(legyünk-e igényesek...)

Én nem tudom, hogy a gasztronómiai jellegű médiaközlemények, televíziós főzőbemutatók, a kulináris élvezeteknek szentelt csatornák a gyurcsányi tételt igazolják-e, hogy „nagy a jólét!” Magyarországon. Gyurcsány egyébként szikár férfiú, nem néz ki gourmand-nak, de lehet, hogy bátorsága és büszkesége égeti el a táplálék útján felvett fölös energiáit. Meg vagyok győződve arról, hogy étkezési szokásai is korszerűek, ebben (is?) különbözik Marosán Gyuritól, távoli szocdem elődjétől, akinek kedvenc étele a tojásos nokedli volt zöldsalátával. Egy korszerű, büszke baloldali, miként az MSZMP-ből az egyik M-et, a tojásos nokedlit is elhagyhatja, így marad a zöldsaláta, ami már önmagában a reformokra való készséget tükrözi.
De nem erről akarok elmélkedni, a politikának csak annyiban van köze a gasztronómiához, hogy elveszi az ember étvágyát. Inkább azt mondom el, hogy a Magyar Nemzet szombati magazinjának egyik legizgalmasabb (kéthetenként megjelenő) rovata a Gasztronómia, amelyet Molnár B. Tamás és Bittera Dóra ír. (A kivételes szaktudású és remek stílusérzékű szerzőpár egyik tagja, Molnár B. Tamás a Magyar Gasztronómiai Társaság elnökeként is a hazai konyha reneszánszát szorgalmazza.) Lenyűgöző gasztronómiatörténeti műveltségük s nem kevésbé előadásmódjuk, amely érdeklődésük tárgyát a magaskultúra rangjára emeli. Engem a leggyakorlatiasabb értelemben is megigéztek: az ő receptjük alapján készítem el a konyhai ténykedésemet megújító halalaplét, amely párolt, főtt és sült süllőim, pontyaim ízharmóniáját tökéletessé teszi.
Csodálattal tölt el, micsoda képzelőerejük van a francia, spanyol, olasz, japán mesterszakácsoknak, s elbűvöl, mekkora türelem kell egy-egy csodás ételsor elkészítéséhez. Természetesen tudom, hogy a magyar emberek többsége szívesen eszik zsíros cupákokat, szaftos csuszákat, és élvezetét leli a gyorséttermekben beszerezhető hamburgerekben, pizzákban, netán porított levesekben. A szerzőpár tevékenysége így néha Don Quijote szélmalomharcára emlékeztet. Viszont az biztos, azt a fáradságosan és nehezen elérhető minőséget képviselik a maguk szakterületén, amely fájdalmasan hiányzik az életünkből. Engedjék meg, nyájas olvasóim, hogy tiszteletem jeléül emitt közöljek egy Molnár B.–Bittera-receptparódiát. Parodizálni természetesen csak azokat érdemes, akiknek a kvalitásához kétség sem fér. Tehát: Bengáli kuszkusz.
Válasszunk két szép példány bengáli anyatigrist. Az egyik legyen egy hónapos hím, a másik két hónapos nőstény. (Állatkerti példányokkal ne próbálkozzunk, enyhén avas mellékízük lehet.) Csak az állatok heréjére lesz szükségünk, a felesleges részeket dobjuk vagy ajándékozzuk el.
Pároljunk nyolc órán át húsz dekagramm kaukázusi gránátalmamagot 1928-as évjáratú Martell konyakban. (A konyakot semmi esetre se a Lehel téri aluljáróban szerezzük be!) A heréket (amelyek nagyobbak ugyan, de emlékeztetnek a magyar konyhában ismert, ám elhanyagolt kakastökére) tonkingi bambusznád füstjén pácoljuk két hétig, amíg el nem nyerik aranybarna színüket. Eközben ötven darab egykilós fogas süllőnek vágjuk ki a pofahúsát (ez négy személyre elegendő mennyiség), lassú tűzön főzzük gascogne-i armanac és bretagne-i calvados keverékében, közben zsibbasszuk lyoni libamájjal. (Ragaszkodjunk az elsőrendű nyersanyagokhoz!) A zsibbasztás technikáját Bougrois francia mesterszakács dolgozta ki 1837-ben, de senkinek nem árulta el. Ezután a süllőpofahúst keverjük össze a megdarált tigrisherékkel, ízesítsük színes borssal, katánggal, bengáli tapírkörömmel és lámagyökérrel, adjuk hozzá a gránátalmamagot, egy csipetnyi pétisót; cserépben jó mélyre ássuk el, és hagyjuk hét évig érlelődni. Ez a recept, amelyet Bougrois ükapja dolgozott ki, apáról fiúra szállt, de kétszáz évig senki nem merte elkészíteni. Végül egyetlen alkalommal VII. Bougrois főzte meg a spanyol király beiktatási díszvacsorájára. 1974-es kilencputtonyos tokaji aszút ihatunk hozzá.
Hogy kinek lesz mersze még egyszer megfőzni, én nem tudom…