(ki küzd egyedül…)

Én nem tudom, hogy különböző ideológiák mentén szerveződnek-e a társadalmak. Nyilvánvaló, hogy az úgynevezett művelt Nyugat másfajta alapokon épült fel, mint Ázsia és Afrika – szintén csak – úgynevezett fejlődő országai. Nem egynemű a világ. De azt mindenesetre látnunk kell, hogy a polgári társadalmakban a politikai küzdelem résztvevőit nem választja el egymástól áthidalhatatlan gyűlöletszakadék, bár négyévenként, a választások idején úgy látszik, mintha mély ellenérzésekről és még mélyebb szemléletbeli különbségekről volna szó.
Az „eszmei” és „elvi” kifejezést azért nem használom ezúttal, mert elvi értelemben a polgári demokráciák valójában egyneműek és stabilak, legfeljebb különböző szellemi áramlatok múló vagy huzamosabb ideig tartó divatjáról beszélhetünk, de a divat nem bolygatja meg a rendszert, és érintetlenül hagyja annak lényegét. Ezért aztán a társadalom sohasem rendül bele, ha az egyik vagy másik pártcsoportosulás földcsuszamlásszerű választási győzelmet arat, mivel az emberek nézetei között általában nincs alapvető különbség. A szabadságjogok nem forognak veszélyben, a populációt sem így, sem úgy nem éri végzetes trauma, a gazdaság működését a politika kevéssé befolyásolja, az élet a választási küzdelem után megszokott medrében folyik tovább. A „megszokott meder” azt is jelenti, hogy az ellenzék bírál, a kormány kormányoz, a kampány vihara lecsendesül, a miniszterelnök csak energiájának és idejének egy csöpp töredékét használja arra, hogy az ellenzék vezéralakjait csepülje. Miért van ez nálunk másként?
Mert az biztos, hogy másként van. Egyre inkább látható, hogy a mi Gyurcsányunk nem azért lett miniszterelnök, hogy kormányozzon, hanem azért, hogy a maga módján próbálja megmenteni az MSZP-t egy súlyos választási vereségtől, s az esetleges széthullástól. Harcol, kárhoztat, sértődik, megtámad, áthárít, degradál. Személyisége, úgy látszik, erre alkalmas, mondhatnánk azt is: rátermett. Ha ellenzékben volna, csak csodálni tudnánk őt.
De sajnos nincs ellenzékben. Az a legtanulságosabb, hogy miniszterelnökként, mint az ellenzék bírálatának elsőrendű tárgya, sohasem védekezik, mindig támad. Agresszióját a sértett méltóság nevében követi el, s csodálatosképpen a populáció egy része nem veszi észre ezt a tragikus szerepficamot. Pedig a ficam az egész országot érinti. Tragikus bizony, hogy a politikai küzdelmet a szocialisták és maga a miniszterelnök is Gyurcsány Ferenc és Orbán Viktor személyes presztízsharcaként értelmezik. Gyurcsányt még az sem zavarja, hogy ellenfél nélkül küzd. Mintha egy homokzsákot püfölne. Orbán rég hátat fordított, tovább sétált, nem vesz részt a dulakodásban, inkább megpróbálja szervezni az ország jövőjét.
Mi a magyarázata annak, hogy a magyar miniszterelnök magányos árnyékbokszolása végbemehet, s nem kelt közfelháborodást, nem válik köznevetség tárgyává? Egyetlen lehetséges magyarázat van: a szabad magyar sajtó szervilis, cinikus hozzáállása. A média ugyanis egyszerűen szabotálja feladatát. Asszisztál ehhez az egyedülállóan bornírt furcsasághoz, sőt Gyurcsány partnereként gyakran besegít. Így jön létre ez az eszement kakasviadal, az Orbán árnyékával való permanens küzdelem.
Végre le kell szögeznünk: a magyar sajtó jelentős része a fejlődés, a demokrácia kerékkötője lett, feladatát ugyanúgy semmibe veszi vagy félreértelmezi, mint Gyurcsány Ferenc.
Hogy ez a magatartás hová vezet, én nem tudom…