Szögedi nemzet

S Z I G E T V I L Á G

Balogh Mária ny. tanítónőt több tanévben tanította a néprajztudós. „Ő az, akire mint pedagógusra mindig csak a legnagyobb szeretettel tudok gondolni” – emlékezett. „Többször hangsúlyozta már 1939-ben: ne szégyelljük egyszerű származásunkat, a tájnyelvet, amibe beleszülettünk, műveljük, örökítsük tovább. Nála nem volt megkülönböztetés a szülők származásától, állásától, anyagi jólététől függően. Mindnyájunkkal egyformán komolyan és szeretettel bánt. A végletekig türelmes volt a tanítóképzőben a legrosszabb tanulókkal is. Nem a külsőségekkel törődött…” Ezt is fontosnak tartotta megemlíteni: „Miután az iskolából kikerültem, 20–30–40 év után sem restellt az utcán köszönni, megállítani és hogylétemről érdeklődni.”
1943. november 21-én Bálint Sándor egykori gimnáziuma, a kegyesrendiek vezetése alatt álló városi Dugonics András Gimnázium egykori tanítványát kérte a Kalazancius-ünnepély emlékbeszédének megtartására. Bálint Sándor ezt az alkalmat a maga pedagógiai nézeteinek tömör kifejtésére aknázta ki. Saját fogalmazta tételéből indult ki: „Alig van nemesebb emberi érzés, mint a kegyelet: az ősök érdeméről, élete példájáról való hálás megemlékezés.”
Ebből indult ki, amikor Kalazanci Szent József és a kegyes tanító rend érdemeit méltatta. Előbb még egy érdekes tétele: „A katolikus Anyaszentegyház páratlan egyetemessége legtanulságosabban talán szerzetesrendjeiben teljesedik ki.” Őt ugyan örök nosztalgia a franciskánusokhoz vonzotta, de egykori tanárainak szelleme is elevenen élt benne. „Bizonyára nem véletlen – mondotta – az sem, hogy a piarista rend ott gyökerezett legmélyebbre, ahol a szellemi pusztaság legjobban sóvárgott megújhodás után. Hazánkra gondolunk, amely a török hódoltság idején autochton, a nomád életben és a katolicizmus heroikus egyszerűségében teljesedő népi műveltségébe zárkózva elmaradt az európai követelményektől.” „Nem véletlen az sem, hogy a piaristák elsősorban éppen az Alföld szellemi újjáépítésében serénykednek a 18. század folyamán, hiszen munkájukra itt volt a legnagyobb szükség.” A szegedi kegyesoskola (1721) ezt a hivatását be is töltötte, úgymond Bálint Sándor. Megvetette Szeged polgári műveltségének alapjait, és a pietás szellemét kiterjesztette egész Dél-Magyarországra. A soknemzetiségű Délvidék vallási és közigazgatási szervezete túlnyomó részben egykori szegedi piarista diákok munkája.
Végül az ünnepi beszéd summája megint Bálint Sándor fogalmazta tétel: „A modern Magyarország aligha épülhetett volna fel piarista ihletés nélkül.”
A hazai néprajzi felsőoktatás bölcsője: Szeged. A Kolozsvárról elüldözött, 1921-ben Szegeden megtelepült egyetemen folytatta oktatói tevékenységét Herrmann Antal (1851–1926) címzetes rendkívüli, 1924-től címzetes rendes egyetemi tanár. József Attila és Bálint Sándor is hallgatója volt az intézménynek.
Klebelsberg Kunó kultuszminiszter vidéki egyetemeket istápoló tudománypolitikája következtében számos új tanszék, új, fiatal professzor, sőt új intézmény, mint a polgári iskolai tanárképző főiskola, hozott nemcsak új színt, de hatalmas lendületet is a magyar felsőoktatásba. Egyik mozzanata volt a folyamatnak, hogy a szegedi Ferenc József Tudományegyetemre néprajzi tanszék létesítését kezdeményezte. A tanszék vezetésére a bölcsészeti kar nyilvános rendes tanárként a folklorisztikában jó hírű, bár már idős tudóst, Solymossy Sándort (1864–1945) hívta meg.
Bálint Sándor az 1924–25. tanévet a pesti egyetemen hallgatta. Fölvette Solymossy Sándornak magántanárként hirdetett népköltészeti kollégiumát is. Ennek az ismeretségnek lett következménye, hogy Solymossy 1930. szeptember 1-jétől díjtalan gyakornokként maga mellé vette. 1933 őszétől fizetés nélküli tanársegéddé léptette elő. Majd hetvenéves kora előtt, nyugállományba készülve, 1931-ben Cs. Sebestyén Károlyt, a Somogyi-könyvtár és Városi Múzeum munkatársát, Móra Ferenc jobbkezét, az igazgató helyettesét A magyar tárgyi néprajz, 1934-ben pedig Bálint Sándort Az alföldi magyarság néprajza, különös tekintettel Szeged népére tárgykörben magántanárrá habilitáltatta.
Nagyon jellemző mind Bálint Sándorra, mind Solymossy Sándorra, amit ezzel kapcsolatban Bálint Sándor nekünk, fiatalabb barátainak több ízben is elbeszélt. „Ezt én még nem érdemlem meg” – mondotta professzorának a mindössze 29 éves jelölt. „Fiam, magának ehhez semmi köze nincsen” – volt Solymossy meglepő válasza.
Bálint Sándor 1934 őszétől a történelem kényszerítette két rövid megszakítással 1947-ig rendszeresen megtartotta magántanári előadásait. 1944. szeptember 22-én nyilvános rendkívüli tanári címet kapott, 1947. szeptember 10-én pedig Ortutay Gyula vallás- és közoktatásügyi miniszter, visszaállítva Solymossy Sándor tanszékét, nyilvános rendes tanárrá nevezte ki.
Közben, 1944 őszén, hogy a szovjet csapatok megszállták Szegedet, az egyetem úgy nyitotta meg kapuit, hogy tanárainak zöme nyugatra menekült. Bálint Sándor a helyén maradt, és sokak helyett vállalt oktatói munkát mind az egyetemen, mind a tanárképző főiskolán. Joggal esett neki rosszul, hogy utóbb, amikor ennek évfordulóit ünnepelték, senki nem hívta, senkinek nem jutott eszébe ezért a helytállásért legalább köszönetet mondani.
A sztálinista diktatúra tombolása idején, 1951. november 1-jétől megvonták tőle a venia legendit. Beosztották az egyetemi könyvtárba, ahol szerencsére az igazgatóknak, Szekeres Pálnak és utódának, Hencz Aurélnak köszönhetően – hasonló sorsra jutott társával, a történész Tóth Lászlóval együtt – csak délelőtt néhány órára kellett megmutatnia magát. Tóth László újságot olvasott, Bálint Sándor kutatgatott, de ő is inkább otthon dolgozott Szegedi szótárán (1957).
A forradalom vívmányaként 1956. december 22-én visszakapta előadói jogát, s újra lelkesen látott munkához régi tanszékén. Ekkor még volt alkalma néhány tanári és tudós nemzedéket a népélet titkai felé irányítania. 1957 elejéről szól tanítványának, a Békés megyei múzeumok, majd a levéltár igazgatójának, a történész Szabó Ferencnek vallomása: „A Szeged-tudományba Bálint Sándor egyetemi óráin, az előadásokhoz kapcsolódó sétákon kaptam szemléletformáló bevezetést. Azt hiszem, az a ritka emberi jóság és közvetlenség, amely Bálint Sándor enciklopédikus műveltségű személyiségéből kisugárzott, mindig két fogalmat társít bennem Szegeddel: a humánumot és a munka szépségét.”
Ugyanekkor volt Szeged néprajza című kollégiumának hallgatója Ilia Mihály egyetemi docens, irodalomtörténész, tanárnemzedékek országosan ismert nevelője, a Tiszatáj legendás főszerkesztője. „Számomra – emlékezett – ő az az oktató, aki először döbbentett rá, hogy nem szabad szégyellni tápaiságomat.” Azaz: a hagyományőrzéséről híres falu, Tápé szülöttének nem lehet alacsonyabbrendűségi érzése városi vetélytársaival szemben. „Alighanem – jellemezte Bálint Sándort – ez volt személyiségének lényege: a türelem példaképe volt, tolerált mindenféle másságot.”
Előadásait pedig így méltatta: „Az egyetemen nagyon sokan tanítottak, de Bálint Sándorral elég volt egy órát együtt tölteni, mert ennyi idő alatt átadott egy félévnyi anyagot. Szórta a tudást, sugárzott, s ezért egy olyan tanári, kutatói gárda növekedett föl a keze alatt, amely ma szerte a világban sugározza tovább a professzor szellemét.”
Szabó József, a szegedi egyetem mai nyelvészprofesszora, a nyelvjárástan kutatója a Dunántúlról került a szegedi egyetemre. 1959 őszén kezdte hallgatni Bálint Sándor Magyar folklór című előadásait, „lenyűgözve az előadás tartalmától és attól a nyelvi szépségtől, amely üdítő formában, a tárgyhoz illő, mégsem kimódolt, hanem belülről fakadó természetességgel, sajátos népies-nyelvjárásias hangulatisággal, érthető magyarsággal közvetítette számunkra a magyar folklór értékeit, kincseit. Vizsgáznunk tárgyából nem volt kötelező, de mivel lehetett, és érdeklődés ébredt bennem a néprajz iránt, jelentkeztem nála vizsgára, mégpedig – mint később kiderült – nemcsak életem első, hanem egyszersmind a legkönnyebb kollokviumára. Nem emlékszem, hogy kaptam vagy húztam volna tételt, ehelyett inkább szülőfalum és környéke néphagyományairól, különböző szokásairól faggatott, ráébresztvén arra, hogy mennyi néprajzi értéke van a Koppány mente népének, szűkebb pátriámnak.”
Szintén Szabó József tartotta fontosnak, hogy emlékezzék Bálint Sándor jellemző magatartására: „Bálint Sándor professzor urat nem láttam sietni, sohasem láttam türelmetlennek, kapkodónak. Neki mindig mindenre, mindenkire volt ideje. A nagy tudású kutató szerénységével és végtelen derűjével szemlélte a világot, s ízig-vérig pedagógusként karolta föl mindazokat, akik tanítványának tekinthették magukat.”
Ám az újból megszilárduló marxista–leninista hatalom nem sokáig tűrte, hogy Bálint Sándor – köztudomású vallásos meggyőződésével – egyetemi katedráról oktathassa humanista és magyar tudományát.
1964 májusában a bonni egyetem néprajzprofesszorának, Matthias Zendernek meghívására Bonnban néprajzi tanácskozáson vett részt. A tíznapos nyugati útról hazahozta Méray Tibor Nagy Imre-életrajzát. Jóval később kölcsönadta régi barátjának, Pálfy-Budinszky Endrének. A politikai rendőrség már jóval régebb óta rendszeresen figyelte, lakásán és tanszéki szobájában lehallgatókészüléket helyezett el, és 1965-ben bíróság elé citálta. Folytatólagosan elkövetett izgatásban mondták ki bűnösnek, és hat hónapi szabadságvesztésre ítélték, de végrehajtását háromévi próbaidőre fölfüggesztették. Az ítélet következményeként Bálint Sándor kénytelen volt nyugdíjazását kérni. Ezzel 1966. újév napján véget ért egyetemi tanári pályája. A hátralevő esztendőkben életművének betakarítására használta fogyatkozó erőit. Ekkor hozta létre három-három kötetben kutatásainak összefoglalását (A szögedi nemzet, 1–3.; Karácsony, húsvét, pünkösd, 1., Ünnepi kalendárium, 1–2.).
E művek kárpótolnak bennünket azokért az elveszett évekért, amelyekben Bálint Sándor hatalmas tudását és emberségét katedrájáról még sugározhatta volna.
Vége