Vagy huszonöt éve jártam erre először. Szombathelyről a határzóna felé a szokott koreográfiák: ismerősünk a határőrökkel tárgyal, a katonák intenek, mehetünk. A házigazda szép zöld cserépkályhájára emlékszem, pár könyvére (megvolt neki a Tóth Béla-féle anekdotakincs mind a hat kötete), meg arra, hogy a pálinkája ízlett, a híres vaskeresztesi borról viszont semmilyen emlékem nem maradt.
Vaskeresztes: nyomasztó emlékbe úsztatott képsor a pályakezdés éveiből. Egy szép, titokzatos szőlőhegy, a Vas-hegy, a faluvégen ürességbe kövesedett holt sáv. Senki földje. Szó szerint: mindenfelé drótkerítés, egyetlen kapun át lehet megközelíteni, mint egy lágert; a különigazolványt a katonáknak leadni. Évtizedekig úgy művelik a szőlőjüket a helyiek, hogy sötétedéskor ki kell szállniuk a venyigék közül. Nem éjszakázhatnak a saját pincéjükben, a boldog századelőn vagy még korábban épített emeletes, nyugat-pannóniai présházakban. Nem múlathatják az időt a maguk választotta kecsességgel – a keresztesiek sose látják igazán azt a festői-poétikus képet a Vas-hegy tetejéről, ahogy a lemenő nap otthonosan bevilágítja falujukat az Alpok lábánál.
Amikor a szőlőhegyen kijutottam Zax bácsi pincéjéhez, még állt a drót. A vaskeresztesi kékfrankos annyira ízlett barátaimnak, a régésznek és a literátornak (rég halottak már), hogy hacsak kocsit szerezhettem, kifutottunk. Vajk pálinkát is vásárolt (Zax bácsi a legjobbat adta, hisz nála dolgozott a velemi ásatásokon), Dénes pedig, akinek virágzó szőlője volt, s nem is akárhol, hanem a kiváló Szekszárdon (egyszer jártam is a pincéjükben), egy nyilatkozatában azt találta mondani, hogy Magyarországon a legjobb vörösbor Vaskeresztesen terem! Így, ekkora elfogultsággal. Ezt én persze akkor is dacos túlzásnak tartottam, s ha a mai vörösborkultúránkra gondolok, egyenest a különleges léthelyzet iránti odahajló rajongásnak vélem. De mégis van benne valami! Ha más nem, hát egy bátor mozdulattal kirakott felkiáltójel: Vaskeresztes szőlőhegye a lombok közt alig látható dűlőkben rejtett kincseket takargat.
Már a vasfüggöny felszámolása körül történt, hogy Zax bácsi pincéjében egy hozzá hasonló korú, idősebb és jobban öltözött férfiút találtunk – otthonosan kóstolgatta a hegy mély, bíborvörös színű levét. Kiderült, hogy nem más, mint a magyar Zax bácsi testvére, az osztrák Zax bácsi. Úgy fordult ez, mint a mesében: 1921-ben valaminő családi megfontolásból az egyik Zax gyerek a Pinka menti Németkeresztesen (Deutschkreutz) maradt, míg a másik a szintén Pinka menti Magyarkeresztesen, amely aztán a Vaskeresztes nevet kapta. Akkoriban darabolták szét a Vas-hegyet: Trianon a két testvér mellett az egymástól pár kilométerre fekvő falut is szétosztotta, az egyik osztrák lett, a másik magyar. A metszőolló úgy dolgozott, hogy a 415 méteres palahegységroncs, az értékes zöld chloritpalakőzetet is tartalmazó remek talajú Vas-hegy (Eisenberg) kétharmad része Ausztriához került Németlövővel (Deutschschützen) együtt, a jóval kisebb, de jobb kitettségű keleti csücske pedig Magyarországhoz. Hanem ahogy kóstoljuk ott a lebontásra váró drótok közt a keresztesi hegyen a magyar Zax bácsi ízletes „tételeit”, az osztrák Zax bácsi egyszer csak azt mondja: „Finné el a pfene, ha jó por ákár inni, ide kell jönni testvér, pedig húsz ákkora pince fan.” És előadja, hány hektáron szőlészkedik, milyen gépei vannak, miféle borokat készít, sőt hogyan támogatják őket. Ámulva hallgattuk, de a honfiúi büszkeség csak úgy dagasztotta a keblünket: kicsi a bors, de erős.
Akkor épp az osztrák borhamisítási botrány éveit írtuk. (A túloldali Zax bácsi tán ezért vágyódott tisztább, autentikusabb borok után?) De végül az 1985-ös nemzetközi fagyállóbotrány, akár egy véres, de igazi antik dráma, meghozta az osztrák katarzist: olyan szigorú bortörvényt fogadtak el, hogy azóta a burgenlandi borok káprázatos megújulását észleljük. Az osztrák borászat meg a legszűkebb európai élvonalhoz nőtt fel – persze nem egyedül a kőkemény bortörvényei miatt. A Vas-hegyen a Zaxok ugyan még mindig művelnek szőlőt, de a jelenlegi állás szerint a magyar–osztrák meccs nagyon veszni látszik. Az itt szűrt deutschkreutzi kékfrankos palackjának az osztrák oldalról 10–15, esetenként akár több euró is az ára, a vaskeresztesi kékfrankos literjéért meg alig lehet két-három eurót kérni. Hát akkor hogy is van ez?
Úgy, hogy időközben Közép-Várvidéket a Vas-heggyel a centrumában egyenesen kékfrankosszigetnek nevezte el a nemzetközi irodalom. Európa „talán legjobb ismeretlen borvidékének” – s bár azt is hozzáteszik a szakírók, hogy ugyan mennyiségben sosem fog versenyezni az európai ászokkal, a minőséget illetően azonban a „szőlőzamatú, elegáns csersavakkal rendelkező osztrák vörösborok kivívták a helyüket az értékes hézagpótló termékek között”. (És rögtön ide kell írnom, hogy a nemrég megjelent Bor című 927 oldalas nemzetközi mamutkiadványban csak a Várvidék maga négy oldalt kapott, míg Magyarország a világhírű Tokajjal együtt összesen tizenkettőt.) Az meg változatlanul természetes, hogy a magyar Vaskeresztest és Felsőcsatárt nemhogy a nemzetközi, de még a hazai irodalom sem nagyon említi. (Bár a soproni borvidék kőszegi körzetéhez tartoznak Kőszeggel és Csepreggel együtt.)
Nemrég újra Vaskeresztesen jártam, kóstoltam is – ha nem éppen Zax bácsi borát (nem tudom, mi történt vele az elmúlt tizenöt évben) – a csatári hegyen a Pinka borozóban Goják Sándor saját termelésű 2004-es kékfrankosát, és mély színűnek, olajosnak, simának, teltnek és illatosnak találtam. A szinte élő, friss zamatok újra meggyőztek egy elfelejtett, mégis kiváló termőhely lehetőségeiről, s közben magától értetődően arra gondoltam, ideje lenne felvenni az elhajított osztrák–magyar kesztyűt. Vaskeresztesen minden bizonnyal lehetséges versenyképes borokat készíteni (Góberék, Grundmanék, Brádl Imre, Eberhardt Imre, Mittl József, Zax Béla, Fixl Richárd, Krancz Zoltán a legismertebb keresztesi gazdák), legalább olyanokat, mint pár kőhajításnyira, a halmozottan hátrányos helyzet ellenére is. (Tőkehiány, a nagyobb mennyiség és a palackozás hiánya stb.) De hát áll a Vas-hegy, és él a terroir, amelyből az osztrák sikerek születtek, él tehát a remény is (néhol, a jobb fekvésekben láttam új telepítéseket). A vaskeresztesi hegy egészen különleges fejezetet nyithat a magyar vörösborok regényében.
origo.hu
Nagykanizsa híres a vicces kocsmanevekről, hallott már a Tanácsházáról?
