Kövek és titkok

A késmárki új evangélikus templomban a lelkész emlékező szavai után az ünneplő gyülekezet Karol Kuzmány versét, a szlovákok egyik nemzeti imádságát énekelte tárogatókísérettel, ami akár világpremiernek is tekinthető. A Thököly-mauzóleumban a Szózatot kezdte el Nagy Csaba a kuruc legendák hangszerén, hozzá csak a jelen lévő magyarok hangja társult. A szülőváros rótta le tiszteletét szeptember 7. és 10. között nagy fia előtt halálának 300. évfordulója alkalmából.
A megemlékezések egyik szervezője Nora Baráthová késmárki írónő és muzeológus. Történelmi regényekben örökítette meg a kuruc kort. Szociografikus krónikája szülővárosáról 1990-ben látott napvilágot. Négy évtizede a Késmárki Múzeum munkatársa.
– Thököly Imrét 1906 novemberében a késmárki új evangélikus templomban temették újra. Mint Felső-Magyarország fejedelme, a „kuruc király” beletartozik a szlovák és a magyar történelembe is. Mit jelent ma ennek a történelmi alaknak a hagyománya?
– A régi Magyarország egyik legfontosabb szabad királyi városa volt Késmárk. Mátyás király rendelte el, hogy védelmére várat építsenek, erről először 1463-ban született feljegyzés. A vár birtokosai igényt tartottak a városra, és kezdettől fogva, egészen 1702-ig tartottak a viszályok, nemegyszer fegyveres harcok a két fél között. Az ellenségeskedés csúcspontja a Thököly család négy nemzedékének idejére esett, az 1579 és 1684 közötti évekre. Ennek a nemzetségének volt az utolsó tagja Imre, aki 1657-ben született Késmárkon. Tanulmányait szülővárosában, majd az eperjesi kollégiumban végezte. 1670-ben Árva várából Erdélybe kellett menekülnie, hogy ne kerüljön a császári katonaság kezére. Édesapja ugyanis részt vett Wesselényi-összeesküvés szervezésében. 1678-ban bontotta ki Thököly Imre a Habsburg-ellenes felkelés zászlaját.
– Milyen volt akkoriban Késmárk városa?
– Lakosságának többsége német és evangélikus. Kegyetlenül sújtotta az ellenreformáció, 1673-ban az evangélikusoknak át kellett adniuk templomukat a katolikusoknak, minden evangélikus lelkészt és tanítót elűztek a városból. A késmárki polgárok nem azt nézték, hogy Imre a gyűlölt család sarja, hanem azt, hogy viszszaadja a templomot és az iskolát, ezért szívélyesen fogadták a kuruc sereget szülővárosában. A felkelők kezdeti sikerei után, 1681-ben Lipót császár arra kényszerült, hogy Sopronba országgyűlést hívjon össze, ahol törvénybe iktattak bizonyos vallási szabadságjogokat. Meghatározott feltételek mellett engedélyezték a protestánsoknak az úgynevezett artikuláris templomok létesítését. Késmárk ekkor építhette meg a máig álló fatemplomot, a híres műemléket.
– Thököly csillaga azonban nem sokáig ragyogott.
– A végső vereség után a fejedelem Törökországba távozott, ott halt meg 1705. szeptember 13-án Nikodémiában. Végrendeletében úgy kívánta, hogy Erdélyben vagy Magyarországon temessék el valamelyik „kulcsra zárható evangélikus templomban”, koporsója fölött sírkő legyen és zászló. Hamvai kétszáz esztendőn át török földben nyugodtak, mint feleségéé, Zrínyi Ilonáé és mostohafiáé, II. Rákóczi Ferencé. 1904. április 18-án hozta meg Ferenc József a döntését Thököly és Rákóczi hamvainak hazahozataláról. Kezdettől egyértelmű volt, hogy Rákóczinak, édesanyjának és társainak hamvai Kassára kerülnek, Thököly hamvait illetően viszont vita robbant ki Eperjes és Késmárk között, amely Késmárk javára dőlt el.
– Hogy történt a temetés?
– A fejedelem hamvait azonosításuk után egy cédrusfa ládába és egy rézkoporsóba helyezték. 1906. október 30-án reggel nyolc órakor érkezett meg a koporsóval a vonat Késmárkra. Érkezésének pillanatában megszólaltak a város harangjai. A város nevében Schwarz polgármester fogadta a koporsót. Díszőrség helyezte a halottaskocsira, ünnepélyes gyászmenet kísérte a városon keresztül a várhoz, majd az új evangélikus templomhoz. Hogy a koporsót állandóan meg lehessen tekinteni, mauzóleumot építettek a templomhoz, ebben helyezték el a szarkofágot a koporsóval, az eredeti nikomédiai síremléket, a harci zászlót és a palástot a koronával. A mauzóleum máig látogatható.
– Szeptember 9. és 11. között a múzeum, az evangélikus gyülekezet és a polgármester ünnepségeket rendezett a fejedelem halálának 300. évfordulója alkalmából.
– A vár kaputornyában a Thököly családot bemutató kiállítás látogatható, s erre az alkalomra megnyitották a várkápolna alatti egykori családi sírboltot. A vár termeiben mutatták be a Késmárki fekete asszony című összeállítást annak a mondának az alapján, amely szerint Imre megátkozta a vár kulcsárnéját, mert ellopta tőle a családi ékszereket, az asszony azóta kísértetként jelenik meg. Múlt szombaton kegyeleti megemlékezést tartottak Thököly Imre mauzóleumában, majd ugyanaznap a fejedelemmel és korával foglalkozó tudományos ülésszakra került sor az evangélikus líceum auditóriumában. Szeptember 11-én pedig ünnepélyes istentiszteletet tartottak a régi fatemplomban.
– Ön több művében foglalkozott szülővárosának múltjával, a kuruc korral. Mi indította erre? Vajon megjelent-e valamelyik műve magyarul?
– Gyermekkoromtól írónak készültem. A szüleim sokszor emlegették Thököly nevét, a kurucokat, a sok templomot, a régi történelmi temetőt az 1709-ben kivégzett három késmárki evangélikus mártír sírjával. Ez utóbbi érdekelt talán a legjobban: ki végezte ki őket és miért? Nagyszüleim szintén a múlt idők krónikásai voltak. Nagyapa egy szegény iparosnak, somorjai szitakészítőnek volt a fia, nagymama pedig a zayugróci evangélikus lelkésznek a lánya. Voltak otthon szlovák, cseh, német és magyar könyvek. Máig szívesen lapozgatom a Rákóczi-albumot, vagy keresek valamit a Révai-lexikonban. Az ereimben öt nemzetiség vére folyik, szlovák, cseh, lengyel, magyar és német, talán ezért nem tudom, mi a sovinizmus vagy a vallási bigottság. Természetesen szlováknak tartom magamat, de a történelmet nem választom szét külön szlovák, magyar, cseh, lengyel, német részre, nekem az mindannyiunk történelme. Régóta tudatossá vált bennem, hogy híres városban élek, ahol minden épület, annak minden köve valamilyen titkot rejt. Történészként volt lehetőségem részleteiben megismerni ezeket a titkokat. Megjelent több történelmi regényem, tanulmányom és jelenkori eseményekkel foglalkozó írásom, összesen 33 könyvem sorakozik a polcon. Volt szó munkáim magyarra fordításáról, például a Suhog a szél Késmárk felett című krónikáról és az 1646–1710 közötti korszakot bemutató regénytrilógiáról, de ebből mindmáig nem lett semmi. A szocializmus alatt azért, mert a történelem nem számított haladónak, most pedig nincs a kultúrára pénz.