Katonaembernek a legnagyobb sérelem a lefokozás vagy rendfokozatfosztás, hiszen a rangjáért megküzdött, megdolgozott, háborúban az életét kockáztatta – mondja Holló József vezérőrnagy, a Honvédelmi Minisztérium (HM) rehabilitációs bizottságának tagja. A tábornok beosztásánál fogva is megkerülhetetlen e bizottság munkája során, hiszen ő a Hadtörténeti Intézet és Múzeum főigazgatója, így a történeti katonai irattár őrzője és kezelője. Itt kell kutatniuk ugyanis a tizenegy tagú bizottság tagjainak és az őket segítő szakértőknek, ha helytálló döntéseket akarnak alkotni az eléjük került ügyekben.
Amint ezt Bartha és Cziegler tábornokok esete is mutatja, az 1989-ben létrehozott rehabilitációs bizottságnak még jócskán vannak teendői, az elmaradásokról pedig nem tehet. Tárgyalni ugyanis csak azokat a kérelmeket tudja, amelyeket az érintettek, a családjuk vagy valamely társadalmi szervezet benyújt. Így fordulhatott elő, hogy a mára szinte elfeledett Bartha Albert, aki nehéz időkben kétszer is volt Magyarország hadügyminisztere, ilyen későn, tizenöt évvel a rendszerváltás és negyvenöt évvel a halála után kapta csak vissza rendfokozatát. Rehabilitációját – egyenes ági leszármazott és rokon híján – Haas György író-újságíró kezdeményezte, aki Bartha emigrációban készült, máig kiadatlan emlékirata (Kétszer szemben a kommunizmussal) alapján írta meg A szabadság tábornoka című könyvét. A hadmérnök Cziegler Gusztávnak is évtizedeket kellett várnia a jóvátételre, a kiváló hadmérnök altábornagyot a családja kérésére helyezték most vissza a rangjába.
A két tábornok rehabilitálása nem jelentett különösebb nehézséget, háborús bűnökkel egyiküket sem vádolták, bírósági perben nem voltak elítélve. Rangfosztásukat engedély nélküli külföldre távozásuk automatikusan vonta maga után. Bartha, aki előbb a Károlyi-, majd hetvenévesen a Nagy Ferenc-kormány kisgazda-hadügyminisztere lett, 1948 decemberében hagyta el az országot, mert attól félt, hogy a Mindszenty-per vádlottjává teszik. Cziegler Gusztáv legmagasabb beosztásában 1935 és 1942 között volt, ebben az időszakban a Haditechnikai Intézet parancsnoka, és csak 1946-ban, már nyugállományú katonaként távozott Svájcba, s rövid dominikai kitérő után ott is halt meg. Szaktudását mutatja, hogy még nyolcvanon túl is dolgozott a neves solothurni haditechnikai intézetben.
A HM rehabilitációs bizottsága elé kerülő kérelemmel csak akkor foglalkozik a bizottság, ha nincs a kérelmező ellen érvényes bírósági ítélet, tudtuk meg Holló Józseftől. Amennyiben volt ítélete, azt előbb bírósági procedúrában semmissé kell nyilváníttatni. Ezt követik a levéltári kutatások. A húszas évek óta minden tisztről vezettek személyi dossziét, ezeket a hadtörténeti intézet megőrizte. Sokszor nagyon összetett ügyekről van szó, tájékoztat Holló tábornok, ráadásul a személyi doszsziékban is gyakorta van hiány, de a kutatók ezek mellett más forrásokhoz is tudnak folyamodni.
A rendfokozat visszaállítása erkölcsi elégtételt jelent, anyagi haszonnal nem jár. Az ügyek meglepően nagy száma azonban azt bizonyítja, hogy az erkölcsi elégtételre nagy szüksége van az érintetteknek, illetve a leszármazottaiknak. A bizottság 1989 óta 6400 kérelmet bírált el, és 5450 esetben ítélte jogosnak a kérelmet. A legtöbb kérelem már 1995-ig beérkezett, a rendszerváltoztatást követő első öt évben ötezren kapták vissza a rendfokozatukat. Többségükben volt horthysta tisztek, akiket vagy koholt vádak, vagy külföldre távozásuk miatt fosztottak meg a rangjuktól, 1992 után pedig olyan tisztek is, akik részt vettek az 1956-os forradalomban, s utána nem írták alá a tiszti nyilatkozatot a Kádár-rendszernek. Ezzel tehát letették a voksukat a forradalom mellett. Ezeket a tiszteket azonnal leszerelték és lefokozták – tudjuk meg Holló Józseftől.
Egyszer már lezárultnak hitte a munkát a rehabilitációs bizottság, ám 1999-ben újrakezdte. Az évente beérkező negyven-ötven kérelem ugyanis azt bizonyítja, hogy a folyamat még nem fejeződött be. Ha sok érintett már nem is él, gyermekeik, rokonaik fontosnak érzik az utólagos jóvátételt. Szakály Sándor történész 1997-ig – még a Hadtörténeti Intézet főigazgatójaként – volt tagja a rehabilitációs bizottságnak, azóta rendszeres külső szakértője. Mint mondja, a kérelmek döntő többsége megalapozott, ám vitatható az a kérés – melyet évekig a bizottság hajlandó volt teljesíteni –, hogy az egykori katonát magasabb rangfokozatba helyezzék vissza. Így fordulhatott elő még 1999 előtt, hogy a fel sem avatott, a hadapródiskolából elbocsátott kérelmezőt hadnagyként rehabilitálták, vagy a tiszti iskolából egy rossz mondatáért a Kádár-rendszerben eltanácsolt egykori diák tiszti rendfokozatot kapott. A bizottság ugyanis – Szakály Sándor szerint indokolatlanul – azt mérlegelte, milyen pályát futhatott volna be, ha katona marad. Előléptetés helyett jobb megoldás lett volna a kitüntetés, véli.
A bizottság működésének nincs határideje, és maradtak még tisztázandó kérdések is, sőt igazi „nagyvadak”. Jány Gusztáv és Szombathelyi Ferenc tábornokokat a bíróság ugyan felmentette a háborús bűn vádja alól, így a rehabilitációjuk is szabad utat kapott, de Göncz Árpád (a tábornokok kinevezését a köztársasági elnök, az alsóbb rendfokozatokat a honvédelmi miniszter hagyja jóvá) még köztársasági elnökként megtagadta az okmány aláírását. Szakály Sándor szerint azonban ilyenkor nincs ok a mérlegelésre, hiszen ha valakiről bírósági ítélet mondja ki, hogy nem bűnös, akkor vissza kell kapnia a rendfokozatát, amit amúgy is kétes törvényességi alapon vettek el. Farkas Ferenc vezérkari ezredest például távollétében ítélték életfogytiglani börtönbüntetésre és lefokozásra. Rehabilitációjáért a család tovább harcol.
A katonai rehabilitációt a Honvédelmi Minisztérium 1989-től kezdte meg a 1989. évi XXXVI. törvény alapján, jogszabályi feltételeit pedig az 1990. évi XXVI. és az 1992. évi XI. törvények teremtették meg. A bizottságban a kezdetektől részt vett a Történelmi Igazságtétel Bizottság és a Politikai Foglyok Országos Szövetsége. Később a Honvéd Hagyományőrző Egyesület, a Magyar Nemzeti Ellenállási Szövetség és a Tartalékos Katonák Országos Egyesülete is bekapcsolódott a munkába. A rehabilitációs bizottság jelenleg a 41/1999. (HK. 15.) számú HM-utasítás alapján végzi tevékenységét.
A katonai rehabilitáció alapfeltétele a rendfokozattól való megfosztás (lefokozás). A rehabilitáció csak erkölcsi természetű elégtétel, mindennemű anyagi jellegű kérdésben az Országos Kárrendezési és Kárpótlási Hivatal volt jogosult eljárni.
1992 januárjától a rehabilitációs bizottságban képviselettel rendelkező társadalmi szervezetek javaslatára a 35/1993. HM-utasítás kiszélesítette a rehabilitálhatók körét, így ez kiterjedt a tiszti nyilatkozat aláírását 1956-ban megtagadókra is. Az ő esetükben a rehabilitáció feltétele volt, hogy hivatásos katonaként kellett szolgálatot teljesíteniük 1956. október 23. és november 4. között, a nyilatkozat aláírását politikai okból tagadták meg, valamint 1989 előtt előléptetésben vagy rehabilitálásban nem részesültek. Csak azon személyek kaphattak katonai rendfokozatot, akik katonai szolgálatot teljesítettek. Az eljárás során bizonyosságot kellett nyernie a katonai szolgálat tényének, a rendfokozatnak és a politikai okból elszenvedett sérelemnek.
A rehabilitációs bizottság elnöksége negyedévente ülésezik, és javaslatait a HM politikai államtitkára útján terjeszti a miniszter, tábornok esetében a köztársasági elnök elé.
Nagyborosnyói Bartha Albert 1877. augusztus 8-án született Kolozsváron. A Ludovika Akadémiát 1895-ben végezte, majd vezérkari képzettséget szerzett a bécsi hadiiskolán. Az első világháború alatt, 1918-ban a szaloniki II. török hadsereg vezérkari főnöke volt. Az 1918-as forradalom kitörése után a Bánát kormánybiztosa lett, november 9-én Károlyi Mihály hadügyminiszterré nevezte ki. A katonatanácsok nyomására december 12-én miniszteri tisztségéről lemondott, a proletárdiktatúra kikiáltása után le is tartóztatták. 1922 és 1925 között Törökországban katonai diplomata.
Az 1940-es években ismét aktív pártpolitikai szerepet vállalt, sőt pártot is alapított független Polgári Kossuth Párt néven. A német megszállást, 1944. március 19-ét követően előbb vidéken, majd egy budapesti bunkerben rejtőzködött. Az ostrom során egy bombarepesz miatt vesztette el az egyik szemét.
A háború után belépett a kisgazdapártba, és nemzetgyűlési képviselő lett. 1945 októberében vezérezredessé léptették elő. Részt vett a hadsereg igazoló eljárásaiban, elnöke volt a kisgazdapárt katonapolitikáját koordináló véderőbizottságnak, majd 1946 augusztusában honvédelmi miniszter lesz Nagy Ferenc kormányában. A minisztériumának kommunista szimpatizánsai azonban lényegében minden törekvését sikerrel szabotálták, s Bartha már inkább csak a magyar haderő csökkentéséhez asszisztálhatott. 1947 márciusában a kommunisták egyre erősödő nyomására lemondott, majd másfél évvel később, 1948 végén feleségével Ausztriába szökött. Mivel az amerikai magyar emigráció a tábornokot politikai szerepvállalásai miatt kommunistaszimpátiával vádolta, csak 1951-ben kapott letelepedési engedélyt az Egyesült Államokban. Addig Belgiumban élt. New Yorkban halt meg 1960. december 5-én.
Cziegler Gusztáv altábornagy Bécsben született 1885. december 26-án. Mödlingben végezte a császári és királyi katonai műszaki akadémiát. 1907-től teljesített katonai szolgálatot, 1940-ben nevezték ki altábornaggyá. 1916 és 1919 között a Ludovika Akadémia tanára, 1931-ig a katonai átvevőbizottság elnöke volt. 1931-ben lesz a magyar hadiipari fejlesztéseket végző Haditechnikai Intézet 3. szakosztályának vezetője, 1935 és 1942 között parancsnoka. 1943-ban nyugállományba vonul, de tovább dolgozik, 1944 és 1946 között a Hadi Műszaki Tanács katonai tagja. 1946-ban Svájcba távozik, ahol 1948-ig, majd hároméves dominikai tartózkodás után haláláig, 1966-ig lakik. Svájc „katonatechnikai fővárosában”, Solothurnban élt és dolgozott az utolsó éveiben is.
