Sztálin vascsizmája

V i s s z h a n g

Talán túlságosan is hosszú ideig vártam, majd csak abbahagyják előbb-utóbb a néha mocskolódásig elmenő rágalomhadjáratot, ostoba, meggondolatlan véleménynyilvánításaikat nemcsak a volt társak, hanem néha még olyanok is, akikről semmit nem tudok, akiket nem ismerek. A mai napig nem hiszem el: még mindig olyan fontosak lennénk, hogy központilag irányítják a gonoszokat ellenünk, nehogy valamit újra kitaláljunk? Lejárt ma már ez az idő. Visszatérek hát a lényeghez: a Sztálin vascsizmájához.
Csak meg ne kérdezzenek bennünket, agg és egyre csak aggódó ’56-osokat, mert akkor biztosan nem lesz emlékmű az 56. évfordulóra sem, nemhogy az 50.-re.
Elképzelni sem tudtam, hogy még idős korában is felmérhetetlen változásokat produkál az ember. Legyen az jó barát avagy ellenfél, netán ellenség. Egyik jó öreg komám most éppen tartózkodásairól nyilatkozik elég sűrűn a sajtó hasábjain. Tegnap, amikor valamire válaszolni (tehát valóban tartózkodnia) kellett volna ahhoz, hogy ezt ma joggal leírhassa, meg sem mukkant. A másik „törpekomám” határozottan kijelenti – immár másodszor! –, engem senki nem kért fel, hogy nyilatkozzam a nevükben. Pedig ott sem volt, mikor nemcsak felkértek, hanem megválasztottak. Akkor volt ez, mikor előzőleg „tartózkodni” kellett volna az előbbi jó öregnek. A harmadik, ma minden lében kanál úrasszony társam ugyancsak fújja, pedig nem értem, miért szól bele mindenbe.
Ha nem is nagyon, de egy kissé szégyenkezem. Vajon mit mondanak azok a jelenlévők – mindkét oldalról –, akik még Medgyessy Péter miniszterelnöktől kértek meghallgatást igen kényes kérdésekben, s egyik társunk (tehát nem Szőcs Géza író), az egyik ’56-os szervezet elnöke, Bocskay T. József kérte őt: „A kormány támogassa az ’56-os emlékmű létrehozását az 50. évfordulóra.” Ekkor tartózkodott – állítólag – jó öreg komám, aki éppen mellettem üldögélt, s én bizony hallottam helyeslését is, egyetértését is. Így valós tehát a tartózkodása. No persze nem ez a lényeg, ez csak hozzátartozik ahhoz, amelyről most már valóban szólni akarok, éspedig úgy, hogy semmiképp ne sértsem se ’56-ot, se egyetlen társam önérzetét, mert bár ők egy pillanatig nem gondolnak rám ez ügyben, mégis megmaradok a jó ízlés mellett. Egy még kevésbé idetartozót is meg kell említenem, mert a fentebb közölt hármas már korábban is tört borsot az orrom alá.
Amikor Medgyessy Péter miniszterelnök látogatást kért a Kisfogház emlékhelyén, a fenti hármas botrányos váddal illetett, felzaklatva levélben a „mi ’56-os társadalmunkat”, így: „Fónayt senki nem kérte fel, hogy nevünkben felszólítsa a miniszterelnököt, kérjen bocsánatot.” Megjegyzem, az illető ott sem volt az emlékhelyen, tehát nem tudhatta, miről beszéltem. Már ekkor, 2004. június 16-án gondolhattam (és gondoltam is!) valamire, mégsem szóltam ugyancsak a békesség miatt. Utoljára 1998. június 16-án szóltam a bocsánatkérésről, azóta meg sem említettem. Minek? Tehát természetes, hogy egyetlen jelenlévő sem hallhatta, azonban öreg komám már említett társaival mégis szerteszét szórta több társa által aláírva hamisítványát. Két „aláírót” ugyanis megkérdeztem, de egyik sem írta alá. Ma ebben a hazában mindenre van vevő! S ha engedjük, még inkább lesz. Hát ezért írom meg most a magamét.
Kedves olvasó! Valóban nem kellene ezzel (és így!) foglalkoznom. Mégis kényszerít valami belső, nagyon fájdalmas érzés. Mi lesz itt, ha ez a sok megfáradt idős ember naponta egymásra mutogat, mindenből problémát fabrikál magának, s azt a világraszóló csodát forgácsolja szét, melyet akkor az egész világ üdvözölt és szinte emberfelettinek minősített. Mi, a legveszedelmesebbek, elzárva, hosszú éveken keresztül róttuk a sétaköröket, néztük a fényes vagy a csillagos eget, mégis szerettük, tiszteltük és becsültük egymást, szorosan összefogva terveztük a szebb, tisztább és gazdagabb magyar jövőt, mert bíztunk benne és bíztunk egymásban is.
Vajon magyar átok? Mert ahogy kijöttünk, már éket lehetett verni közénk, már alakulgattak a különböző nézeteket valló csoportok, s míg ott bent egyforma ember volt Bibó, Göncz, Kosáry, Rácz, Mécs, Dilinkó, Vasvári, Litván, Lőcsei, Pataki, Kunszabó meg Fónay, és mindegyik a legfiatalabbtól a legidősebbig, alighogy kijöttünk, de főleg attól kezdve, amikor az iszonyú nyomás oldódott, kezdett minden megváltozni. Ma? Már csak próbálkozások vannak, ahol izzik valami, vagy inkább csak felizzik, a másik helyen már lehűl, sőt kihűl. S ami a legkellemetlenebb, minden látható a képernyőn, s olvasható az újságban is. S itt kanyarodok vissza az emlékműhöz.
Mit érez az a sok fiatal és tehetséges ember, akit megfogott a hősi múlt? Aki azért akar történész lenni, hogy ezt a múltat tisztán lássa, és majd másokkal is megismertethesse.
Mit érez az a sok fiatal tehetség, aki pályázatával akart részt venni a maradandó emlék megismertetésében, s naponta kap lesújtó véleményeket.
Hogy írta Balás-Piri? „A régi szimbólumok, a lehanyatló harcos vagy az obeliszk már nem érvényesek.” Meg hogy ez az emlékmű már nem csak a miénk lesz, ez a mai fiatalság emlékműve. Igen! Én is ezt mondtam minden még élő ’56-os nevében nekik! A zsűrinek. Akkor miért vitázunk? Főleg miért mutogattok rám, s miért szidjátok, minősítitek közben a fiatal művészeket?
Még egyszer Balás-Piri. „Ez a konstrukció bizonyára megfelelne a normandiai partraszállás emlékművének, ahol a hajóorr feltúrhatná a homokot. De mit ér, ha magyarázó táblát kell majd mellé állítani, hogy kiket és mit ábrázol? Ez a forradalom tartalmából nem fejez ki semmit.”
Ejha! Szabad megkérdeznem, hogy a pillanatok alatt összejött százezernél nagyobb tömeg miért szedte fel az utak kockaköveit? Ez a „konstrukció” ezzel fejezi ki a tömeget, a harcot, s bizonyára megértik a gondolkodók is, de ezt írták le a fiatalok is, akik beadták. A zsűriben is komoly emberek ültek, s talán egy gondolkodó – hőbörgő – bírálónak azt is meg kellene nézni, hogy kikkel vitatkozik, kiket bírál, sérteget, s ha megengedik, megpróbálom én elmondani. Hisz ha nekik elmondtam néhány szóban társaim érzéseit, akkor társaimnak is el kell mondanom, kiket bíráltak és minősítettek.
Zsigmond Attila volt az elnök, a Budapest Galéria igazgatója. A bírálóbizottság tagjai: Hans Belting professzor, Hans Hollein építész, Boros Géza művészettörténész, Csikvári Péter szobrászművész, Fabényi Júlia művészettörténész, a Műcsarnok főigazgatója, Ferencz István építész, Körösényi Tamás szobrász, a Képzőművészeti Egyetem docense, Lázár Antal építész, Schiffer János főpolgármester-helyettes és Szöllőssy Enikő szobrász.
Igen, uraim! Bajtársaim! Úgy gondolom, a felelőtlen szószátyárkodásnak is van határa. Valamikor illet tudni ezt, s így kellett fogalmazni is. Ahány nyilatkozó, annyi felé beszél, sőt azt sem tudja, mit akar mondani. S ha megmondom a magamét, egyelőre így csendes szavakkal, bizonyára elhiszik legalább, barátaim, hogy így szeretnék eredményt elérni.
Eddig hat emlékművet avattam az országban. Úgy érzem, nem kell külön kiemelnem jelentőségüket a Széna téren, a Corvin közben, Szekszárdon, Hévízen és szinte mindenhol az országban. Ezek az ’56-os helyi emlékek, ’56-ról szólnak, nekünk, magunknak! S mi csináltuk! Ezek mindent elmondanak rólunk. Ám, ahogy már korábban leírtam, mi kértük. Pénzt adtak hozzá, köszönd is meg. Így illik.
S ahogy írom a magamét – remélve, hogy nem csak a magamét –, egyre újabb gondolatok ostoroznak, mi mindent kellene még mondanom. Nekik! Az örökös másként gondolkodóknak. Egyben biztosak lehettek! Ezt a kormányt nem én szavaztam meg, s tudom, hogy ti sem. Mégis már a második négy évet csinálják. De azt is tudom, nem várják, hogy én szavazzak rájuk. Rád sem számítanak. Akkor meg ne hőbörögj, rám se hőbörögj. Ítéletem azt bizonyítja, hogy mindannyiótoknál többet tettem, s még hőbörögni is tudok úgy, mint bármelyikőtök.
Erre a nyilvánosságra pedig ti kényszerítettetek ostoba és ízléstelen firkálmányaitokkal. Másképp is el lehet mondani, ha nem tetszik valami. Én mégsem haragszom rátok! Ám csendben és halkan s talán egymás között többet tudnánk mondani egymásnak, s az utókor is szebb emlékeket őrizhetne.
Szeretném, ha így lenne.