Komótosan száll le Kelet-Ukrajna fővárosában az AN–24-es. A gép hangos, a komfortfokozat egy letűnt kort idéz, a repülés azonban ennek ellenére sem olyan szörnyű. Valahogy így van az ember Doneckel is. A repülőtér ürességtől kongó váróterme ugyan nem arról árulkodik, hogy több mint egymillióan laknak itt, a világ végén azonban mégsem érzi magát az ember. A fogadóépület egyszerűsége mellett rögtön szembetűnik például a rend és a tisztaság. Nem igaz, hogy itt a széntől feketék lennének a verebek, sőt rengeteg a zöld, ami jól ellensúlyozza az iparváros sivárságát. Egyébként 17 ezer hektárnyi zöld területével Doneck messze megelőzi Rómát vagy Párizst is.
Érezhető, hogy a szovjet korszak végének agóniája, majd a kilencvenes évek súlyos válsága után gazdasági értelemben is éled a vidék. Ennek egyik látható eredménye, hogy az utóbbi négy-öt évben egyre szaporodó építkezések, ha lassan is, de átformálják a város arculatát, legalább a központban színekkel váltva fel a még nemrégiben is átütő szürkeségét. Kedvesek, közvetlenek az emberek, a lányok pedig kimondottan szépek. Hamar szembetűnik azonban a posztszovjet térség kétarcúsága. Jóval több terepjárót vagy Mercedest látni, mint mondjuk Magyarországon, ám nagyobb a szegénység, a hangulat azonban valahogy ennek ellenére sem gyászos. Nem is (ellen)forradalmi, mint azt sokan gondolnák a jól fél évvel ezelőtt az országot alaposan megosztó elnökválasztás után. Egy szó, mint száz, a bányászok nem készülnek Kijiv (Kijev) ostromára.
A központban a fiatalok minden este a zenélő szökőkút körül gyülekeznek. Egyáltalán nem zavarja őket, hogy a főtér még ma is Lenin nevét viseli, mint ahogy a „forradalom vezérének” föléjük magasodó hatalmas szobrára sem fordítanak figyelmet. Ez már legfeljebb csak az erre vetődő külföldieknek érdekes. Ennél ma már sokkal jellemzőbb az egykor a szovjet nehézipar egyik központjának számító bányász- és kohászvárosra a tér sarkában álló hipermodern ötcsillagos szálloda, az Ukrajna egyik leggazdagabb embere építette Donbass Palast. És itt vannak a vadkapitalizmus kétes termékei, a kaszinók is.
– Engem nem érdekel, hogy Rinat Ahmetov hogyan szerezte a milliárdjait. Minket is támad, aki őt külföldre üldözi! – lep meg megértő hozzáállásával alkalmi „idegenvezetőm”, Alekszej. – Amióta ő a térség ura, fejlődésnek indult a város. Épül az új stadion, szépülnek az utcák, s van munka is. Hogy lopnak? Ugyan már, azt csinálják Kijivben is. Errefelé senki sem a munkájából gazdagodott meg, a mi oligarcháink azonban legalább nekünk, a városnak is adnak a pénzükből – védi meg az új hatalom által üldözött Ahmetovot.
Miközben az egyik padon sörözgetünk, elnézem a fiatalok körülöttünk kavargó tömegét. A hangulat számomra azt a kort idézi, amikor még a fogyasztói társadalom nem borított el mindent, amikor az emberek még találkoztak, beszéltek egymással. Azonban még mielőtt nagyon megirigyelném a doneckieket, Aljosa barátnőjének panasza zökkent ki.
– A legtöbb helyen már fizetni kell, ha az ember tanulni akar. S ha nem is, egy diáknak nem könnyű megélni – meséli Kátya.
Az anyagi viszonyokat jól érzékelteti, hogy az átlagfizetések nem nagyon haladják meg a 100–150 dollárt, a nyugdíjak pedig még ennél is rosszabbak. Ennek ellenére a helyzet itt még valamivel jobb, mint Nyugat-Ukrajnában. A doneckiek azonban mégis inkább a fejlődést érzékelik. Hálásak volt kormányzójuknak, Viktor Janukovicsnak, akinek nevéhez a felemelkedést kötik.
– Bemocskolták őt a kampányban – veti közbe Ványa, mielőtt feltehetném az elnökjelölt büntetett előéletére vonatkozó kérdésemet. – Engem egyébként sem érdekel, mit csinált fiatalkorában. Én csak azt tapasztaltam, hogy kormányzóként gondoskodott a régióról. Most aztán láthatja azt is, hogy milyenek ott fenn Kijivben a nagy „narancsosok”. Rólunk terjesztették, hogy banditák, borotvált fejűek vagyunk! Gyalázat! Mondja, hát banditák vagyunk mi?! Egyébként is előbb voltunk narancssárgák, mint ők ott Kijivben! – veti oda, s látva értetlenkedésemet, egy a Sahtar mezében mellettünk elhaladó fiatalra mutat.
Ványa szavai jól érzékeltetik a doneckiek sértettségét. Valójában azt nem bocsátják meg a „narancsos” tábornak, hogy mint mondják, gőgös felsőbbrendűséggel eleve kijelentették, ez „bandita térség”. Mosolyogva mesélik, hogy milyen jó üzlet volt sokaknak a „narancsos” forradalom.
A „Majdanra” Nyugat-Ukrajnából felutazóknak fizettek Juscsenkóék, de jutott ide is, hogy ne menjenek Kijivbe. Száz dollár volt az ár, és a tömeget befolyásolni tudók kapták. Ugyanennyi ütötte a markukat azoknak is, akik felmentek Janukovics mellett demonstrálni.
Míg Nyugat-Ukrajna Lengyelországhoz, az Osztrák–Magyar Monarchiához tartozott, addig a keleti rész a cári birodalom fennhatósága alá. A nyugatiak a nemzeti eszme hordozóinak, az európaiság letéteményeseinek tartják magukat, lenézve a Keletet, ahol a nemzeti megközelítés nem áll az első helyen. Őket legpontosabban talán orosz kultúrájú közösségként lehetne meghatározni, s inkább gazdasági erejükre, vállalkozói aktivitásukra büszkék. Alapvető a két régió között a nyelvi elkülönülés. Nyugaton az ukrán, keleten pedig az orosz uralkodik. A feszültséget ezzel kapcsolatban elsősorban az okozza, hogy a fiatal ukrán állam annak ellenére nem hajlandó az európai normák szerint második hivatalos nyelvként elismerni az oroszt, hogy a lakosság mintegy fele ezt beszéli. A hivatalos Doneck tehát itt mindenkinek Donyeck, a Sahtar pedig Sahtyor.
Nem csoda hát, ha a nyelvi kártyát ilyen helyzetben állandóan kijátsszák. Paradox módon ezt először 1994-ben az a Kucsma tette, aki akkor a keleti régiók szavazataival nyert, mégpedig azért, mert megígérte, hogy az orosz második hivatalos nyelv lesz. Ezt megelőzően egy népszavazáson a lakosság 92 százalékos többséggel emellett döntött. Aztán jött az ukránosítás.
– Olyanok vagyunk sok tekintetben, mint az amerikai olaszok. Nem az államunk nyelvén beszélünk, bár megértjük azt, más a kultúránk, s összekötnek bennünket nyelvünk anyaországával a rokoni szálak. Sokunknak élnek hozzátartozói Oroszországban – segít Kelet-Ukrajna identitásának meghatározásában az egyetemista Andrej.
Az utóbbi időben sokat lehetett hallani arról is, hogy a keleti régió autonómiát akar, sőt egyes források azt is felvetették, hogy Doneck és környéke az Oroszországhoz csatlakozás gondolatát dédelgeti.
– Egy pohár ital mellett ez valóban felmerül – mondja Andrej, de ez nem komoly elhatározás. – Természetes, hogy mostanában különösen szeretjük Putyint, Moszkvát, mert jobban megért bennünket, mint Kijiv, valódi politikai akarat azonban nincs. Lát itt politikai vezetőt, aki egy ilyen törekvés élére állna? Vagy harctéri parancsnokokat, akik kis Csecsenfölddé változtatnák Kelet-Ukrajnát? S egyáltalán, megkérdezte valaki Moszkvát, hogy kér-e belőlünk? Mi inkább csak azért háborgunk, mert minket itt nem szeretnek!
Andrej elvisz a tér egyik szegletébe, ahol néhány sátor áll. Bemutat „Juscsenko nélküli Ukrajnát” követelő tiltakozóknak, akik, mint kiderül, Oroszországból jöttek, s Eduard Limonov Nemzeti Bolsevik Pártjának aktivistái. Kérdőn nézek kísérőmre, aki rögtön megérti értetlenkedésemet.
– Itt az orosz osztag! Ugye tudja, hogy Putyin épp most akarja betiltani ezt a pártot! Na, ennyit Doneck elszakadásáról! – legyint.
Lakatos Mónika
A fővárosba költözik Párizs
