A kegyetlen tálib rendszer bukása óta sokan mondják azt, hogy az Afganisztánban zajló reformfolyamatoknak nincs alternatívájuk. Csakhogy az ázsiai ország a legjobb példa arra, hogy az évszázados hagyományokat is felrúgó gyors irányváltások gyakran a korábbinál is súlyosabb instabilitást okoznak.
Az iszlám törvényeit szélsőségesen értelmező – sőt, mint több szakember fogalmazott, félreértelmező – tálib rezsim kifüstölése Kabulból valóban nagy szabadságot hozott Afganisztán számára, a harcok azonban a néhány éve fennálló viszonylagos nyugalmat ismét csak felborították.
A tálibokról sok jót nem lehet elmondani, tény azonban, hogy már regnálásuk kezdetén visszaszorították a bűnözést, s viszonylagos rendet tettek az országban, komoly társadalmi támogatottságot szerezve ezzel.
Béke volt csaknem negyed század óta először. A folyamatos veszélybe és háborúskodásba belefáradt embereknek pedig ez volt a legfontosabb, ezért cserébe még a totális diktatúrát is elnézték.
A fanatikus rendszer árnya azonban idővel Afganisztán fölé nőtt.
Azt, hogy a tálibok kegyetlenül leszámoltak minden ellenségükkel, a nőket nem engedték iskolába járni, sem pedig dolgozni, betiltották a könnyűzenét, a házak ablakait befestették, afgánok millióit kényszerítették menekülésre, még valószínűleg jó ideig tétlenül nézte volna a nagyvilág. Csakhogy a világtól elzárt ország ezzel párhuzamosan a terroristák legfőbb bázisa is lett, ami viszont 2001. szeptember 11-e után nem volt tovább eltűrhető a washingtoni héják számára.
A négy évvel ezelőtti terrortámadások okainak és elkövetőinek keresése közben számos, olykor nevetséges, máskor elgondolkodtató összeesküvés-elmélet született, a világpolitika egyik legnagyobb talánya azonban azóta is az, miként volt képes az Egyesült Államok röpke három és fél hét alatt teljes hadrendbe állítani csapatait, s lerohanni a tettesnek kikiáltott Afganisztánt.
A gyors kezdet után azonban igen hosszú folytatás következett. A vélt fő bűnösök, Oszama bin Laden vagy Omar molla feltehetően ma is a hegyekben bujkálnak, ott, ahová még az új afgán hatóságok sem szívesen merészkednek. Az amerikai B–52-esekről ledobott bombák összeroppantották a tálib rendszer gerincét, újból bebizonyosodott azonban, hogy az ellenállás felszámolásához semmiféle precíziós bomba nem elegendő.
Afganisztán azonban mégsem hasonlítható teljes mértékben a föld legizzóbb tűzfészkéhez, Irakhoz. Szaddám Huszein nem kevésbé volt kegyetlen vezető, mint például Omar molla, a teljes diktatúra azonban a közel-keleti országban mégsem volt olyannyira nyomasztó, mint Afganisztánban. Úgy-ahogy működött az infrastruktúra, az emberek kávéházakba jártak, a szegénységért pedig egyértelműen a szankciók kiszabásáért is felelőssé tett Egyesült Államokat hibáztatták. S nem is jártak túl távol az igazságtól. Utóbb kiderült, hogy Irak nem rejtegetett tömegpusztító fegyvereket, nem szolgált a terroristák háttérbázisául sem. (Olajat azonban, ellentétben Afganisztánéval, bőven rejt a földje.) A helyzet azonban mára megfordult, s míg Afganisztán elindult a lassú fejlődés útján, addig Irak összeomlott, mindennapos vérfürdők kaotikus helyszíne lett. Afganisztán ilyen értelemben akár sikertörténetként is felfogható, az ország talpra állításához vezető út azonban még igen hosszú.
Szeptember 18-a a „modern” Afganisztán első parlamenti és tartományi választásának a napja, fontos mérföldkő az ország életében, egyben próbája is az elmúlt négy év eredményeinek. Az iszlám államban ma már sok minden megvalósulhat, amiről pár éve még álmodni sem mertek az emberek. Az ötezernél is több képviselőjelölt között például szép számmal akadnak hölgyek is. Többségük vagy száműzetésből tért haza, vagy különféle földalatti mozgalmak tagjaként élte túl a tálib rendszert. Igaz, sokan vannak köztük olyanok, akiknek túl gyors a változás, hiszen 2001 előtt még az utcára sem mehettek ki, s a patriarchális családmodellt szigorúan tartó férj nem engedte, hogy kövessék a divatot. Nem kell csodálkozni, ha a teljes testet és arcot takaró burkától nem válik meg mindenki könnyedén.
De a különbségek nemcsak az életvitelben mutatkoznak, hanem ami még ennél is fontosabb, a választások végeredményét is meghatározó törzsi hovatartozásban. Afganisztánban nem úgy kell elképzelni a szavazást vagy az azt megelőző kampányt, mint Európában vagy Amerikában, ahol az emberek többnyire arra a pártra szavaznak, amelyik szimpatikusabb számukra, esetleg már bizonyította rátermettségét. Az „afgán szavazók” kifejezés éppen ezért kissé pontatlan, hiszen az csak a 12,4 millió választásra jogosult állampolgárságát, nem az annál sokkal mélyebb jelentőségű hovatartozást fejezi ki. Pastuk, hazarák, tádzsikok, üzbégek és Afganisztán megannyi más népe és képviselőjelöltje egyaránt részt vesz a megmérettetésen, s csak kevesen adják voksukat a másik népcsoport aspiránsára. Miután az ország lakosságának 40–45 százaléka pastu, alig lehet kérdéses, kik alkotják majd a 229 fős új törvényhozás legalább relatív többségét. Felmerülhet persze, hogy tulajdonképpeni esélytelenségük haragot vált ki a kisebbségekből, ám ha vezetés továbbra is jól taktikázik, akkor talán ez elkerülhető.
A loja dzsirga, vagyis az országot irányító nagytanács által kinevezett, majd tavaly október 9-én a lakosság által is elnökké választott Hamid Karzai például igen komoly figyelmet fordít arra, hogy jó kapcsolatot ápoljon a többi népcsoporttal, így például alelnökeivé nem is pastukat nevezett ki. Talán még magát Karzait is meglepte azonban, hogy végül a szavazatok ötvenöt százalékát szerezte meg, ami azt jelzi, hogy – amellett, hogy a pastuk valószínűleg nagyobb arányban vettek részt a választásokon – a hagyományokat felrúgva mégiscsak akadtak olyanok, akik átszavaztak.
A legnagyobb kérdés egyelőre tehát nem az, hogyan tud majd ennyi különböző ember együttműködni a törvényhozásban, inkább az, hogy miként terjesztheti majd ki hatalmát a kormány Afganisztán teljes területére. Sok helyütt ugyanis máig hadvezérek vagy drogbárók diktálják a maguk törvényeit, s nekik nem áll érdekükben a választás.
Ellenállásuk megtörésére három eszköz áll rendelkezésre: a fegyveres harc, a kompromisszumkötés, valamint a lázadókat támogató társadalmi bázis meggyengítése. Az első jelenleg is zajlik, csak a választásokat megelőző hetekben ellenállók tucatjaival végeztek az amerikai és afgán erők, azt remélve, hogy ezzel elejét vehetik a választások erőszakos megzavarásának. Egyezségek megkötésére a kevésbé harcias helyi vezetőkkel csak később nyílik mód, ám az új hatalom a nyugalom érdekében biztosan bele fog menni néhány kompromisszumba.
A harmadik feladat a legbonyolultabb: az emberek bizalmának és támogatásának elengedhetetlen feltétele az életkörülmények javítása. Csakhogy az egykor erős iparral rendelkező ország tényleg romokban hever, a több száz egykori gyárból ma már mindössze három üzemel. Az emberek szegények, vidéken néhol ma is barlangokban élnek, nincs áram, sem megfelelő orvosi ellátás, esetleges az oktatáshoz való hozzáférés is. Kabulban már működik az egyetem, beindult a légi közlekedés, a nagyobb városok között utak épültek, az aknák okozta sérüléseket új ortopédiai klinikán gyógyítják, egyre több a munkalehetőség, ennek ellenére mindent az alapoktól kell kezdeni.
A másik hatalmas kihívás a máktermelés, továbbá a kábítószer-kereskedelem visszaszorítása. Sokat hallani, hogy az Európába beáramló kábítószerek kilencven százaléka Afganisztánból származik, s hiába az iráni határőrség előfeszítései és a nemzetközi nyomásgyakorlás, a hatóságok rendre alulmaradnak a harcban. A termelés megakadályozására még maguk a tálibok is tettek lépéseket, Omar molla például a rezsim megbuktatása előtt nem sokkal halálbüntetést rótt ki a rajtakapott szerencsétlen máktermesztő parasztokra. A termelés vissza is esett, ám a 2001-es „rendszerváltozás” után – a drákói szigor enyhülésével – újra emelkedni kezdett. Számos ültetvényt égettek ugyan fel az elmúlt években is, ha azonban Karzai egyik napról a másikra véget vetne a máktermelő gazdaságoknak, akkor kiszolgáltatott, az éhhalál szélére sodródó vidékiek tömegét fordítaná maga ellen. Átfogó mezőgazdasági koncepcióra lenne szükség, hiszen a vidéki emberek többségének ma még semmilyen más megélhetési lehetősége nincs, mint a tiltott növény termelése.
Afganisztán tehát tovább vívja sziszifuszi harcát, igaz, szerencsére, ma már többnyire békés eszközökkel. Ez is nagy eredmény, még akkor is, ha az ország újjáépülése egyelőre csak utópiának tűnik.
Hamid Karzai elnök kabuli kormánya a nemzetközi katonai erők segítségével a tálibok hatalmának 2001 végén történt megdöntése óta próbálja stabilizálni Afganisztán biztonsági helyzetét. A parlamenti választások előtt a távirati iroda rendszerezte az utóbbi négy év legfontosabb állomásait:
2001. december 5.: A Bonn melletti Petersbergben tartott Afganisztán-konferencián megállapodás születik egy átmeneti kormány létrehozásáról Hamid Karzai vezetésével.
2002. január 10.: Kabulban megkezdik tevékenységüket az ENSZ nemzetközi biztonsági erői (ISAF), amelyek megbízatása eltér a hagyományos békefenntartó erőkétől, elsődleges feladatuk, hogy betöltsék a tálib rezsim veresége után keletkezett biztonsági űrt.
2002. január 22.: Több mint 4,5 milliárd dolláros újjáépítési segélyre tett felajánlással ér véget a Tokióban rendezett adományozókonferencia.
2002. április 3.: Megalakul az új afgán nemzeti hadsereg.
2002. június 13.: A nagy törzsi gyűlés (loja dzsirga) új államfőnek választja Hamid Karzait.
2003. január: Tartományi újjáépítési csoportok lépnek szolgálatba, hogy gondoskodjanak a biztonság és a stabilitás megteremtéséről vidéken.
2003. augusztus 11.: A NATO átveszi az ISAF parancsnokságát.
2003. szeptember 19.: Politikai pártok alakulhatnak.
2003. október 13.: Az ENSZ Biztonsági Tanácsa kibővíti az ISAF megbízatását Kunduzra.
2004. január 4.: A loja dzsirga megszavazza az új alkotmányt és ezzel a szabad választások megtartását. Afganisztán iszlám köztársaság lesz.
2004. április 1.: A berlini Afganisztán-konferencia 8,2 milliárd dollárra növeli a következő három évre szóló nemzetközi pénzügyi támogatást.
2004. június 2.: A tálibok meggyilkolják az Orvosok Határok Nélkül segélyszervezet öt munkatársát, köztük három európait.
2004. október 9.: Az első elnökválasztáson a szavazatok 55,4 százalékával megerősítik hivatalában Karzait.
2005. február 10.: A NATO afganisztáni küldetésének kiterjesztéséről határoz, és mintegy 9000 katonára emeli az ISAF létszámát. A semleges Ausztria 93 katonát küld az alakulatba.
2005. szeptember 18.: Parlamenti képviselőket választanak a közép-ázsiai országban.
