Ahogy múlik az idő a bombázások óta, ahogy újabb és újabb tények látnak napvilágot, a megfigyelőnek úgy kell komoly revízió alá vennie korábbi véleményét a katonai eseményekről, vagy legalábbis alapos „hangolásnak” alávetnie azt – ez a tendencia rajzolódik ki az utóbbi pár év szakcikkeiből. Nincs ez másként a légicsapások negyedik éjszakáján történtekkel sem, amikor az egész világ megdöbbenésére a jugoszláv légvédelem lelőtte az amerikai légierő F–117-es gépét, amelyet márpedig ezt megelőzően sokan a radarok számára láthatatlannak tartottak. Amellett, hogy az esemény rendkívüli meglepetést okozott az Egyesült Államokban, a jugoszláv–szerb vezetést is váratlanul érte: ők sem hittek abban, hogy a nem éppen korszerű fegyverekkel felszerelt légvédelmük képes lehet erre. Bár az óriási technikai és számbeli fölényben lévő NATO erőfeszítéseit nyilvánvalóan nem gátolta érdemben egyetlen gép elvesztése, tagadhatatlan, hogy az esemény mély hatást gyakorolt a harcoló felek moráljára, s így több más tényezővel együtt hozzájárult a hadművelet elhúzódásához is. Szakértők szerint ez már csak azért is így van, mert 1999 márciusa és júniusa között kommunikációs háború is zajlott, és ebben különös értéket képviseltek az F–117-esnek a szerbiai sárban fekvő roncsairól készített tévéfelvételek, amelyek bejárták az egész világot.
A széles nyilvánosság éppúgy, mint a szakmai közvélemény, azonnal találgatni kezdte a lelövés okait, ám ezt a találgatást nagyban befolyásolta a felek által folytatott propaganda-hadjárat, de a kérdés két autentikus forrása, az amerikai légierő és a jugoszláv légvédelem is csak nagy általánosságokban fogalmazott a körülményekről, amelyek a lopakodó vesztét okozták. Miért pont egy ilyen gépet lőttek le, amikor jellemzői folytán éppen ennek volt a legnagyobb esélye a túlélésre? – hangzott a kérdés, amely már rögtön 1999. március 27-ét követően felvetődött. A háború végeztével a kételyek tovább terebélyesedtek, hiszen a 78 napos hadművelet alatt a NATO csak egyetlen másik pilóta vezette gépet, egy szintén amerikai F–16-ost vesztett el a jugoszláv légvédelem „közreműködésével”.
Hatévnyi találgatást követően ma már sokkal közelebb juthatunk az igazsághoz, mivel az az ember, aki kulcsszerepet játszott az F–117-es lelövésében, elhagyta a jugoszláv (ma már szerb-montenegrói) légvédelem kötelékét, így nem kötik a nyilatkozati megszorítások. Az egy másik kérdés, hogy számára ez a nyilvánosság egyfajta későn jött elismerést is jelenthet, hiszen elöljárói korábban még ehhez sem járultak hozzá: a sikert elérő parancsnokot álnéven ismerték Szerbiában, a név mögött álló személy pedig soron kívüli előléptetésen túl kitüntetést sem kapott tettéért. „Gvozden Djukics” azonban ma már az lehet, aki valójában: Dani Zoltán nyugállományú ezredes, aki a Kárpát-medence legdélebbi magyar településéről, az al-dunai Székelykevéről származik, székely apától és román anyától. A 49 éves veterán Újvidéken nyilatkozott a Magyar Nemzetnek.
– Már akkor érdekelni kezdett a lopakodó elcsípésének lehetősége, amikor az első információk eljutottak hozzánk a gép létezéséről – mondja. – Nagyon sokat gondolkodtam róla, különböző számításokat végeztem, de az nyilvánvaló volt számomra, hogy nem lehet „láthatatlan”, amint azt sokan mondják róla. 1996-ban aztán egyik angolul jól beszélő barátommal a szakirodalmat nézegettük, és akkor fedeztük fel, hogy hivatalosan még maguk az amerikaiak is csak „alacsony észlelhetőségűnek” tartják az F–117-est – fejtegeti. Jó magyarsággal beszél, mondataiban tetten érhetők a jellegzetesen székely fordulatok és gesztikulációk, egyedül a katonai és technikai szakkifejezéseket tudja csak szerbül, de ez érthető, hiszen ezeket ilyen nyelven tanulta.
Vizsgálódásai kezdetén Dani Zoltán a Belgrád védelméért felelős 250. dandár harmadik osztályának (ütegének) volt a parancsnoka, amely szovjet–orosz Nyeva rakétarendszerrel volt felszerelve. Korábban Zágrábban teljesített szolgálatot, ám Jugoszlávia felbomlásakor úgy döntött, hogy a kivonuló szövetségi erőkkel tart: Horvátországból feleségével, Irénnel, akkor még kicsi gyermekeikkel, Attilával, Tibivel és Irénnel szinte nincstelenül jöttek el. A tiszt saját bevallása szerint már eredeti állomáshelyén is technikai újításokkal rukkolt elő, és mihelyt Belgrádba került, folytatta ezt a szokását, s emiatt rövidesen szembekerült feletteseivel. Daninak persze nem csak emiatt voltak öszszeütközései, az általa követett szemtől szembe stílust sem tűrték sokan az elöljárók közül.
Dani azt mondja, hogy amikor a dandárnál vezetői értekezletet tartottak és ő fölvetette a lopakodó problémájának lehetséges megoldását, egyszerűen leintették azzal, hogy nem lehet lelőni ezzel a rakétával. Ekkor megkérdezte, hogy az ő osztályánál kísérleti jelleggel végezhet-e technikai módosításokat, ám ismét elutasították, holott még pénzt se kért volna a munkák elvégzéséhez. Amikor a NATO 1998-ban először fenyegetett bombatámadásokkal, ismét felvetette a módosítások szükségességét, ám ekkor sem járt sikerrel. Végül 1999 márciusának elején felsőbb engedély nélkül alakulatának radarjain elvégezték mind a két kidolgozott változtatást, és így várták a NATO légicsapásait, amelyek a béketárgyalások kudarcai miatt elkerülhetetlenné váltak. A háborút megelőző időszakban persze mással is foglalkoztak: intenzív kiképzéssel, amelynek központi eleme volt a támadások túlélésére történő felkészülés. Tudták, hogy sokat kell mozogniuk, a gépek célzásához pedig csak rövid időre kapcsolhatják be a radarokat, nehogy azok „odavonzzák” a NATO radarelhárító rakétáit. Dani szerint jó csapatmunkát sikerült kialakítania, és magas szintű volt a morál a kétszáz főt számláló egységnél. Úgy érezte, hogy az emberei tűzbe mentek volna érte.
1999. március 24-én este gördült fel az Allied Force hadművelet színpadán a függöny, s a máig nyilvánosságra hozott adatokból tudható, hogy a különböző stratégiai célok elpusztításában már a kezdetektől vezető szerepet játszottak az amerikaiak lopakodó technológiával épített harci gépei – remélve, hogy észrevétlenül repülnek Kis-Jugoszlávia felett. Az F–117-es csapásmérők az észak-olaszországi Avianóból szálltak fel, míg a B–2-es bombázók harmincórás bevetéseket repültek az Egyesült Államokból. Március 27-én este negyed kilenckor az egyik magányos F–117-es, miután ledobta két bombáját, elindult hazafelé. Még mielőtt azonban elhagyhatta volna a Vajdaság légterét, utolérte a végzete: belefutott a harmadik rakétaosztályba, amely éppen akkor, éppen ott foglalt állást. Az akkor még alezredesi rangú Dani ott ült az irányítókabinban a felderítő radar kihelyezett ernyője előtt, amikor feltűnt a cél. Röviden így meséli a történteket: „Nyolc kilométer magasan repült, pontosan felénk. Amikor 13 kilométeres távolságban volt, egymás után lőttünk rá két rakétát. Az egész 18 másodpercig tartott.” A magyarországi fülnek kissé furcsán hangzik, de ő nemes egyszerűséggel úgy mondja, hogy „levették a lopakodót”.
Ahogy Daniék rakétái felrobbantak mellette, a csapásmérő gép súlyos sérülést szenvedett a repeszektől, és nyomban kormányozhatatlanná vált. Pilótája katapultált, és a sötétben ejtőernyőjével ereszkedett alá, szerencséjére senki sem akadt a nyomára, csak az amerikai kutató-mentő egységek. A „Vega 31” hívójelű repülőgép-vezetőt – akinek az igazi nevét a mai napig nem hozták nyilvánosságra – hat óra múltán menekítette ki egy alacsonyan repülő helikopterkötelék a boszniai Tuzlába – olvasható a szakirodalomban. A komplex mentőakcióban a három forgószárnyason kívül fedezetként számos harci gép vett részt, amelyek közben több légi utántöltőtől is vételeztek üzemanyagot. A háborút követően, a sikeres mentőakció elismeréseként számtalan kitüntetést osztottak ki az amerikai legénységnek, köztük a légierőben az egyik legmagasabb rangút is, a Kiemelkedő Repülő Érdemkeresztet. Ezzel szemben Danit ugyan soron kívül előléptették ezredessé, ám nem tüntették ki; ő parancsnokként beosztottjait – akik nélkül, mint mondja, nem érhette volna el a lelövést – kitüntetésre és előléptetésre terjesztette fel, amit azok meg is kaptak a katonai vezetéstől.
Sokan máig a szerencsének tulajdonítják a lopakodó lelövését, ám ennek ellentmond, hogy 1999. május 2-án Dani Zoltán rakétaosztálya lőtte le a NATO második repülőgépét is (egy F–16-ost), pedig hasonló képességű, hasonló rakétákkal felszerelt légvédelmi alakulatokból több tucat is védte a jugoszláv légteret. A véletlen ellen szól az is, hogy egyedül az ő alakulata nem szenvedett sem technikai, sem emberi veszteséget, pedig saját emlékezete szerint 23 radarelhárító rakétát lőttek ki rájuk. A nyugállományú ezredes felidézi, hogy rengeteget változtattak tüzelőállást, néhány óránál többet nem töltöttek egy helyen, összesen mintegy százezer kilométert voltak úton – ő maga naponta ritkán aludt többet két-három óránál. Figyelembe vették a felderítő műholdak mozgását, és ezekhez igazítva mozogtak, a kommunikációra pedig csak vezetékes hálózatot használtak.
A harcok lezárultát követően, de még a háború évében Dani Zoltánt áthelyezték a katonai akadémiára, ám ő ott egyáltalán nem érezte olyan jól magát, mint korábbi munkakörében és emberei között. Családja segítségével elkezdett visszavonulási útvonalat kiépíteni a civil életben, és végül tavaly korkedvezménnyel nyugdíjba vonult. Úgy érzi, hogy áthelyezése félreállítás volt 26 év szolgálat után, s ha fájdalommal is, de tudomásul vette. „Az életnek ez a fejezete bizony lezárult” – mondja, és jelképesen lezárja a fényképeivel teli borítékot. Azt azért hozzáteszi, hogy ha szerb lenne, talán nemzeti hősnek is kikiáltották volna.
Bár a haderő számára ő már nyugdíjas, az 1956-ban született Dani Zoltánnak egyáltalán nincs fogytán az ereje, sőt, úgy fogalmaz, hogy manapság azt érzi: két élet sem lenne elég tervei megvalósítására. A belgrádi egyetemen kereskedelmi menedzseri oklevelet szerzett, és most rétestésztát gyártó céget működtet odahaza, Székelykevén, ahol cukrásznak tanult fia a technológus. A műszaki innovációra való hajlama itt sem hagyta cserben, a tésztakeverő gépet például betonkeverő-alkatrészekből szerelte össze. Testvérével együtt falusi és biciklis turizmus szervezésével is foglalkozik, például biciklitúrát vezetett faluja alapításának 120. évfordulóján Bukovinába, a székely kirajzás kiindulópontjához.
origo.hu
Szijjártó Péter az Origónak: Az európai vezetők abban érdekeltek, hogy a háború minél tovább tartson
