XX. század második feléig az ember legősibb, leginkább közösnek mondható élménye az volt, hogy boldog elégedettségben szendereg az édesanyja méhében, majd azt kezdi érezni, hogy ez a hely már szűkös neki, és elkezd kifelé törekedni. Ma már tudjuk, hogy a magzat adja ki azokat a hormonális jeleket, amelyek hatására megkezdődik a vajúdás. A dolgok rendje szerint anya és magzata megküzd a szülőcsatornán való áthaladásért, mialatt mindkettejüknek ideje van élettani szempontból is felkészülni a találkozásra, hogy aztán az újszülött élete első sikereként beleordítsa a világba: megérkeztem!
Mára viszont sok százmillió ember legelső élménye az, hogy benyúl érte egy gumikesztyűs kéz, és kirántja a fénybe. Megfigyelték, hogy gyakran olyan nők szülése végződik a műtőben, akik maguk is ott születtek. Gurdon Katalin pszichoterapeuta is azzal magyarázza ezt, hogy a születésünk a legősibb belénk vésődött minta, öntudatlanul is úgy viselkedünk, ahogyan azt annak idején az anyánkkal együtt átéltük. A császáros gyerekeknek nincs belső képük a sikeres küzdelemről, a megszületésről, így aztán később gyakrabban jellemző rájuk, hogy nehezen változatnak kényelmetlen, túlhaladott állapotaikon. Ha bajban vannak, bizalommal várnak valami külső segítségre, hiszen az egyszer már megérkezett.
Megváltozik-e a világ a sok császármetszés következtében? – teszi fel a kérdést Michel Odent francia szülészorvos magyarul is olvasható, Császármetszés című könyvében. A sok évtizedes szülőszobai tapasztalatot maga mögött tudó doktor arról elmélkedik, hogy a mesterséges körülmények milyen durván megsértik az anya és gyermeke között kialakuló finom szeretethálót. Vajon nem lesz-e agresszívebb emiatt a világ? – kérdezi.
Arról van ugyanis szó, hogy a méhösszehúzódásokért felelős oxitocin nevű hormon – az adott élethelyzettől függően más hormonokkal kombinálódva – összefüggésbe hozható a szeretet érzésének kialakulásával. Megfigyelték, hogy vajúdás közben, amikor égbe szökik az anya oxitocinszintje, az agyban új oxitocinérzékelő sejtek alakulnak ki, tehát a természetes úton szülő anya szeretetképessége bizonyíthatóan megnövekszik a gyermeke világrajövetele után. Az ember persze képes vajúdás nélkül is nagyon szeretni.
A császárral született gyermek számára az is különösen nagy trauma, hogy amikor ő felsír, az anyja vagy öntudatlanul fekszik, vagy ha ébren is van, nem képes magához ölelni, mert le van szíjazva a keze. Nem adatik meg neki az, ami a lyukban született kisegérnek is jár: megszagolja az anyját, odabújjon a meleg testéhez, szophasson, és ami az embernél nagyon fontos: megnézze az anyját, zavartalanul felvehesse vele a szemkontaktust.
Antropológusok megfigyelték, hogy minél harcosabb, agresszívebb egy-egy társadalom, annál több tabu tiltja az újszülött és az anyja közötti korai testi és szemkontaktust. Úgy látszik, a mi társadalmunk is harcos és agresszív, hiszen az újszülött ellátása címszó alatt a mi kórházainkban is sokáig elválasztották az anyát a gyermekétől, a császáros gyereket pedig az első nap ki sem vitték az anyjához, ugyanis kész tényként kezelték, hogy ezek az anyák nem tudnak szoptatni. Michel Odent-t franciaként az is aggasztja, hogy milyen hatással lesz a gasztronómiára, ha a fizetőképes kereslet egyharmadát megfosztjuk az első íz- és szagélmény örömétől?
Nemcsak a jó érzésekben, de a jó baktériumokban is hiányt szenved az, aki műtőben születik. A szülőcsatornán való áthaladásnak ugyanis nagy előnye az is, hogy a baba benyal, és magára szed minden baktériumot, amihez az egészséges bőr- és bélflórához szüksége van. A sterilen kivett császáros gyereken viszont elsőként azok a baktériumok szaporodnak el, amelyek a műtő levegőjében élnek. Ma már kutatások sora bizonyítja, hogy emiatt van a császáros gyerekek között nagyságrendekkel több allergiás, asztmás, kiütéses.
A nyár egyik – igaz, nem túl nagy port felkavaró – szenzációja volt az a lista, amelyen az Országos Egészségbiztosítási Pénztár (OEP) tette nyilvánossá az ország kórházaiban végzett császármetszések arányát. Eszerint a magyar gyerekek egynegyede a műtőben látja meg a napvilágot. Ez az arány nagyjából beleillik a világon tapasztalható trendbe, bár e téren nagyobb eltérések figyelhetők meg a fejlett orvosi ellátást nyújtó államok, sőt egyes városok között is, és ennek többnyire kulturális okai vannak.
A magyarországi lista valószínűleg senkit sem lepett meg igazán. Természetes, hogy minél magasabb szintű az egészségügyi intézmény (egyetemi klinika, országos intézet), annál több a komplikált, műtéttel végződő szülés.
Ami viszont elgondolkodtató: az egyenrangú intézmények, például a városi kórházak között kiugró különbségek vannak. Hogyan lehet az, hogy az egyik városban a nők egyharmada, a másikban csak egytizede nem tudja hagyományos úton világra hozni a gyermekét? Miért van az, hogy egyes orvosok szike nélkül be se mennek a szülőszobára? Ha hinni lehet a híreknek, van olyan doktor Magyarországon, akinek szinte minden szülése műtéttel végződik. Az OEP évek óta foglalkozik ezzel a kérdéssel, ugyanis számukra egyáltalán nem mindegy, hogy 160 ezer forintot fizetnek ki a kórháznak a császármetszésért, vagy ennek az összegnek az egyharmadát hüvelyi szülésért.
Az okok persze szerteágazóak: eltérő szokások, egy-egy aggodalmasabb főorvos, esetleg egy rosszabb időszak, amikor átmenetileg több a problémás szülés. Vannak persze ennél kevésbé méltányolható okok is: császármetszésért több hálapénz jár (akár százezer forint is!), elhúzódik a szülés, és a doktornak már a magánrendelésén lenne a helye… Oka lehet a műtétnek a karácsonyhoz, nyaraláshoz, iskolakezdéshez igazított, hallgatólagos engedéllyel, mesterségesen megindított szülés. A legtöbb szó nyáron mégis a pletykalapok és női magazinok szerkesztőinek kedvencéről, az anya kérésére elvégzett műtétekről esett. Ebből persze közel sincs annyi itthon, mint amennyit gondolnánk, a jelenség viszont figyelemre méltó!
Elvileg az anya önrendelkezési joga lehetővé tenné, hogy kérésére vajúdás nélkül szülessen a gyereke, de erkölcsös orvos nem vállalkozik csak úgy egy komoly hasi műtétre, ráadásul ez ellentmondana minden szakmai ajánlásnak is.
Szabó István professzor, a Szülészeti és Nőgyógyászati Szakmai Kollégium elnöke – aki szerint feleslegesen császározni legalább akkora szakmai hiba, mint az elmulasztott császármetszés – nemrégiben bekérette azoknak a sztármamáknak a kórlapjait, akik azt nyilatkozták, hogy előre megrendelt császármetszéssel szültek. Noha volt néhány elgondolkodtató eset, de a lapok híresztelései a közelében sem jártak az igazságnak, ugyanis valóban életmentésről volt szó. Az viszont világjelenség, hogy a legnagyobb világsztárok – olyanok, akiknek nem az OEP álja az orvosi számláját –, ha egyáltalán rászánják magukat a szülésre, előszeretettel választják a császármetszést, ebben az esetben ugyanis egy füst alatt a plasztikai sebész az addiginál még feszesebb hasat tud varrni nekik. Gyanúsan sok híres mama szül a kiírt időnél hamarabb, és nemcsak azért, hogy a fotósok rohamát elkerülje, hanem azért, mert szeretné magát megkímélni a kilencedik hónap kényelmetlenségeitől, a méltatlan terebélyességtől.
Az eszetlen példa pedig ragadós. A harmadik világ államaiban még a legszegényebbek is összekuporgatják rá a pénzt. A brazil nagyvárosok magánklinikáin a babák nyolcvan (!) százaléka műtőben sír fel, az állami kórházban is negyven százalék felett van az arány, akárcsak Mexikóban és Olaszország déli részén. Ugyanezek a folyamatok megfigyelhetők Délkelet-Ázsiában, illetve bizonyos mértékig az Egyesült Államokban is. Talán az sem véletlen, hogy a sort éppen Brazília, a plasztikai sebészet eldorádója vezeti.
A másik érv, amit a rendelt császárok mellett fel szokás hozni, a fájdalomtól, illetve a magzat sérülésétől való félelem. „Én még nem szültem, de már nagyon régen eldöntöttem, hogy csakis császárral vagyok hajlandó” – írta egy internetes kismamafórum hozzászólója, aki a sok, születéskor megsérült gyermekre hivatkozik. A véleményével nincs egyedül. Nála jobban már csak az orvosok félnek a magzattal kapcsolatos problémáktól. Egy fogyatékos gyerek ugyanis peralapot szolgáltathat a kórházzal szemben. Magyarországon nemrég egy tízéves, annak idején komplikáció nélkül, természetes úton világra jött gyerek szülei perelték be az egyik kórházat, mondván, azért lett a fiuk néhány éves korában epilepsziás, mert annak idején a szülészek hibáztak. Minden józan érv ellenére megnyerték a pert. Ezek után természetes, ha az orvosok úgy vélekednek: elvégzett császár miatt még senkit nem pereltek be. És vágnak a legkisebb kétség esetén is.
Ha egy-egy szülés a műtőben végződik, nyilvánvalóan lehetnek lelki okai is, ennek ma már bőséges irodalma van a pszichológiában. Ilyen ok lehet például az, hogy a nő a lelke mélyén nem képes elfogadni, hogy anya lesz. Sokszor maga sem sejti, hogy ez áll a szorongásai mögött, a teste viszont a tudatalattinak engedelmeskedik. Az utolsó lehetősége arra, hogy mindent meg nem történtté tegyen, ha nem szüli meg a gyereket. Leáll a vajúdása, vagy olykor el sem indul.
Gurdon Katalin pszichoterapeuta rendszeresen szervez csoportokat császármetszésen átesett vagy császármetszéssel született anyáknak. Azt mondja, az életbe való belépés és az életből való kilépés sok tekintetben hasonlít egymásra. Egyáltalán nem meglepő, hogy az anyák gyakran halálfélelemhez hasonló érzéseket élnek át szülés közben. Azt tapasztalja, hogy sokszor azok a nők vallanak kudarcot a szülőágyon, akik megszokták, hogy tökéletesen a kezükben tartják az életüket. A gyermek világrahozatalához azonban a belső történésekre való teljes ráhangolódás, az önkontroll feladása szükséges. Bábinszky Ágota szülészorvos is tapasztalt hasonlót, neki is volt olyan páciense, aki meg volt győződve arról, hogy neki a szülés nem fog menni. Nem is ment. Abortuszon átesett nőket a gyász feldolgozatlansága, az önvád béníthat meg az anyává válás kapujában. A média azt sugallja, hogy aki szült, annak már nem tökéletes a teste, nem lesz szexuálisan vonzó, sőt ezen túl be fog vizelni. Sok nőt ez is megriaszt, ezért kérnek császármetszést.
Pedig a pszichoterapeuta a császáron átesett nőkkel beszélgetve mégis azt tapasztalja, hogy azok az asszonyok, akik nem természetes úton hozták világra a gyermeküket, sokkal mélyebb sebként hordozzák ezt magukban, mint ahogyan ezt gondolnánk. Úgy érzik, fontos állomás maradt ki a nőiességük megéléséből, így aztán partnerkapcsolatukban nem az alakjuk állapota okoz gondot, hanem az, hogy nem érzik nőnek magukat. És bár a világ hangosan zengi, hogy azért van az orvostudomány, hogy mindent megoldjon helyettünk, elegánsabb, sőt kényelmesebb a cipzáras szülés, hiszen pénzért mindent lehet; csak a mazochisták akarnak megszenvedni a gyerekükért. Az már nem szerepel a címlapokon, hogy a császármetszés sebe a narkózis elmúlta után mennyire fáj napokig, sőt hetekig. A lélek nem gyógyuló sebeiről nem is beszélve!
„Én nem szültem. Részt vettem egy műtéten. Felejthetetlen, felkavaró és megemészthetetlen. Egész nap a folyosó ablakánál állva sírtam. Én is azt gondoltam, hogy selejtes nő vagyok, aki még a gyerekét sem tudja világra hozni. A mai napig bánt az a tudat, hogy nem tapasztalhattam meg, milyen érzés, mikor a gyermekem kibújik. Állandó hiányérzetem van, amitől még négy hónap után is szenvedek” – írta egy internetes hozzászóló. Egy másik anya így fogalmaz: „Úgy éreztem magam, mint valami mutáns, aki még szülni sem tud.”
Manapság, a humánusnak mondott kórházi gyakorlat szerint, hat óra múlva a császáros anyuka is megkapja a babáját. Csakhogy az a hat óra egy kis ember életének első hat órája. Az orvostudomány nagyon elszánt hívének kell lenni ahhoz, hogy ezt az elszakítottságot ne büntetésnek érezze valaki.
Gurdon Katalin azt tapasztalta, hogy azok az anyák dolgozzák fel legkönnyebben azt, hogy császárral végződött a szülésük, akik vajúdtak és a végén valami veszélyhelyzet miatt kerültek a műtőbe. Ők örülnek, hogy végül nem történt semmi baj, és nem kudarcukként élik meg a történteket.
És persze azt is csak az emberrel lehet megtenni, hogy éles fényben, dörömbölőre hangosított szívhangok mellett, idegenek között, helyhez kötötten vajúdjon. Aggódva lesse az órát, mert ha nem halad elég gyorsan, következik az ítélet: nem fog ez menni!
Amszterdamban, ahol a gyerekek jó része még mindig otthon születik, Európában a legalacsonyabb a császármetszések aránya.
És van még egy elgondolkodtató jelenség: az emberiség egyre magasabb lesz. Ezzel kapcsolatban elméletek sora született, de még ma sem tudjuk az okát. Az újszülöttek születési súlya és koponyamérete is rohamosan növekszik. Sokszor azért kell felvágni az anya hasát, mert másképpen nem fér ki a gyerek. Régen az ilyen nagy magzatok nem maradtak életben, ma már örökíteni tudják a génjeiket. Lehet, hogy hamarosan olyan hatalmasak leszünk, hogy egyáltalán nem is tudunk természetes úton megszületni?
„Én, Caesar, ki nem születtem” – idézi a legnagyobb római császárt Robert Graves híres, Én, Claudius című könyvében. Feltehetően azonban tévedett, ugyanis a császármetszés, latin nevén a sectio caesarea nem a cézárról kapta a névét, már csak azért sem, mert Julius Caesar édesanyja, Aurélia a fia születését követően még évtizedekig élt, sőt nagy befolyása volt a fiára. Márpedig a has felnyitását akkoriban nem lehetett túlélni, csupán halott vagy halni készülő anyák esetében volt elképzelhető a még élő magzat hasfalon való kiemelése. A szó feltehetően a latin caedere (vágni) igéből származik. Caesonesnek hívják latinul a mesterséges úton született csecsemőt, feltehetően innen származik a ma használatos kifejezés. Állítólag elsőként az 1500-as években élte túl egy asszony a császármetszést. Az viszont egészen biztos, hogy 1794-ben egy jó anatómiai érzékkel megáldott német disznómiskároló felvágta a reménytelenül vajúdó felesége hasát, és az asszony és a gyerek is túlélte a műtétet.
Az első magyarországi császármetszést Tauffer Vilmos végezte 1890-ben. A műtéti technika azonban csak az ötvenes években, az antibiotikumok széles körű alkalmazása után vált igazán biztonságossá, ekkoriban terjedt el a méh alsó szegmensének felmetszése, ami biztonságossá tette a későbbi terhességek viselését és a következő hüvelyi szülést. Bár életmentő műtétről van szó, az anyai halálozás mégis három-négyszer magasabb, mint a hagyományos szülés esetében. Magyarországon húsz évvel ezelőtt a császármetszések aránya 5,5 százalék volt, ma 25 százalék felett van! Az indokolt beavatkozások arányát a fejlett világ nőgyógyászati szakmai kollégiumai és természetesen az egészségbiztosítói 15–17 százalék körül szeretnék látni, ezért egyre szigorúbb szakmai protokollokat fogalmaznak meg.
