Párizs fényei

Az elmúlt öt hónapban szállástüzekben majd ötven – főleg afrikai származású – személy lelte halálát Párizsban. A fellobbanó „hotelek” felhívták a figyelmet a nemtörődömségre, amellyel Franciaországban vagy negyed százada kezelik a szociális lakások ügyét. Ha végre-valahára az illetékesek komolyan veszik a most már emberéleteket veszélyeztető állapotokat, akkor is két évtizedre lesz szükség a megfelelő minőségű lakhelyek felépítéséhez.

Nem kell meglepődnünk azon, ha párizsi tartózkodásunk alatt egy korai órán az ablakon kitekintve azt észleljük, hogy a mellettünk lévő ház körül oszlopba szerveződnek a rohamrendőrök. Nem kell fanatikus terroristák elfogására számítani, sem valamilyen véres bűnügyre gondolni. Egyszerűen csak arról van szó, hogy megérkeztek a szomszédos ócska ház eléggé lestrapált lakóit kitelepítők. Harci vértezetben, gumibotokkal, pajzsokkal, útelterelő vasrácsokkal. „Minden lepusztult szállást be kell zárnunk, hogy ne ismétlődhessenek meg a hónapok óta tapasztalt tragédiák” – szólt szeptember elején Nicolas Sarkozy francia belügyminiszter utasítása. A prefektusokat bízta meg az intézkedés végrehajtásával. Párizs szinte minden kerületében van olyan szálláshely, ahol az afrikai nyomor elől odavetődött szerencsésebbek ismerkedhetnek az európai nyomorral.
A napokban különösebb összetűzések nélkül megkezdődött a legszegényebb bevándorlók, menekültek vagy illegálisan az országban tartózkodók kitelepítése a legveszélyesebb „hotelekből”. Ezeknek a szállásoknak szinte mindegyike egészségre ártalmas, sokszor a külső festésen kívül sosem látott renoválást. Szó szerint is életveszélyesek, ugyanis nem egynek a falait már csak az imádság tartja. A francia fővárosban ötszázra teszik e többemeletes nyomortanyák számát, s az egész országban ezernél több közveszélyes épületben van szálláshely kialakítva.
De hova mennek a rendőri közreműködéssel elköltözők? Egy részük haza. Charterjárattal térhetnek vissza messzi afrikai otthonukba. Akik engedély nélkül tartózkodtak az országban, hazatoloncolás vár, feltéve, ha addig valahogy meg nem szöknek a hatóságok elől. A hivatalos tartózkodási papírral rendelkezők lakáskérelmének elintézése viszont felgyorsul, ugyanis most majd kaphatnak szociális bérlakást. Eddig az ilyen kérelem elbírálása – a helyhiány és a hatóság közönye folytán – akár egy évtizedet is váratott magára. Párizsban 100 ezren vannak, akik érvényesen folyamodnak szociális bérlakásért, tehát ők munkaviszonyban állnak, elegendő átlagos jövedelemmel rendelkeznek a lakbér fizetéséhez. A francia ingatlanpiaci szakértők azonban ötször-hatszor többre becsülik azoknak a számát, akik ezt a feltételt sem tudják teljesíteni, vagyis segítség nélkül sohasem fognak otthonhoz jutni.
Franciaországban tavaly 75 ezer szociális bérlakást újítottak fel vagy építettek, míg négy évvel ezelőtt csak negyvenkétezret. A rossz lakáskörülmények között élők ugyanakkor hárommillióan vannak. Százötvenezer főre becsülik a hajléktalanokat, az illegális lakásfoglalókat, a csöveseket. E legelesettebbek közül minden második menekült vagy bevándorló.
Franciaországban 5,7 millióra tehető azok száma, akiknek megoldatlanok a lakáskörülményei, túlzsúfolt helyiségekben, WC és fürdőszoba nélküli otthonokban kénytelenek élni. Hogy lehet ilyen lakásokért pénzt kérni? – háborodnak fel a lakók, aki közül egyébként szép számmal kerülnek ki a notórius nem fizetők. A lakótelepi lakásra várók sora is tetemes: egész Franciaországban 1,3 millióan bíznak abban, hogy a vakszerencse jóvoltából ők lesznek a sorban következők.
Eközben Franciaország persze épül. Készülnek a második, sőt harmadik otthonok. Ma már 400 ezer lakást adnak át évente, de ezeknek csupán 15 százaléka szociális bérlakás. Ugyanakkor Franciaország lélekszáma növekszik – ellentétben az európai tendenciával. A szociális jellegű bérlakások átadása tehát nem tart lépést a lélekszám gyarapodásával, így aztán még a franciák között is akadnak szép számmal, akik számára reménytelen a lakáshoz jutás.
Franciaországban az ezredfordulótól törvény mondja ki, hogy az önkormányzatok tulajdonában lévő lakások 20 százalékának szociális bérlakásnak kell lennie. Párizsban ez az arány 15 százalék körüli, miközben évente 100 ezer bevándorló érkezik az országba, továbbá családegyesítés címén is jön vagy 90 ezer személy, miközben 60 ezer menekült is várja sorsa jobbra fordulását. A szerencsétlen emberek többsége Párizsban és környékén tengődik.
A szakértők szerint legalább két évtizede alultervezett a bérlakásépítés üteme, egyes becslések szerint húsz esztendő óta évi harmincezer lakás a lemaradás. De van más gond is. Még ha meg is született a határozat egy romos, több szegény családnak fedelet adó épület felújítására, egyszerűen képtelenség a lakókat kiköltöztetni, ugyanis nincs hova menniük. Miközben Párizsban huszonegyezer lakás üresen áll, tulajdonosaik vállalják még többletadó befizetését is.
Nyilvánvaló, hogy az áramlopások s ezzel összefüggésben a lakások elöregedettsége miatt pusztított a tűz három szálláshelyen is. És hogy magas volt a halálesetek száma, annak a túlzsúfoltság az oka. Tízen is laknak egy szobában, de találtak olyan afrikai családot, amelyben 15 gyermek lakott együtt. Egy matracokkal teletömött, 12 négyzetméteres szobában nyolcan vesztették életüket. Nem véletlen, hogy ilyen nagy számban halnak meg az afrikaiak – mondják a tűzoltók –, van valami megmagyarázhatatlan a viselkedésükben: ha tűzzel kerülnek szembe, eszelős félelem támad bennük. Például egy terhes asszony ahelyett, hogy elmenekült volna, beállt a zuhany alá. Más helyen az édesanya a gyermekeit a kád vizébe fojtotta. Míg egy párizsi tűzesetnél a tetőn lévő fekete férfi akkor esett pánikba, és vetette magát a mélybe, amikor a segítségére sietők már majdnem elérték.
A helyzetet nehezíti, hogy hiába érnek ki a tűzoltók a riasztás után percekkel a helyszínre, a zsúfolt városi környezetben, a szűk utcákon igen nehéz a mentés. A Vincent Auriol bulváron ötvennyolc ember köszönheti az életét annak, hogy elegendő hosszúságú volt a létra, amellyel a tűzoltók a helyszínre érkeztek.