Ez már tényleg az ősz. Avart taposok a lábam alatt, varjú károg a szemközti nyárfán, onnét meg szaporán hullanak a levelek. A nappalok rohamosan rövidülnek, a hajnal kitolódik, a hosszú éjszakák nyoma meg ott a gyűrött vánkosodon. Az ősz fájni szokott. Előjönnek a régmúlt bánatok, az elfelejtett szeretők rózsaszínű leveleikkel, könnycseppjeinkkel. Nekem a kimúlt Betyár vizslám sajogása is ott van a szívemben, meg minden, ami benne van ebben az egész búval bélelt világban, ahol állítólag nagyon jól érezzük magunkat. Ami kevés jó történt veled az elmúlt időkben, mind elhalványul. Alig érzed. Én már kora este bezárom a kertkaput, megrakom az öreg cserépkályhát és begyújtok, az akácfa pattogása ad valami biztonságot az embernek. Ahol pattog a tűz, ott reményt érez az ember, oda ül a lángok elé, megfogja a másik kezét… Hinni kezd valami távoli jó sorsban. Szép oldala is van az ősznek. Összehozza az embereket, békét fabrikál a családban, este kezedbe adja a verseskötetet, amit ha újra olvasol, fiatallá leszel. Vagy legalábbis azt hiszed.
Azért én a tavaszra várok. Az áprilisra, májusra. A remény hónapjaira. Hiszem, az is összehozza az embereket.
De most még ősz van, borzongás, avar, hulló levelek, köd. Romantikusan fájdalmas az egész, de ki lehet bírni. Ki kell bírni addig. Néhai Betyár vizslám négy utódja itt toporog a lábam alatt, ők a jövő, ha másért nem, miattuk kell kibírni.
Az ősz kicsit érzelgőssé teszi az embert, de ezt nem szabad szégyellni.
A nappalok egyszer majd megint hosszabbodnak.
origo.hu
Ukrán befolyás alatt állhat a Tisza Párt − itt vannak a bizonyítékok
