Kizökkent idő

Ha létezne hazánkban virulens liberális politikai közösség, a nyilvánosság fórumai napok óta az október 23-i rendőri akció keltette felháborodás zaját visszhangoznák. Egy normális demokráciában nincs komoly hírértéke, ha némely politikust szórványosan, nyilvánvalóan szervezetlenül – méltányolható okkal vagy anélkül – kifütyülnek, sértő megjegyzésekkel illetnek. Ellenben ha a tiltakozás a jelenlévőkre és a demokratikus közösségre nézve fenyegetést nem jelentő formáját választó személyt a rendőrség elhurcolja, az botrány, a véleménynyilvánítás alkotmányos jogának demonstratív semmibevétele. Ha pedig az eset nem elszigetelt, mert ilyesmivel a kormányt nyilvánosan bírálni merészelőknek 2002 nyarától számolniuk kell, minden okuk megvan a magukat liberálisnak nevező jogvédőknek (és persze minden demokratának), hogy megkongassák a vészharangot. Ehelyett a hatalompárti sajtó és a véleménydeformáló médiaértelmiség úgy tesz, mintha legalábbis lincshangulatba fulladt volna a nemzet politikai megosztottságát kétségkívül kifejező ’56-os ünneplés. Az időközi kormányfő operaházi színjátékához simuló mímelt felháborodásuk a valódi botrányt hivatott leplezni. 1992-ben a barcelonai olimpiáról hazatérő sportolóinkat köszöntő Antall József oktalan kifütyülését még liberálisokhoz méltó megértéssel, már-már ünnepléssel fogadta e társaság. Mára engedtek a ’89-ből, s legjobbjaik újságírókat küldenének börtönbe, emlékművet rombolnának.
Amennyiben a piaci fundamentalizmust és anarchizmusba hajló társadalomfilozófiát hirdető honfitársaink a szó hagyományos értelmében liberálisok volnának, érzékelnék és érzékeltetnék, hogy az államgépezet gyurcsányi működése a jogállam kereteit feszegeti – felelevenítve a rendszerváltozás előtti gyakorlatot. Akkor volt szokás megkérdőjelezni a szólásszabadságot, akkor igyekeztek erkölcsileg (is) megbélyegezni azokat, akik nem akartak a hatalommal együtt ünnepelni, vagy hangosan másként gondolkodtak történelmünk meghatározó eseményeiről. A demokráciát nem az éles, akár személyeskedésbe torkolló ütközések (ajánlott olvasmány finnyás balliberálisoknak: Eörsi István publicisztikái) erodálják, hanem a véleménykülönbségeket kifejező viták elfojtása. 1956-ról még sokan sokfélét gondolunk, s ha valaki például az egykor kommunista zabrálással eltulajdonított Apró-villa lakójának ünnepi szereplését családi háttere okán is visszataszítónak találja, azt állampolgári joga szóvá tenni. Gyurcsány Ferenc „felindult” hallgatása vasárnap este engem nem a tiszteletadásra, hanem a diktatúra gondolkodást elnyomó halotti csendjére emlékeztetett.
Ha másként nem megy, a kormányfő ide-oda cikázva az idősíkok között próbál politikai csatát nyerni. Legfrissebb intellektuális feladványa a cselédsajtónak: hogyan bizonyítható 2001-es rejtjeles diplomáciai táviratokkal, hogy Bush elnök valóban azt mondta a minap Orbán Viktorról, amit Gyurcsány Ferenc Washingtonból hazatérve előadott? De nem csak így játszik az idővel. A Fidesz elnöke mostanában gyakran beszél arról, hogy nem a rendszerváltó tegnap vitáit kellene már folytatnunk. A jelenlegi miniszterelnök olyan időgépbe akar mindannyiunkat betuszkolni, ami a tegnapelőtt világába, a hanyatló diktatúra éveibe röpítene vissza. Ahogy a politikai ellenfeléhez fordul, ahogy a vitákat kezeli, ahogy az apparátust pártszolgálatra kényszeríti (rendőrség, APEH, külügy, titkosszolgálatok stb.), s ahogy egyes sajtótermékek hajlandók a hatalom üzenőfüzetévé silányulni – mind azt az időt idézi.
Tavasszal a tegnapelőtt vitáira is pontot kell tennünk. Itt az ideje, nem igaz?