Mellfájás, hideglelés, hályog

Lapszéljegyzetek

Egyed Joákim fényes, de tragédiába torkolló korszakában volt szerzetese a pálos rendnek. A török utáni újrakezdés időszakában a paulinusok is nagy lendülettel építették kolostoraikat, s a rend teológusait, hitszónokait az egész ország ismerte. Különösen sokat köszönhetett a pálosoknak a magyar irodalom: Kreskay Imre, Ányos Pál, Virág Benedek, Verseghy Ferenc mind a rend tagjai voltak. II. József hatalomra kerülésével azonban megpecsételődött a sorsuk, mivel a szerzetesrendek közül Boldog Özséb követőit is a „publice non servientes”, a közt nem szolgálók csoportjába sorolták, és hamarosan törölték. Ezt követően a pálos szerzetesek leggyakrabban egyházmegyei szolgálatot kaptak.
Erre a sorsa jutott Egyed Joákim is, akinek életét még nem dolgozta fel az utókor. Műveiből azonban valamelyest következtethetünk pályájára. A XVIII–XIX. században élt, az 1770–80-as években filozófiát és teológiát tanított a rendi főiskolán, előbb Pesten, majd Pécsett. Rendjének 1786. évi feloszlatása után négy kötetből álló kateketikai és egy prédikációs munkát adott ki 1794-ben és 1798-ban. A’ keresztény tudományokról oktató beszédek című művének második kötete a római katekizmus alapján szentségteológiai tanításokat tartalmaz; Vácott jelent meg Gottlieb Antal nyomdájában 1794-ben. Az oktatások eredetileg Székesfehérvárt hangzottak el 1793-ban. A könyv nyolc „tzikkelyből”, vagyis fejezetből áll; először a katekizmus kérdés-feleletét olvashatjuk, majd a hosszabb kifejtő beszédet. Még egy toldalékot is találunk a tanítások után, amely vasárnapi szentbeszédeket tartalmaz.
A könyv főrészében az utolsó kenet, vagyis a betegek szentsége kapcsán például a haldoklóra leselkedő veszélyeket ecseteli a szerző: „Ostromolja őtet a halál fájdalmas nyilaival, a lelki esméret szemekre hányásaival; ostromolja az ördög tsalárd késírtetivel.” A haldokló testi szenvedéseit, tehát a „halál fájdalmas nyilait” pedig így részletezi Egyed Joákim: „Belsőképpen epeszti őtet a nagy szomjúság: szorongatja minden felöl a fájdalom: nem ehetik, nem alhatik, lankadnak minden tagjai, ha nem orvosoltatik, öregbednek kínjai, ha a keserű orvosságnak bé-vételére kínszeríttetik, új gyötrelmet szenved. Nevelkedik fájdalma a külső környülállásokból is, midőn látja, hogy mások őtet unják, halálát kívánják, mások pedig szánják, s életét óhajtják. Ezek között mely igen fájdalmas látni kedves társát, gyermekeit, barátját!”
Valószínűleg még nem az utolsó útra gondolt Dórics Károly, amikor a XIX. század elején Egyed Joákim könyve egyik példányának üres lapjaira három orvosi receptet jegyzett föl. 1863-ban ex librist is ragasztott a kötetbe, és egy keserűségről tanúskodó sort is odavetett az elülső szennylap verzójára: „Igasság követö utob valoban mély labyrinthusban talalja ön magat.” Talán a katekizmus igazságaira gondolt, talán másra, sohasem fogjuk megtudni.
A hajdani tulajdonos, Dórics Károly egyébként rokona lehetett a szintén bajai születésű Dórics Marcellin (1806–1853) szerzetesnek, és bizonyára így került hagyatéka a kisváros ferences rendházába. Mindenesetre az 1950-es államosításig Baján őrizték az orvosi recepteket is tartalmazó kötetet.
Az első leírás a mellfájás elleni orvosság receptje, valószínűleg többféle baj gyógyítására is szolgált. Ha különösebb haszna nem is volt a kénes pálinkának, legalább nagy kárt nem okozott: „Spiritus Sulphuricus. 5 tseppet kell be venni egy kalánnyi pálinkába. Reggel és estve. Az ember ehetik rá mindent. Ez melly fájás ellen való orvosság.”
A hideglelés ellen javallott gyógyszer már kevésbé veszélytelen, viszont Dórics azt is megjegyzi, hogy nem árt kikérni a gyógyszerész tanácsát: „Tartarum Emeticum. Ez Hideglelés ellen való jó orvosság. Mitsoda mértékbe kellyen be venni, arrol az Apothecariust kell meg kérdeni. Az üvegböl felényit be kell venni egyszerre, ha nem hányhat az ember, minden fertályba, edgy evö kalánnal, míg háromszor jól nem hány az ember, az után igyon meleg levest, ’s alol hajtya.” A hánytató borkő (stibium kalium tartaricum) a gyomornyálkahártya izgatásával fejti ki hatását, ám ha elmarad a hányás, a vegyület mérgezést is okozhat. Mindenesetre a láz csillapításának vannak a hánytatásnál célravezetőbb és kevésbé kockázatos útjai is.
Még inkább kétséges a szembetegségre, vélhetőleg hályogra ajánlott romlott cukrozott tojás hatásossága, melyet igen sajátos helyesírással jegyzett le a könyv utolsó lapjára a hajdani tulajdonos. „Ha a’ szemed setétes, fris tojást végy, edgy kis jukat [!] üss vagy árral, bökj rajta. Jól meg tört fehér jó tzukorral annyit tömj bele, a’mennyi bele megy. A lyukra tégy a’ jukat be fogó tojás héllyát, tsirizzel jól kend be, hogy levegő hozzá ne terhessen. Tedd hogy mély pintzébe 12 napig, ekkor furj ismét edgy kis lyukat rajta, forditsd a’ lyukat alá fel, tégy alá tsészét. Ebbe foly olajos materia, kend a szemed vele eszve.”
Valószínűleg igen régi elgondolás maradványa lehet ez a sajátos szembetegséggyógymód. Egy XVII. századi kézirattöredék például úgy vélte orvosolhatónak a szürke hályogot, hogy egy kis üvegcsébe összeszedegetett hangyatojást javasolt frissen sült cipóba tenni, majd az üvegben lecsapódott pára lett a szemcsepp. Számos XVI–XVII. századi receptben – többek között egy általunk is idézett 1564-es könyvbejegyzésben – fordul elő a zsálya is mint hályog elleni gyógyír. Egy másik XVII. század eleji kézirattöredék hályog elleni receptjének alapanyaga szintén a tojás, melynek parázsban sütött fehérjét timsóval, gálickővel, gyömbérrel, grispánnal kellett összetörni, majd ezt az elegyet fehérborban és pálinkában áztatni. Ez esetben a ruhán átszűrt folyadék lett a szemcsepp, amelynek napi háromszori használatát javasolta az ismeretlen szerző.
Ha lehet választani, akkor inkább a tojásból kifolyó „olajos materia” Dórics Károly leírása szerint, mint ez utóbbi rézgálicos elegy. Ámbár trachoma gyógyítására valószínűleg a pálinkás rézgálic volt sikeresebb.