A kőolajelosztó helyek eddig tapasztalt spontán blokádjával szemben az elkövetkező napokban felkészülhetünk az öt éve már látott eseményekre, amikor szervezetten, kamionokkal, erőgépekkel, kombájnokkal akadályozták meg az elszabaduló árak miatt az üzemanyag-kiszállítást. Angliában, Franciaországban, Belgiumban is ilyen akciókra készülnek a közúti fuvarozók, a földművesek, hogy ezzel kényszerítsék ki az olajár mérséklését.
Aki még nem élt akkor, annak a Katrina hurrikán egyik következményeként Amerikában a benzinkutak előtt meg kellett ismerkednie az 1970-es éveket idéző sorokkal. Most már a helyzet rendeződött, a benzinár is lecsillapodott: gallononként (3,78 liter) 2,86 dollárt kell érte fizetni, ám a katasztrófa napjaiban nem egy helyen hat dollárt kértek az üzemanyagért. Az európaiakat bosszantó amerikai olcsóság épp abból adódik, hogy az állam errefelé alig adóztatja meg az üzemanyagot.
Még a tavalyi év sem hozott ennyi profitot a kőolajmultiknak! 2004-ben az öt legnagyobb kitermelő és forgalmazó – az Exxon Mobil, a Chevron, a Total, a British Petrol, a Shell – rekordbevételt ért el: 1150 milliárd dolláros forgalom mellett 84 milliárd dollár hasznon kellett osztozniuk. Az előző évi rekordnyereség után az idén átlagban még 30–40 százalékkal fog nőni a tiszta bevételek aránya, ugyanis a louisianai hurrikán után a hordónkénti 70 dollárt is meghaladta a tőzsdéken a kőolaj világpiaci ára. Most 65 dollár körül stabilizálódni látszik, ám éppen a dupláját kell érte fizetni a tőzsdén, mint a 2004-es év kezdőára volt, amikor 30 dollár körül mozgott a jegyzés. A francia Total a népharagtól tartva, szégyenlősen tette közzé az előző negyedévben elért bevételeit, amelyek több mint hárommilliárd euróra rúgnak. A francia olajipari multi várható éves tiszta bevétele úgy 12–13 milliárd euró lesz, ez 44 százalékos növekedés az előző évi profithoz képest, amellyel a világ számos állama megelégedne költségvetési pluszként az év végén.
Sokan már-már az 1970-es évekbeli olajválsághoz hasonlítják az üzemanyagár szárnyalását. A szakértők szerint azonban a két helyzet között lényeges különbség van: 1973-ban politikai okok miatt a Közel-Keleten egyszerűen elzárták a nyugatra vezető olajcsapokat. A kőolajárak növekedésével az infláció elszabadult, a kamatok egekbe szöktek, és jelentős gazdasági visszaesés következett be. Jelenleg, bár Irak kapcsán lehet politikai okokról is beszélni, ehhez jön még a természeti katasztrófa pusztításának egyidejűsége, de az inflációt kézben tartják. A kőolaj árának növekedése egyesek szerint a kínálatot meghaladó nagy kereslet következménye. Ebben aligha lesz változás, és ez nyit utat a tartósnak ígérkező kivételes olajárnak.
A világ olajpiacán a kereslet ritmusa az utóbbi két évben kétszer gyorsabban ver, mint az azt megelőző tíz év átlaga. Hát persze, hogy Kína áll minden rossz mögött – vágják rá kapásból az elemzők, akiknek jó, ha két mondat megadatik a helyzet megmagyarázására a televízióban. És egy kicsit India is. Ugyanakkor a napi világtermelés egynegyedét, húszmillió hordót az Egyesült Államok fogyasztja el, míg Kína étvágya „csak” hétmillió hordónyi. Igaz, ez a mennyiség éppen kétszerese a tíz évvel ezelőtti kínai szükségleteknek.
Abban azonban vitathatatlanul igazuk van a magas olajárért Pekinget okolóknak, hogy körülbelül öt éve jelent meg a világpiacot megrengető kínai kereslet. Tizenkét évvel ezelőtt Kína még olajimportőr volt. Jelenleg 40 százalékban külföldről fedezi szükségleteit, ami a Nemzetközi Energiaügyi Hivatal előrejelzései szerint 2030-ra felfuthat 80 százalékra.
A világ bármely szögletében felbukkannak a kínai olajkereskedők, ahol kis túlzással egyetlen olajcseppet lehet venni: valamiképpen csillapítaniuk kell országuk kielégíthetetlen étvágyát.
*
A kínai állami Petro China, Sinopec és Cnooc olajtársaságok képviselői jelen vannak Afrikában, Dél-Amerikában, Közép-Ázsiában, Oroszországban. Nemcsak olajat vásárolnak, hanem olajtársaságokat is. A közelmúltban az „Egyesült Államok biztonságának védelmében” meghiúsították azt az üzletet, amelyben a Cnooc az Unocal felvásárlásával betehette volna a lábát az amerikai piacra. Úgy látszik, a szabadpiac hazájában is vannak korlátai a mindent eladásnak.
A sárkány nagy bendőjének állandó korgása egyrészt abból is ered, hogy a kínai ipar jórészt elöregedett, energiafaló technológiát alkalmaz. Kínában háromszor több energiát használnak fel ugyanannyi értékű áru megtermeléséhez, mint a világ fejlettebb részén. A gáz-, a víz- és atomerőművek már Kína-szerte épülnek, ezekkel 15 éven belül megpróbálják a külföldi olajtól való függést megszüntetni, ám ha minden mutatót egybevetünk, gyakorlatilag ez sem hoz áttörő változást a kínai olajkeresletben. Valószínűleg ez áll amögött is, hogy Kínában visszafogják az autóhoz jutást. Képzeljük el, ha mondjuk félmilliárd kocsi jelenne meg a kínai utakon. Arról nem is szólva, hogy a kínai autók 20–30 százalékkal többet fogyasztanak a nyugatiaknál.
Ha Amerikában a 220 millió rendszámmal ellátott gépkocsi egyszerre akarna teletankolni, akkor ehhez 8,1 millió tonna üzemanyag kellene. Természetesen ilyen mennyiség nincs a terjesztőknél, összeomlana az egész kúthálózat. „Ha nincs szüksége rá, ne töltse tele!” – szólt az amerikai gépkocsi-tulajdonosokhoz Bush elnök már-már könyörgő felhívása. És akkor még nem beszéltünk az amerikai ipari felhasználókról.
A benzinkútnál kapható üzemanyag árán osztozik a termelő, a finomító, a terjesztő és az állam. A legjobb esetben a termelés, amelynek haszna 60–70 százalékot ér el, a finomítás és terjesztés (12-12 százalék) egy kézben összpontosul. Ez a helyzet a legjobb esetben a világ számtalan országát behálózó nagy kőolajtársaságoknál. Nyugat-Európában az állam az eddig megkapott árakra még rárak 60–80 százaléknyi ilyen-olyan adót.
Ilyen olajárak mellett a kőolajtermelő országok, amelyek nem adták koncesszióba az olajmezőiket, úgy napi kétmilliárd dolláros bevétellel számolhatnak. Irakban még mindig akadozik az olajkitermelés, amely a háború előtti szinten áll. A Lukoil egyik vezetője szerint 2007-re csökkenni fog Oroszország kitermelése a beruházások elmaradása és a rablógazdálkodás miatt.
A nagy olajtársaságok számára a jelenlegi kor a nagy kaszálás ideje. Persze a fejlett ipari államok jól is járnak a nem várt adóbevételek miatt. A spekulánsoknak is részük van az olaj drágulásban. A Brent-típusú kőolaj hordónkénti árának negyedrésze mesterségesen felhajtott – vélik egyes elemzők.
A vesztesek pedig elsősorban mi magunk vagyunk, akik minden héten szembesülünk a kutaknál a növekvő árakkal, míg végül talán otthon hagyjuk kocsijainkat. Aztán jönnek sorban a szegény országok, ahol elavult, olajzabáló gépek működnek, tovább növelve az amúgy is nyomorgó társadalom kiszolgáltatottságát.
Ki a felelős azért, hogy ilyen magasra szöktek az árak? Persze lehet mellébeszélni, hogy az események és a kereslet kölcsönhatása, de nem, elsősorban szintén az olajtársaságok. Ők nem igazán fektetnek be a kőolaj-finomításba, arra hivatkozva, hogy nem eléggé nyereséges. A Katrina pusztítása az Egyesült Államok olaj- és gázkitermelésének mintegy 10 százalékát érintette. A Mexikói-öbölből származik az amerikai kőolajtermelés 25 százaléka, amelynek négyötöde vagy súlyos károkat szenvedett, vagy ideig-óráig kénytelen volt leállni. A tomboló vihar megrongálta a tengeri olajkutakat, megsérültek a vezetékek, a finomítókat pedig elárasztotta a víz. A louisianai nyolc kőolaj-finomítóból a napokban csak egy tudott a korábbi szinten működni, kettő pedig kénytelen hónapokra szüneteltetni a munkát. A mamut-olajtársaságok nem fordítottak elegendő pénzt az olajfinomító-kapacitás bővítésére, amely egyébként már a nyugodt időkben is kevésnek mutatkozott.
Vajon meddig bírják az olajmezők a fokozott kitermelést? A jelenlegi fogyasztással – évente 12–15 milliárd hordót termelnek ki – a világ sokkal hamarabb eléri a 2030 környékére tett pontot, amely után már csak kevesebbet tud a földből felhozni, azaz csökken a kitermelés. Ez lesz az igazi fordulópont, feltéve, ha addig nem bukkanunk egy új Szaúd-Arábiára, de erre nagyon kevés az esély. Éppen ezért Kína is határozottan terjeszkedik a már biztos olajmezőkön. Mindenhol ott vannak, ahol az amerikaiak – főleg politikai okokból – rést hagynak. A Közel-Keletről származó kőolaj kiváltását ugyanis – például politikai viszály esetén – az Egyesült Államok könnyen megakadályozhatja. Afrika ígérkezik az egyik legbiztatóbb sikernek. Szudánban például dolgozóknak öltözött kínai katonák ezrei vigyázzák azt a vezetéket, amelyen a Kínába szánt olaj folyik a Vörös-tenger felé. Latin-Amerikában Venezuelát kell meghódítani, amely „kommunista” intézkedései miatt már így is haragos viszonyban áll az Egyesült Államokkal, amelynek azonban a negyedik kőolajimportőre.
A másik megjósolhatatlan tényező, amelytől függ a kőolaj világpiaci ára, a fogyasztás növekedésének ritmusa. Ázsia és Latin-Amerika milyen sebességgel fejlődik, és ehhez mennyi energiát fog felhasználni? Nobel-díjas kérdés. Mikor lesz a visszatérés a hordónkénti 20 dolláros árhoz? – nyaggatják az olajpiaci elemzőket. Nekik mostanában 100 dollár körül kezd körvonalazódni a hordónkénti olajár. Egyedül Steve Forbes, a nevét viselő magazin amerikai kiadója tűnik derűlátónak, aki szerint egy hordó olaj ára rövidesen visszatér a 35–40 dollár körüli szintre. „Kína és India olajszomjúsága csak csekély mértékben befolyásolja a piaci árakat. A maradék pedig mind spekulációból származik” – mondta a közelmúltban Forbes.
A tőzsdei okoskodás szerepét azonban meghatározónak tartják azok is, akik jövőre 50 dollár körülire jósolják a kőolaj hordóját. Nem kevesen vannak azonban, akik 100 dollár feletti árakkal számolnak. Hát elég nehéz az olajpiacon biztosra menni! Egyben viszont nincs kétség: amit a természet a föld mélyén évmilliók alatt felhalmozott, az emberiség röpke 200 év alatt elégeti.
„Most már elég!”
Beléptünk az olaj utáni világba – adta hírül Dominique de Villepin francia kormányfő az általa szervezett energiaügyi konferencián. A hangzatos kijelentés mögött megannyi bizonytalanság húzódik meg. Az Európai Unió az olajár elszabadulása láttán csak anynyit tudott mondani, hogy nincs rá megoldásuk. A 25-ök pénzügyminiszterei múlt hét végi manchesteri ülésük után az államoknak csak azt tudták tanácsolni, ne adócsökkentés útján próbálják meg orvosolni a drágulást, továbbá azt ajánlották a nagy olajcégeknek, hogy növeljék finomítóképességüket, és minél több kutatást végezzenek az újrahasznosítható energiák felhasználására.
Az azóta eltelt napokban az országot irányító erők szinte mindenhol azzal foglalkoztak, hogy miként lehetne adólefaragással csökkenteni a lakosság terheit. Hát ez nem éppen az ajánlások irányába mutat. A kormányon lévők valószínűleg jobban emlékeznek az öt évvel ezelőtti őszre, amikor Európa-szerte heves tiltakozásokat váltott ki az olaj ára. Hiába próbálják meg az olajipar szakemberei és kormányszóvivők viszonylagossá tenni a mellbevágó árakat. Eszerint, ha az inflációt és a devizaárfolyam-változásokat figyelembe veszszük, akkor a benzinkútnál „állandó értékű pénzért” még mindig kevesebbet kell fizetnünk, mint 1980-ban. Ez természetesen csak Nyugat-Európára igaz.
Ennél egyszerűbb módszerrel élt Thierry Breton francia gazdasági és pénzügyminiszter, aki múlt heti bejelentésével megfenyegette a nagy olajtársaságokat: „Nem zárjuk ki annak a lehetőségét, hogy olyan különleges adókkal sújtsuk az olajtársaságokat, amelyek megfelelnek a különleges helyzetnek.” Magyarán: a multik a horribilis hasznuk egy kis részéről próbáljanak meg lemondani. Nem tudni, vajon blöffölt-e a francia miniszter, az azonban biztos, hogy másnap a Total és a BP három eurócenttel csökkentette az árait. Ausztriában is bevált a zsarolás, itt is hasonló kijelentést tett a pénzügyminiszter, s ugyanilyen mértékkel levitték az árakat.
Nagy-Britanniában az év elejéhez képest 30 százalékkal drágább lett az üzemanyag. A finomítók blokádját már szervezik a fuvarozók, miközben a lakosság a kutakat ostromolja, felkészülendő a benzinínséges napokra. A baloldalinak nevezett kormány a jelek szerint nem kíván beavatkozni az árakba, pedig itt is 68 százalékos a jövedéki adó, amely az üzemanyagot, sőt a háztartási fűtőolajat terheli.
Németországban választási témává vált a benzinár: a CDU–CSU kancellárjelöltje, Angela Merkel megígérte a választóknak, ha hatalomra kerül, az üzemanyagokat sújtó „zöldadót” mérsékelni fogja három centtel. Most 15 cent literenként a környezetvédelmi adó. Kijelentette, hogy vissza fogja juttatni a nagy olajtársaságok bevételének egy részét a polgároknak. A jelenleg még hatalmon lévő szociáldemokraták azonnal „populistának” bélyegezték Merkel bejelentését.
Franciaországban és Belgiumban is annyira égeti a kormány zsebét a nem várt adóbevételekből származó pénz, hogy azt visszajuttatja a családoknak. Belgiumban az áfa mérséklése jelenthetne lélegzetvételnyi időt a kormánynak. A francia gazdák is megkezdték a gyülekezést a nagy kőolajelosztó helyek és -finomítók körül. A párizsi kabinet azon töri a fejét, hogy miként lehetne rajtuk is segíteni, hiszen ők az egyik legnagyobb üzemanyag-felhasználók. Valószínűleg nekik is egyszeri segélyjuttatást szavaznak meg, csakúgy, mint a legjobban az üzemanyagtól függő ágazatoknak. A lapok közvélemény-kutatásai szerint a franciák hajlandók kevesebbet enni azért, hogy a teletölthessék tankjaikat.
Svédországban az Expressen napilap nemzeti petíciót kezdeményezett a benzinárcsökkentés érdekében. A svéd szociáldemokrata kormány 62 százalék adóval terheli az üzemanyagot. Most már elég – ezzel a címmel jelent meg a nagy példányszámú svéd újság. Eközben a svéd kormány csökkenti a gépkocsikat terhelő adót. Január elsejétől nem a motor köbcentimétere után, hanem annak fogyasztása és károsanyag-kibocsátása után kell adózniuk a svédeknek. Első célpont a nagy fogyasztású dzsip. Franciaországban is gondolkoznak azon, hogy jobban megadóztassák a dzsiptulajdonosokat.
A madridi kormány mulandónak tartja a felháborodást, amelyet a benzinárrobbanás váltott ki, de a közúti fuvarozók és a gazdák nem osztják ezt a véleményt. Valóságos provokációnak hatott a bejelentés, hogy a szocialista kabinet még meg akarja emelni az üzemanyagot terhelő adót, ily módon kívánja a társadalombiztosítás hiányát befoltozni.
