Bang-Jensen levele

Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc leverése után három évvel, 1959. november 26-án egy New York-i parkban holtan találták Povl Bang-Jensent. Arccal a földre borulva, ballonkabátban, homlokán golyó ütötte lyukkal. Ő volt az a dán ENSZ-diplomata, aki kiharcolta, hogy készüljön hitelt érdemlő jelentés a világszervezetnek arról, mi történt Budapesten 1956 októberében, és minden követ megmozgatott a magyarkérdés napirenden tartásáért akkor is, amikor eltávolították posztjáról. A forradalom évfordulójára jelent meg a Magvető gondozásában Nagy András tízéves kutatómunkával megírt könyve, A Bang-Jensen-ügy – ’56 nyugati ellenszélben. A szerző nem egyszerűen egy gyilkos után nyomoz, hanem a Kádár-rendszer és a hidegháború kialakulásának, a „remény személyes és kollektív haláltusájának” történetét írja meg.
Megrázó könyv. Irtózatos dolgokkal szembesít. Hogy Magyarország egyedül maradt 1956-ban, azt eddig is tudtuk. Közismert, hogy hiába áradt az emberek rokonszenve szerte a világból a Góliát ellen harcoló Dávid felé, az ENSZ jóformán semmit sem tett, noha megakadályozhatta vagy legalább enyhíthette volna a megtorlást. Azt azonban föltehetően csak a korszakkal foglalkozó történészek tudták, milyen ördögi intrikák, kicsinyes ügyeskedések, agyafúrt hatalmi játszmák határozták meg a második világháború utáni világpolitikát. Erre a korszakra világít rá Nagy András, hatalmas levéltári és egyéb forrásanyag alapján, 1675 jegyzetet és bő irodalomjegyzéket felvonultatva. Az író számára alapélmény 1956 – a családjának köszönhetően, mert ő a forradalom idején csak néhány hónapos volt. Véletlennek látszó sorsszerűség, hogy ez a történet megtalálta őt.
Tíz éve kezdte a kutatást, sok levéltár megnyílt előtte, de jó néhány zárva is maradt, köztük például az ENSZ-é. Nagy András Povl Bang-Jensen tevékenységét kutatja sok szemszögből, „újragondolva a sokszor felfoghatatlan ellentmondásokat”. Azt az embert állítja középpontba, „akinek illúziói makacsabbak voltak, mint az életösztöne, és aki akkor sem adta fel szenvedélyes reménykedését, amikor »egzisztenciáján« túl saját létezését tette kockára, hogy annak is visszaadja az értelmét: mit is jelent a döntéseivel megpecsételt morális tudatosság, hogy mi is a sorsban egzisztenciális”. Félelmetes puzzle-t rak ki alakja köré, tengernyi tényanyagot, apró részleteket rendez logikusan összeálló egységgé. Povl Bang-Jensen fiával közösen összeállított jelentős anyagát az Országos Széchényi Könyvtár kapta meg, ahol kutatható lesz.
A forradalomtól Povl Bang-Jensen haláláig eltelt három évben a magyarkérdés egyre jelentéktelenebb lett a világszervezet számára, a magyarok helyzete pedig egyre romlott. A kettő közötti összefüggés ma már egyértelmű.
A politika a kompromisszumok művészete – mondják –, ha lehet egyáltalán művészetről beszélni politikával összefüggésben. Az oroszok akkor szállják meg újra Magyarországot, amikor súlyos konfliktus bontakozik ki Szueznél, Algériában, az Egyesült Államokban két nap múlva elnökválasztás lesz, és már az ENSZ főtitkárának, Hammarskjöldnek a cselekedeteit is a nem is olyan távoli tisztújítás határozza meg. A szovjet „rendteremtést” tehát ezek függvényében ítélik meg. A magyarok kitartó reménykedése az ENSZ bürokratikus csöndjébe ütközik. Noha özönlenek a hitelt érdemlő adatok, a magyarországi helyzet New Yorkból és Washingtonból áttekinthetetlen, Indiából vagy Ceylonból még inkább, mert mindenki a saját politikai reflexei, érdekszférája alapján ítéli meg. Ha csak Szuezt nézzük, ebben az ügyben „azonos oldalon állt Amerika és a Szovjetunió, Magyarország kérdésében pedig egymással szemben”. Már ez is elég lett volna ahhoz, hogy Washington kizárja a nemzetközi haderő létrehozását, és ne egyezzen bele abba, hogy fegyvereket küldjenek Magyarországra.
Az ENSZ-jelentés összeállításáért kitartóan harcoló Bang-Jensen az események résztvevőit, magyar menekülteket hallgat meg, és mindannyiuknak névtelenséget, tehát sérthetetlenséget ígér. Rendszerré áll össze előtte a véletlenek és mulasztások sorozata, tudja, hogy „a kommunista elhárítás célkeresztjébe kerül” a meghallgatott tanúkkal együtt. Akcióba is lendülnek vele szemben a titkosszolgálatok, a magyar hivatalos diplomácia, és mindegyik a maga szája íze szerint torzítja, ferdíti mindazt, amit a szemtanúk előadtak. A kezük messzire ér, a menekültek külföldön sincsenek biztonságban, hiába égeti el az egyre inkább háttérbe szorított Bang-Jensen a meghallgatottak rejtjelezett névsorát. Ő mégis azért harcolt, hogy „legalább belenyugvás ne legyen. Napirendre térés az elfogadhatatlan fölött, történelmi pragmatizmus, amiből precedens lehet.” Hiába. Közben mindent megtesznek azért, hogy lejárassák.
Azt híresztelik, megőrült, mert amikor reményeit fogyatkozva látja, mindenáron az elnökkel akar találkozni. Hiába. Pedig nemcsak magyar menekültek tanúskodnak a történtekről. Megérkezik a világszervezethez az évek óta Magyarországon élő francia diplomata, Guy Turbet-Delof 56 oldalas precíz jelentése, a Nemzetközi Jogászszövetség drámai összefoglalója a forradalomról és a szabadságharc leverése utáni helyzetről. Magyarországon lassan kiépül a Kádár-rendszer elnyomó gépezete. A menekülthullámmal több száz ávós lépi át a határt, és kap menedéket osztrák földön. A menekültek között élnek, és persze tudósítanak – haza, az új rendszernek. Bang-Jensen történelmi botrányról beszél, a kétféle mérce lehetetlenségéről, arról, hogy nem szabad feláldozni az igazságot a mindenáron való békéért. Mert milyen béke lehet az? A nagy nehezen létrejött ENSZ-különbizottság vizsgálata 1956 októberére koncentrált, arra, ami utána következett, nem. Az ilyetén tényfeltárás konzekvenciái „életekben, illetve halálokban mérhetők” – írja Nagy András. Az agyonváltoztatgatott, de így is nagy sikert arató jelentés – merthogy megmentette az ENSZ becsületét – végre elkészül, de rengeteg minden hiányzik belőle. A terv az, hogy további jelentések követik majd, de ebből semmi sem lesz. Bang-Jensen azonban félreállítva, megélhetésétől megfosztva is tovább harcol. Utolsó erejével az ENSZ Adminisztratív Bírósága elé áll, hogy védje az igazát, és ébren tartsa a magyarkérdést. Hiába.
Az ENSZ közgyűlése 1959. november 23-án ül össze, a magyarkérdést november 25-re még napirendre tűzik, de ez már csak formalitás.
Bang-Jensen 23-án reggel elmegy otthonról, öt gyermeke és felesége csak holtan látja viszont. Villámgyors nyomozás és azonnali hamvasztás. Öngyilkos lett – állapítják meg, zsebében ott a saját kezűleg írott búcsúlevél, jobb kezénél, az avarban a pisztoly.
Csakhogy Bang-Jensen balkezes volt, és feleségének korábban címzett levelében azt írta – idézzük Nagy Andrást –: „Történjék bármi, ő soha nem lesz öngyilkos. Akármilyen hajsza induljon is ellene, alázzák meg vagy tegyék lehetetlenné, nem fog eltűnni egy ablakból a mélyben, nem lép ki történetéből a pusztulás felé, nem távozik ilyen könnyen. Ha ennek ellentmondó tények sorakoznának is, saját kezével írott búcsúlevelét beleértve, akkor is bizonyosak lehetnek benne, hogy hamisítvány.”
A többi néma csend.