Köznapló

Szeptember 18., vasárnap
Levették a német választási kondért a tűzről, s bár beleraktak mindent, kiderült, hogy a leves ehetetlen. Valaki elsózta. De ki? A politikusok vagy a voksolók? A kereszténydemokraták guruja, Schäuble szerint hiba volt őszinte kampányt folytatni. Azzal, hogy Schröder csak dumált és dumált, ugyananynyira jutott, mint ők a programjaikkal. Ilyen a politika…
Schäuble mellébeszél. Okos ember, pontosan tudja, hogy mi döntött, de szégyelli kimondani: az határozta meg egy demokratikus választás kimenetelét Európa közepén, hogy az egyik oldal jelöltje nő. A feudális gondolkodásmód hozott patthelyzetet, milliók véleménye volt: maradjon a csődöt csődre halmozó, dumabajnok Schröder, aki kemény és charme-os, Angela Merkel viszont mondhat, amit akar, jöhet bármilyen újítással, nem kell, mert nő… Merkelt „kirekesztették”: ez a szakkifejezés a mi historikusunk leleménye – róla majd később.
Előbb szóljunk egy másik választásról… Több évtized után, 2000-ben, az osztrák szocialisták kibuktak a hatalomból, és a néppárt a kék szabadságpárttal alakított kormányt. A vesztesek Bécsben hetekig tüntettek, pontosabban: pénzelték a diákok és kóbor ritterek tüntetését. Haider és csapata kapott hideget-meleget, a pártelnök volt fasiszta, sikkasztó, hozományvadász, majd mikor kifogytak az ötletből, gyorsan lebuzizták. Addig azt hittem, a baloldali sajtó, amely örökké toleranciára biztat, nem nyúlkál az ellenfél nadrágjában. „Melegség” dolgában egyforma a mérce, ha innen való a kuncsaft, ha onnan. Akkor ébredtem rá, hogy ez nem igaz, és a szemem azóta tartom a mércéjükön. Csúf dolgokat látok, néha egész mocskosokat.
Volt ugye ez a hurrikán Amerikában. Kiderült fehéren feketén – nem véletlen a szóhasználat –, hogy a kínlódva induló mentés, a döcögve ébredő részvét és az elnök lanyha érdeklődése mind egy tőről fakad, arról, hogy a tragédiát elszenvedők legtöbbje fekete. Ha valakinek egészséges az erkölcsi világa, rögtön érezte: képtelenség, hogy egy államfő a nyaralását csak a katasztrófa után két nappal szakítja meg. És olyan sincs, hogy mikor végre felül a repülőre, csupán lenéz New Orleans romjaira, majd visszafordul, és leszáll a Fehér Ház kertjében. A mi baloldali médiánk mégis becsukta a szemét, és csak akkor kezdte pengetni, amikor a Demokrata Párt emberei odaát már hörögtek az indulattól, hogy másként történnek a dolgok, ha fehér településről lett volna szó.
De nem kell ide hurrikán! A demokratikus, szabad Magyarország előző miniszterelnökét, Orbán Viktort gátlás nélkül lecigányozták azok, akik oly érzékenyek szoktak lenni kisebbségi ügyekben, és senki nem mondta: elnézést kérünk; vagy hogy frissebb példát hozzak: a Népszabadság nem röstellte arról kérdezni Geszti Pétert, mikor szöveget írt egy dalhoz, amelynek „Magyarország” a címe, és Oláh Ibolyának készült: miért épp egy cigány énekesnek szánta?
Aztán ott a szocialisták ifjú reménysége, Zuschlag… Nyíltan, közönség előtt vihorászik azon, hogy a zsidók biztos jobban fáztak nála negyvennégyben a Duna-parton. Mit tesz isten, választókörzete Kiskunhalason, mintha semmi se történt volna, ragaszkodik ahhoz, hogy ez az útszéli hangú tanoncpolitikus legyen a képviselőjelöltjük.
Akkoriban és azóta is nyújtogatom a nyakam, de sehol nem látom a mi kirekesztésügyi népbiztosunkat, a fiatalabb Karsait, aki jön bőszen, és előáll egy fantasztikus tanulmánnyal, egy meglepő listával, és tudtunkra adja katedrás színvonalon, mi a baj, kik a hamis próféták. Ám hiába a nyaknyújtogatás, Karsai hallgat. Miért? Csak nem azért, mert tudja, amit én is, hogy egyedül a hatalom a fontos, és az elvek, a szép ideák csupán a színpadon élnek, mert amúgy döglött mind, és aki számon kéri őket, azon a függöny mögött röhögnek.
Egyszer abba fog maradni ez a röhögés…

Szeptember 19., hétfő
Két hírt olvastam neves zsidó emberekről, akik dicsőséget hoztak ránk, és mi nem viszonoztuk. Az egyik szerint megtalálták az olimpiai bajnok vívó, Petschauer Attila valószínű földi maradványait. Munkaszolgálatos volt, 1943 januárjában ölték meg Davidovkában. Aki vívott, ráadásul karddal, ilyenkor összecsukja a lapot. Én is így tettem, s arra gondoltam: nagy ajándék a sorstól, hogy láttam vívni Gerevichet, Kovács Pált, Kárpátit, Horváth Zolit meg Pézsát, akik számára teljes világ volt a pást, de milyen lehetett Petschauer, aki kevésnek érezte sportsikereit, és idő előtt letette a kardot. Letette, hogy hódítson mint világfi, mint újságíró, mint páratlan mókamester. Nem akármilyen bókot kapott Karinthytól, azt mondta: igaz, hogy ő találta fel a halandzsát, de Petschauer vitte tökélyre.
Elővettem Kő András kollégám könyvét, a Pengevilágot, és rádöbbentem olvasás közben, kétszer is egyetlen kézfogásra voltam a mártír vívótól… Első mesterem, dr. Hajdú János barátságban volt vele, ő magyarázta el Petschauer sikerének néhány titkát. Hátrálásból is képes volt azonnal előrelendülni, temperamentuma nem engedett számára megállást, és gyors volt, iszonyú gyors, mondta egy interjúban.
Később, versenyzőként, egy nap átmentem a Honvéd-terembe asszózni. Épp befejeztem az edzést, indultam tusolni, mikor megállított egy idős úr, ő is vívóöltözékben volt. „Figyeltelek, fiú, ügyesen mozogsz… Nincs kedved kicsit falazni velem?” Udvariasságra neveltek, mondtam, hogy persze, és nem tudtam, mi lesz a folytatás. A gyakorlásnak ez a módja a védést, vívónyelven a parádok gyakorlását szolgálja. Egyik a falhoz áll, tehát nincs módja hátrálni: védenie kell a támadó vágásait és szúrásait. Az utóbbié az előny, de csak akkor, ha a másik rosszul hárít. Ha viszont jól…
Nem szaporítom a szót, az idős bácsi állt a falhoz, s kicsit féltem is, hogy összekaszabolom. Hát nem. Mindent védett, villámgyorsan visszavágott, csak úgy puffant rajtam a sok riposzt. Alig vártam, hogy vége legyen már a látványos megszégyenülésnek. Mikor levette a sisakját, kezet nyújtott, és újra megdicsért, aztán elköszönt. Ki volt ez? – kérdeztem egy ottani vívót. Nem tudod? Tóth Péter, a kétszeres olimpiai bajnok. Nyolcvanéves volt, hallottam, hogy vívott Petschauerrel is. És nem csak vívott: 1942-ben közbenjárt érte a kabinetirodán, de nem tudott bejutni Horthyhoz…
Az Angliában élő Treuenberg bárót értesítették arról, hogy Ukrajnában valószínűleg rátaláltak Petschauer földi maradványaira. Úgy hírlik, a báró Izraelben akarja eltemetni. Az ilyesmi fáj az embernek. Úgy érzi, és okkal, nálunk nem kezelik értékén a kiemelkedő tehetséget, egyre megy, hogy eleven vagy holt. Ezt igazolta a másik hír is.
A révkomáromi fiatalember, aki most ért haza Teheránból, azt az utat tette meg kerékpáron, amit 150 éve a sánta, dervisnek öltözött Vámbéry gyalog. Mégse hiszem, hogy a fiú bekerül majd a Guinness-könyvbe, azt se, hogy tévériport készül róla, mint a leghosszabb paprikafüzérről vagy a legnagyobb kondér gulyásról. Hírértékük ma csak az utóbbiaknak van, ez jelzi a pénzelt közkultúra szintjét, ami több mint szomorú. Pedig tudni kéne, mert kevesen tudják, hogy az a vékony, húsz-egynéhány nyelven tudó zsidó ember mekkora hittel vágott neki az életveszélyes útnak. Ahhoz képest az Everest megmászása szolid sportteljesítmény. De hát Vámbéry Ármin „csupán” a magyar nyelv őshazáját kereste, és szándékának láthatóan csak a határokon túl van mindmáig respektje. Mint Taskentben, ahol az üzbégek emlékszobát rendeztek be tiszteletére, hirdesse, hogy volt egy magyar… Budapest arra nem képes, hogy egy keskeny utcát elnevezzen róla. Pfuj, Demszky Gábor! Neked pedig Bujna Zoltán, aki hazaértél onnan, ölelésem és kézszorításom küldöm!

Szeptember 21., szerda
Negédes gazdaságminiszterünk piacgazdaságot szajkóz, kormánytársa azt, hogy iskolákban fogják oktatni a tőzsdét, miközben országszerte alig van piac. Baj, mert ez volt és lenne ma is a helyi élet legfontosabb színpada. Itt megtalálni, amit a többi fórum: a templom, a kocsma vagy a malom nem tud megadni. A piacon anyja oldalán a gyerek megtanulja a zöldségek, a gyümölcsök fajtáit, megismeri az árakat, és azt, hogy mint lehet alkudni. A felnőtt ott kezdi a főzést, hiszen régi igazság, hogy az étel ízét leginkább az dönti el, hol és kitől vásároljuk a hozzávalót. A piacon találkozni lehet azokkal, akikkel máshol nem tudunk, eladhatjuk fölösleges portékánkat: gyümölcsöt, krumplit, szerszámot, régi könyvet, új pletykát, mindent. Ausztria falvaiban most kezdődnek a többnapos Bauernmessék, azok az őszi vásárok, ahová a hegyekből lehozzák a gazdák termékeik javát. Ünnep is ez, azok megbecsülése, akik értenek földhöz, állathoz: ők tartják jóval azokat, akik elrugaszkodva mindettől kiszolgáltatottjai lettek a „modern” életnek.
Tőzsde, miniszter úr? Mondok én jobbat: élet! Bizakodásra serkentő, jó szagú, jóízű élet… Amelyben a BUX, a dzsídípí és egyéb huncutságok csupán egy legyintést érnek. Ismeri miniszter úr a lánycsöcsű almát? A duránci barackot? Na látja… A mi elképzelésünk egészen más a piacról.