A kőolajelosztó helyek eddig tapasztalt spontán blokádjával szemben az elkövetkező napokban felkészülhetünk az öt éve már látott eseményekre, amikor szervezetten, kamionokkal, erőgépekkel, kombájnokkal akadályozták meg az elszabaduló árak miatt az üzemanyag-kiszállítást. Angliában, Franciaországban, Belgiumban is ilyen akciókra készülnek a közúti fuvarozók, a földművesek, hogy ezzel kényszerítsék ki az olajár mérséklését.
Aki még nem élt akkor, annak a Katrina hurrikán egyik következményeként Amerikában a benzinkutak előtt meg kellett ismerkednie az 1970-es éveket idéző sorokkal. Most már a helyzet rendeződött, a benzinár is lecsillapodott: gallononként (3,78 liter) 2,86 dollárt kell érte fizetni, ám a katasztrófa napjaiban nem egy helyen hat dollárt kértek az üzemanyagért. Az európaiakat bosszantó amerikai olcsóság épp abból adódik, hogy az állam errefelé alig adóztatja meg az üzemanyagot.
Még a tavalyi év sem hozott ennyi profitot a kőolajmultiknak! 2004-ben az öt legnagyobb kitermelő és forgalmazó – az Exxon Mobil, a Chevron, a Total, a British Petrol, a Shell – rekordbevételt ért el: 1150 milliárd dolláros forgalom mellett 84 milliárd dollár hasznon kellett osztozniuk. Az előző évi rekordnyereség után az idén átlagban még 30–40 százalékkal fog nőni a tiszta bevételek aránya, ugyanis a louisianai hurrikán után a hordónkénti 70 dollárt is meghaladta a tőzsdéken a kőolaj világpiaci ára. Most 65 dollár körül stabilizálódni látszik, ám éppen a dupláját kell érte fizetni a tőzsdén, mint a 2004-es év kezdőára volt, amikor 30 dollár körül mozgott a jegyzés. A francia Total a népharagtól tartva, szégyenlősen tette közzé az előző negyedévben elért bevételeit, amelyek több mint hárommilliárd euróra rúgnak. A francia olajipari multi várható éves tiszta bevétele úgy 12–13 milliárd euró lesz, ez 44 százalékos növekedés az előző évi profithoz képest, amellyel a világ számos állama megelégedne költségvetési pluszként az év végén.
Sokan már-már az 1970-es évekbeli olajválsághoz hasonlítják az üzemanyagár szárnyalását. A szakértők szerint azonban a két helyzet között lényeges különbség van: 1973-ban politikai okok miatt a Közel-Keleten egyszerűen elzárták a nyugatra vezető olajcsapokat. A kőolajárak növekedésével az infláció elszabadult, a kamatok egekbe szöktek, és jelentős gazdasági visszaesés következett be. Jelenleg, bár Irak kapcsán lehet politikai okokról is beszélni, ehhez jön még a természeti katasztrófa pusztításának egyidejűsége, de az inflációt kézben tartják. A kőolaj árának növekedése egyesek szerint a kínálatot meghaladó nagy kereslet következménye. Ebben aligha lesz változás, és ez nyit utat a tartósnak ígérkező kivételes olajárnak.
A világ olajpiacán a kereslet ritmusa az utóbbi két évben kétszer gyorsabban ver, mint az azt megelőző tíz év átlaga. Hát persze, hogy Kína áll minden rossz mögött – vágják rá kapásból az elemzők, akiknek jó, ha két mondat megadatik a helyzet megmagyarázására a televízióban. És egy kicsit India is. Ugyanakkor a napi világtermelés egynegyedét, húszmillió hordót az Egyesült Államok fogyasztja el, míg Kína étvágya „csak” hétmillió hordónyi. Igaz, ez a mennyiség éppen kétszerese a tíz évvel ezelőtti kínai szükségleteknek.
Abban azonban vitathatatlanul igazuk van a magas olajárért Pekinget okolóknak, hogy körülbelül öt éve jelent meg a világpiacot megrengető kínai kereslet. Tizenkét évvel ezelőtt Kína még olajimportőr volt. Jelenleg 40 százalékban külföldről fedezi szükségleteit, ami a Nemzetközi Energiaügyi Hivatal előrejelzései szerint 2030-ra felfuthat 80 százalékra.
A világ bármely szögletében felbukkannak a kínai olajkereskedők, ahol kis túlzással egyetlen olajcseppet lehet venni: valamiképpen csillapítaniuk kell országuk kielégíthetetlen étvágyát.
*
A kínai állami Petro China, Sinopec és Cnooc olajtársaságok képviselői jelen vannak Afrikában, Dél-Amerikában, Közép-Ázsiában, Oroszországban. Nemcsak olajat vásárolnak, hanem olajtársaságokat is. A közelmúltban az „Egyesült Államok biztonságának védelmében” meghiúsították azt az üzletet, amelyben a Cnooc az Unocal felvásárlásával betehette volna a lábát az amerikai piacra. Úgy látszik, a szabadpiac hazájában is vannak korlátai a mindent eladásnak.
A sárkány nagy bendőjének állandó korgása egyrészt abból is ered, hogy a kínai ipar jórészt elöregedett, energiafaló technológiát alkalmaz. Kínában háromszor több energiát használnak fel ugyanannyi értékű áru megtermeléséhez, mint a világ fejlettebb részén. A gáz-, a víz- és atomerőművek már Kína-szerte épülnek, ezekkel 15 éven belül megpróbálják a külföldi olajtól való függést megszüntetni, ám ha minden mutatót egybevetünk, gyakorlatilag ez sem hoz áttörő változást a kínai olajkeresletben. Valószínűleg ez áll amögött is, hogy Kínában visszafogják az autóhoz jutást. Képzeljük el, ha mondjuk félmilliárd kocsi jelenne meg a kínai utakon. Arról nem is szólva, hogy a kínai autók 20–30 százalékkal többet fogyasztanak a nyugatiaknál.
Ha Amerikában a 220 millió rendszámmal ellátott gépkocsi egyszerre akarna teletankolni, akkor ehhez 8,1 millió tonna üzemanyag kellene. Természetesen ilyen mennyiség nincs a terjesztőknél, összeomlana az egész kúthálózat. „Ha nincs szüksége rá, ne töltse tele!” – szólt az amerikai gépkocsi-tulajdonosokhoz Bush elnök már-már könyörgő felhívása. És akkor még nem beszéltünk az amerikai ipari felhasználókról.
A benzinkútnál kapható üzemanyag árán osztozik a termelő, a finomító, a terjesztő és az állam. A legjobb esetben a termelés, amelynek haszna 60–70 százalékot ér el, a finomítás és terjesztés (12-12 százalék) egy kézben összpontosul. Ez a helyzet a legjobb esetben a világ számtalan országát behálózó nagy kőolajtársaságoknál. Nyugat-Európában az állam az eddig megkapott árakra még rárak 60–80 százaléknyi ilyen-olyan adót.
Ilyen olajárak mellett a kőolajtermelő országok, amelyek nem adták koncesszióba az olajmezőiket, úgy napi kétmilliárd dolláros bevétellel számolhatnak. Irakban még mindig akadozik az olajkitermelés, amely a háború előtti szinten áll. A Lukoil egyik vezetője szerint 2007-re csökkenni fog Oroszország kitermelése a beruházások elmaradása és a rablógazdálkodás miatt.
A nagy olajtársaságok számára a jelenlegi kor a nagy kaszálás ideje. Persze a fejlett ipari államok jól is járnak a nem várt adóbevételek miatt. A spekulánsoknak is részük van az olaj drágulásban. A Brent-típusú kőolaj hordónkénti árának negyedrésze mesterségesen felhajtott – vélik egyes elemzők.
A vesztesek pedig elsősorban mi magunk vagyunk, akik minden héten szembesülünk a kutaknál a növekvő árakkal, míg végül talán otthon hagyjuk kocsijainkat. Aztán jönnek sorban a szegény országok, ahol elavult, olajzabáló gépek működnek, tovább növelve az amúgy is nyomorgó társadalom kiszolgáltatottságát.
Ki a felelős azért, hogy ilyen magasra szöktek az árak? Persze lehet mellébeszélni, hogy az események és a kereslet kölcsönhatása, de nem, elsősorban szintén az olajtársaságok. Ők nem igazán fektetnek be a kőolaj-finomításba, arra hivatkozva, hogy nem eléggé nyereséges. A Katrina pusztítása az Egyesült Államok olaj- és gázkitermelésének mintegy 10 százalékát érintette. A Mexikói-öbölből származik az amerikai kőolajtermelés 25 százaléka, amelynek négyötöde vagy súlyos károkat szenvedett, vagy ideig-óráig kénytelen volt leállni. A tomboló vihar megrongálta a tengeri olajkutakat, megsérültek a vezetékek, a finomítókat pedig elárasztotta a víz. A louisianai nyolc kőolaj-finomítóból a napokban csak egy tudott a korábbi szinten működni, kettő pedig kénytelen hónapokra szüneteltetni a munkát. A mamut-olajtársaságok nem fordítottak elegendő pénzt az olajfinomító-kapacitás bővítésére, amely egyébként már a nyugodt időkben is kevésnek mutatkozott.
Vajon meddig bírják az olajmezők a fokozott kitermelést? A jelenlegi fogyasztással – évente 12–15 milliárd hordót termelnek ki – a világ sokkal hamarabb eléri a 2030 környékére tett pontot, amely után már csak kevesebbet tud a földből felhozni, azaz csökken a kitermelés. Ez lesz az igazi fordulópont, feltéve, ha addig nem bukkanunk egy új Szaúd-Arábiára, de erre nagyon kevés az esély. Éppen ezért Kína is határozottan terjeszkedik a már biztos olajmezőkön. Mindenhol ott vannak, ahol az amerikaiak – főleg politikai okokból – rést hagynak. A Közel-Keletről származó kőolaj kiváltását ugyanis – például politikai viszály esetén – az Egyesült Államok könnyen megakadályozhatja. Afrika ígérkezik az egyik legbiztatóbb sikernek. Szudánban például dolgozóknak öltözött kínai katonák ezrei vigyázzák azt a vezetéket, amelyen a Kínába szánt olaj folyik a Vörös-tenger felé. Latin-Amerikában Venezuelát kell meghódítani, amely „kommunista” intézkedései miatt már így is haragos viszonyban áll az Egyesült Államokkal, amelynek azonban a negyedik kőolajimportőre.
A másik megjósolhatatlan tényező, amelytől függ a kőolaj világpiaci ára, a fogyasztás növekedésének ritmusa. Ázsia és Latin-Amerika milyen sebességgel fejlődik, és ehhez mennyi energiát fog felhasználni? Nobel-díjas kérdés. Mikor lesz a visszatérés a hordónkénti 20 dolláros árhoz? – nyaggatják az olajpiaci elemzőket. Nekik mostanában 100 dollár körül kezd körvonalazódni a hordónkénti olajár. Egyedül Steve Forbes, a nevét viselő magazin amerikai kiadója tűnik derűlátónak, aki szerint egy hordó olaj ára rövidesen visszatér a 35–40 dollár körüli szintre. „Kína és India olajszomjúsága csak csekély mértékben befolyásolja a piaci árakat. A maradék pedig mind spekulációból származik” – mondta a közelmúltban Forbes.
A tőzsdei okoskodás szerepét azonban meghatározónak tartják azok is, akik jövőre 50 dollár körülire jósolják a kőolaj hordóját. Nem kevesen vannak azonban, akik 100 dollár feletti árakkal számolnak. Hát elég nehéz az olajpiacon biztosra menni! Egyben viszont nincs kétség: amit a természet a föld mélyén évmilliók alatt felhalmozott, az emberiség röpke 200 év alatt elégeti.
lakhatás
Megmutatjuk, mennyit lehet spórolni a fix 3 százalékkal!
