(ki mit keres…)

Én nem tudom, hogy kiskutyám, Natasa hány magyar szót ismer. Erre azért nem derült fény, mert a hallása erősen szelektív. Ezalatt azt értem, hogy mindent megért, amit akar, és semmit, amit nem akar. Az akarása pedig világosan összefügg azzal, hogy az elhangzó szavak mögött jutalmat remél. Sajnos egyetlen jutalmat ismer, az ennivalót, a tökhéjtól a csülökpörköltig. A simogatást pedig kiprovokálja.
Van olyan eset, amikor a nevét sem érti. Azt mondom, Natasa, és a füle botja sem mozdul. Viszont ha a kezemben egy kis csokit tartok, a Nyikita Szergejevics névre is ugrik. A napunk úgy kezdődik, hogy reggel hat óra körül levánszorgunk az emeletről, és kiengedem az udvarra pisilni. Utána az ajtón, hogy ki-be járhasson, hagyok egy rést, s visszafekszem aludni, remélve, ha valami kósza betörő jön, Natasa úgyis felébreszt. Ez valószínűleg hiú remény. A minap, amikor késő este tértem haza, egyáltalán nem hallottam a házból azt az örömteli csaholást, amellyel ilyenkor fogadni szokott, megpillantva az ablakon át beragyogó reflektorfényeket. Ezúttal akkor sem jelentkezett, amikor a kulcsot zörgetve kinyitottam az ajtót. Halotti csend és sötétség fogadott odabent. Hiába kiáltoztam Nati nevét, semmi sem mozdult. A rémülettől a szívverésem majdhogynem megállt. Végre a feleségem ágya végében találtam rá, egy takarót húzott magára és jóízűen aludt. Ha betörő vagyok, elvihettem volna alóla az ágyat. Amikor viszont megsimogattam, úgy pattant fel mint a rugós krampusz. Szegénykém halálra ijedt.
Nemrégiben, hajnalok hajnalán, igencsak vonakodva vonszolta magát az ajtóig, hogy felszólításomra kimenjen pisilni. Pedig ilyenkor a gyors végrehajtásért jutalom jár. Mondom neki, gyerünk, Nati, kutyurodj le. A kutyurodj szót kiválóan érti. Kint zuhogott az eső. Natasa nagy nehezen kilépett az ajtón, fordult egyet az eresz alatt, s máris jött vissza a reggeli jutalomért. Félálomban ráhagytam a dolgot. Azóta többször megteszi velem, hogy odaáll az ajtóba, jelezve, ki kell mennie, aztán szempillantás alatt térül-fordul, nem is imitálja a lekutyorodást, s máris várakozva néz rám: na, ezért mit kap a derék kiskutya jutalmul.
Érti például a kezelés szót. Mivel száraz a szeme, mindennap kenőcsöt kell a pupillájára juttatnom, ezt az aktust ismeretlen okból nagyon szereti. Kezelés, mondom, s azonnal ott terem, leül előttem, fölfelé fordítja a szemét, bizonyítva, hogy ő milyen kitűnő beteg. A „keres” a bűvös szavunk. Azt jelenti, hogy miután megszagolta, eldugok neki különböző helyekre öt darab kutyacsemegét, ő azután mint egy őrült drogvadász, felkutatja a szemeket. Egy idő után a feleségemmel azt kezdtük játszani, hogy beszélgetés közben a „keres” szót mondatokba szőjük. Például így: „Vajon mit keres Gyurcsány a Sziget Fesztiválon”. Natasa ilyenkor felkapja a fejét, s várakozóan egyikünkről a másikunkra néz, hogy jól hallotta-e. „Talán politikai hasznot keres” – mondom, mire vad ugatásba tör ki, és kezdődhet a keresőjáték. Újabban bármiről kezdünk beszélgetni, leül velünk szemben és éberen figyel. Mondom a múltkor: „Bár nem mai gyerek, mégis milyen jól tartja magát az MSZP-ben ez a Szekeres.” Aha! Csahol örömmel Natasa. Sze-keres mi? S kezdődhet a játék.
Mostanában meg van győződve, hogy minden beszélgetésünk erről szól, s nem létezik, hogy ne hallja ki társalgásunkból valahol a „keres” szót. Hogy a pacsi szóra miért csak akkor reagál, ha a hátsó kezemben valami ennivalót tartok, én nem tudom…