Vérveszteségek

Tizenöt évvel a német egység hivatalos helyreállítását, 1990. október 3-át követően lesújtó a mérlege az egykori NDK integrálásának. 1996 óta ismét növekedett a távolság gazdasági és szociális értelemben a Német Szövetségi Köztársaság keleti és nyugati területei között. Annak ellenére, hogy 1991-től 2004-ig 1,35 billió (ezermilliárd) eurót költött a szövetségi kormány a magát korábban a tizedik legnagyobb ipari országként reklámozó NDK szanálására. A támogatások akkor is meghaladják a horribilis egybillió eurót, ha a költségvetési támogatásokból levonjuk az új tartományokban befizetett adókat és járulékokat.
Tizenöt éven át a nyugati tartományok az ország GDP-jének négy százalékát utalták át a keletieknek. De mivel a nyugati rész már évek óta nem növekszik ennyivel, legjobb esetben is csupán a felével, a támogatások csak az ország gazdasági erejének felélésével, egyes befektetések elhalasztásával vagy teljes elhagyásával teremthetők elő. (Aki járt a nyugati tartományok egyik-másik válságövezetében, például a Ruhr-vidéken, tudja, hogy az ottani régió számos városára is ráférne a szanálás.) A volt Ford-menedzser és nyugalmazott SPD-politikus, Klaus von Dohnanyi – akit Schröder a keleti tartományok támogatási rendszerének áttekintésével bízott meg – nem véletlenül beszélt jelentésében „országunk gazdaságának folyamatos vérveszteségéről”. A helyzet kilátástalanságára jellemző a következő történet. Egy jeles keletnémet szociáldemokrata kérdésére, hogy mire használhatja a 29 oldalas, ajánlásokat is tartalmazó Dohnanyi-tanulmányt, az egykori NDK újjáépítéséért is felelős közlekedési, építés- és lakásügyi minisztérium vezető tisztviselője csak annyit felelt: „tapétázásra”. Az már a német politika abszurditásai közé tartozik, hogy az a Manfred Stolpe felelős most a keleti tartományokért, aki a legroszszabb befektetési döntéseket hozta meg brandenburgi miniszterelnökként.
1990 nyarán politikai szempontok indokolták az erős nyugatnémet márka közgazdaságilag vitathatóan gyors és utólag sokak szerint elhibázott árfolyamú bevezetését. Akkor olyan közhangulat uralkodott, hogy ha nem kívánják újra felépíteni a berlini falat immár nyugati oldalról, vagy a D-Mark jön az NDK-ba, vagy a keletnémetek folyamodnak e valutához. Legendás Lothar de Maiziére-nek, az egyetlen szabadon választott keletnémet miniszterelnöknek a kijelentése, aki ezzel ösztökélte Helmut Kohl kancellárt a gyors döntésre: ha nem csinálnak valamit 1990 karácsonyára, már csak az odavezényelt Bundeswehr-katonák vezetik a lipcsei villamosokat. Addigra ugyanis mindenki más már odaát – az NSZK-ban – lesz. Ekkor még, a hirtelen megnőtt fogyasztástól ösztönözve, a nyugatnémet gazdaság szinte számolatlanul öntötte a pénzt a volt NDK-ba.
A hatalmas összegek lassították ugyan a keletről nyugatra tartó elvándorlást, de megállítani nem tudták. 1990 és 2004 között közel egymillióval csökkent az egykori NDK területén élők száma. Különösen drámai a fogyás a lengyel határ menti Lausitzban; az 1990-ben még 37 ezer lakosú Weißwasserben – az NDK textiliparának szívében – 2004-ben már csak 22 ezren éltek. 2012-ig – ameddig az előrejelzés szerint a lakosság száma 19 ezerre csökken – összesen 4400 lakást számolnak fel a szászországi kisvárosban. Ez a „városátépítésnek” keresztelt lakásrombolás adja a térség építőiparának legfontosabb megbízatásait.
A munkahelyhiány miatt főként a fiatalok, döntően a szülőképes korú nők menekülnek el. Türingiában és Szászországban egész régiókat sújt ez a probléma. Egyes kutatók részben ezzel magyarázzák a jobboldali radikális pártoknak az országos átlagot messze meghaladóan jó szereplését ebben a térségben.
Az Odera menti Gubenben és Görlitzben szinte az egyetlen perspektívával rendelkező foglalkozás az idősek ápolása. (A csökkenő lélekszám – s nem utolsósorban a külföldiek alacsony aránya – miatt az olcsó és frissen renovált történelmi belvárosokba nagy számban költöznek be a nyugati területekről származó nyugdíjasok is.)
A keleti területek legnagyobb gondját a nyugati átlagot (9,6 százalékot) majd kétszeresen meghaladó 18,6 százalékos munkanélküliség jelenti. A hallei gazdasági kutatóintézet becslése szerint csaknem kétmillió munkahely hiányzik a keleti területekről, s esély sincs rá, hogy ezeket valaki is megteremtse. Alacsonyabbak itt a bérek, a nyugati átlag alig kétharmadát, háromnegyedét teszik ki. De hiába kerül egy munkaóra a volt NDK területén átlagosan 18 euróba, szemben a nyugati 29 euróval, ha ennyiért négy cseh, lengyel vagy magyar munkavállaló is hajlandó dolgozni. Azok az idők pedig már nagyon régen elmúltak, amikor a német munka olyan minőséget jelentett, hogy a fogyasztók hajlandók voltak lényegesen magasabb árat megfizetni érte.
Más eszköze nemigen marad a szász tartományi kormánynak, mint hogy a határ keleti oldalára áttelepült vállalkozások visszacsábításával megbízott küldötteket indítson útnak. Valamint erősen reklámízű beszámolókat jelentessen meg a nyugatnémet sajtóban, ahol a lengyelországi és csehországi befektetéseikben csalódott vállalkozók mesélnek kiábrándulásuk okairól.
Az úgynevezett második szolidaritási paktum, amely szerint megállapodtak a keleti területek támogatásának ütemezésében, 2019-ben lejár. Ettől az időponttól az öt tartománynak pénzügyi értelemben többé-kevésbé önellátónak kellene lennie. Ez aligha oldható meg kíméletlen leépítéssorozat nélkül, s úgy tűnik, ebben véli megtalálni a legtöbb szakértő az egyetlen lehetőséget arra, hogy valahogy talpra állítsák az országrészt. A Dohnanyi-jelentés szerint is immár képtelenség az egész régió felemelkedésében bízni, ezért ki kell választani néhány támogatott növekedési csomópontot, a többit pedig magára hagyni. Már dolgoznak azon, miként szervezhetők meg az alapvető szolgáltatások a lakosságtól javarészt elhagyott térségekben. Az egész országrészt különleges gazdasági övezetté kellene átalakítani, ahol a német szabályozási dzsungelből alig valami őrizné meg az érvényességét. Kérdéses azonban, hogy például a környezetvédelmi megkötések jelentős részének felfüggesztésére miként reagálna az EU.
Az anekdota szerint Konrad Adenauer még a weimari időszakban, amikor kölni főpolgármesterként Berlinbe kellett utaznia, gyakran mondogatta: Magdeburg után már Ázsia kezdődik. Nos, könnyen lehetséges, hogy gonoszkodó megjegyzésével látnoki módon az öt keleti német tartomány XXI. századi állapotát érzékeltette.