Sok rosszat lehet olvasni az internetes fórumokon az Ariana afgán légitársaságról, amely a hozzászólók szerint gyakran törli a járatait, a gépei lestrapáltak, ráadásul a felszolgált étel is ehetetlen, sőt az egyik fórumozó például azzal a nehezen hihető történettel állt elő, hogy az egyik – a tálib rezsim idején a terroristák kiképzésére is használt – Boeing–727-es India felől jövet kényszerleszállást hajtott végre Pakisztánban, mert elfogyott a kerozinja.
Nem csoda, ha aggodalmak közepette léptem delhi repülőtéren a Kabul felé induló, valóban meglehetősen öreg afgán Airbus fedélzetére, ahol azonban legnagyobb meglepetésemre nem egy marcona, szakállás férfi, hanem egy kedvesen mosolygó stewardess fogadott, majd kísért a helyemre. Ő volt a gépen a vezető légiutas-kísérő. A másfél órás út Kabulig végül kifejezetten kellemesen telt, s úgy tűnt, a férfi és női személyzet a legjobb összhangban tud együtt dolgozni.
Az afgán főváros folyamatosan újjáépülő repülőterén az alkalmazottak jelentős része ismét csak hölgy, s a szebbik nem képviselője fogadott a vendégház recepciójánál is. Mindannyian rutinosan végezték dolgukat, mintha mindig is ez lett volna a megszokott Afganisztánban, pedig mindössze négy esztendeje, hogy a New Yorkot és Washington ért terrortámadásokat követően az Egyesült Államok megindította a terroristákat bújtató és támogató tálib rendszer elleni bosszúhadjáratát, egyszerre nyitva meg ezzel az utat a szabadság és a még nagyobb káosz előtt.
A háború kezdetén sokat lehetett hallani az akkor már – a nyugatiakkal szövetséges Északi Szövetség ellenőrizte északkeleti területeket leszámítva – egész Afganisztánt uralma alá hajtó rezsim brutalitásáról, főként a nőkkel szembeni kegyetlenségéről. Szinte naponta érkeztek hírek arról, hogy vélt vagy valós vádak alapján „elítélt” lányokat és asszonyokat köveztek halálra a nyílt utcán, csak mert az anarchiában a maga kiskirályságát védő valamelyik helyi vezető éppen így döntött. Több esetről felvételek is készültek, amelyek aztán némi öncenzúrával finomítva adásba is mentek az amerikai hírcsatornákon. A képek hátborzongatóak, ugyanakkor sajátos kommunikációs fegyverek is voltak a washingtoni kormányzat kezében. Ezek bevetésével könnyebb volt röpke három hét alatt háborúra hangolni az újabb terrorcsapástól rettegő és jórészt egyébként is bosszúért kiáltó amerikai közvéleményt.
Négy év elteltével – főként a déli területeken – olykor még ma is véres összecsapások dúlnak a tálib ellenállók és a felszámolásukra törekvő amerikai csapatok között, Irakhoz képest azonban Afganisztán összességében mégiscsak sikertörténetnek nevezhető. A nők sorsát illetően pedig különösen.
Kabulban s a városok többségében az élet kezd normalizálódni, zajlik az újjáépítés, s sorra nyílnak az üzletek, vendégházak. Új útikönyv Afganisztánról még csak igen kevés jelent meg, ám mint Jude Barrand, a két évig egy segélyszervezetnek dolgozó hölgy és az afgán sajtó talpra állításán munkálkodó társa, az újságíró Dominic Medley a 2003-as kiadású Kabul című kötet előszavában megjegyzik: a fővárosban mindennap létrejön valami új, a dolgok gyorsan változnak, így teljesen komplett és naprakész összeállítást egyelőre lehetetlen kiadni.
A rohamléptű fejlődésnek talán a legjobb fokmérői a nők, akik a maguk mindennapos forradalmait megvíva érték el mára viszonylagos szabadságukat. Viszonylagos, mert az évszázados hagyományokat, a teljes elnyomás utóhatásait rövid idő alatt lehetetlen felszámolni, de elvileg immár a nők előtt is majdnem ugyanaz az út áll, mint uraik előtt.
Az utcákon a borbélyok mellett mind több szépségszalont lehet látni, a teljes testet és arcot takaró kék burka pedig mára a kabuli nők többségéről lehullott. Mindez azonban csak a felszín. Az egyenjogúság valójában nem realitás, amit jól mutat a kabuli egyetem egyik középkorú tanárnőjének az esete is, akinek a feletteséül a minap egykori férfi tanítványát nevezték ki. Az Európából érkezett vendégkutatók számára – mint mondták – ez érthetetlen.
Az új parlament és a tartományi tanácsok összetételéről döntő múlt vasárnapi választások előkészítésekor a kormányzat a mandátumok negyedét a nők számára foglalta le, tudva azonban, hogy négy éve még íratlan, ám szigorúan betartatott törvény rendelkezett arról, hogy az „asszonynak otthon a helye”, talán túl nagy naivitás volt abban bízni, hogy a jelöltek hatezresre nőtt táborának legalább huszonöt százaléka a gyengébbik nem képviselője lesz. Maszúda Dzsalal doktornő, a nőügyi tárca vezetője a voksolás előtt ettől függetlenül úgy fogalmazott: „Sokan vannak, akik szerint a nőknek otthon a helyük. Én ezzel egyetértek. A nőknek a törvényhozás otthonában a helyük.”
Végeredményt majd több mint egy hónappal a választások után hirdetnek, ám a versengő jelöltekről készült statisztikák alapján úgy tűnik, hogy a miniszter asszony álmai csak részben valósulnak meg, s a törvényhozás csak mintegy tizenkét százaléka áll majd hölgyekből. (Sebtiben azt találták ki, hogy a fennmaradó székek üresen maradnak egészen a következő választásokig, amikor ismét csak nők versenyezhetnek értük.)
Az afgán asszonyoknak azonban aligha ez a legnagyobb gondjuk, hiszen a segélyszervezetek és más megfigyelők rendre kénytelenek arra emlékeztetni, hogy a nőknek csak igen kis hányada részesült valamilyen oktatásban, egészségügyi ellátottságuk pedig annyira rossz, hogy a számos kórházi fejlesztés ellenére néhány igen szegény afrikai ország mellett máig az afgán anyák közül halnak meg legtöbben szülés közben. Helyzetük tényleges javulása persze parlamenti képviseletüktől is függhet. Az elmúlt harminc év háborúit és kegyetlenségeit ismerve azonban valószínűleg mindent az alapoknál, az oktatás, az egészségügy, az infrastruktúra újjáépítésénél és a lelki sebek begyógyításánál kell kezdeni.
Carlos Alcaraz
Carlos Alcaraz következő ellenfelét a sportszerűség sem érdekli hazai pályán
