Döbröntei himfiáda

Alámerült Atlantiszom

A Veszprém megyei kis település, Döbrönte (vagy Debrente) a Himfieké volt. „A helységet magát 1330-ban szerezték a Csák nemzetségbeliektől – írja Csánki Dezső –, a várat pedig királyi engedéllyel Nagy Lajos idejében építtette Benedek, a király kedves embere. 1367-ben, mikor elkészült, új adományul adja néki Lajos király, s egyszersmind Szarvaskőnek nevezi el. E név azonban később feledésbe ment.”
Himfi Benedek 1362-ben, a Csehország ellen tervezett háborús fellépés idején pozsonyi főispán – olvasom Szilágyi Sándor összefoglaló nagy munkájában. „A brünni béke megkötése után a délkeleti végekre került, s a Lackfiak mellett mint Keve és Krassó megyék főispánja, majd már önállóan mint bolgár bán vett részt a viddini, Bolgária és Havaselve ellen indított hadi vállalkozások irányításában. 1370-ben, a cseh–német háború kitörésekor királya újra a nyugati végekre szólította, Sopron főispánja lett, de egy év múlva már ismét délkeleten állt őrt mint temesi, csanádi, aradi főispán, és csak a törökön aratott győzelem után kapta vissza megint a pozsonyi főispánságot, honnét hivatása a velencei harctérre vitte.”
Ez 1379 augusztusában történt, amikor is a szövetséges csapatok elfoglalták a Velence melletti Chioggiát: a főtéren a genovai, a palotán a padovai, a tornyon pedig a magyar zászló lengett. Velence ekkor úgy érzi, hogy el van veszve. Végső menedékként megpróbáltak tárgyalni; mivel a győztes genovai hadvezérek megalázó feltételeket szabtak, a magyar tábort keresték fel. Itt „találkoztak Himfi Benedek bánnal és Szepesi Jakab ispánnal, kik nekik azt tanácsolták: ha Velence teljesen tönkremenni nem akar, adja magát a magyar korona védelme alá, fizessen évi adót, és tűzze ki a magyar zászlót. A szövetségesek nem merik megtámadni a magyar korona fönnhatósága alatt álló várost.” A signoria ezt az ajánlatot a közölt feltételek mellett elfogadta. Erre egy óráig tanácskoztak a magyar urak, akik meg voltak elégedve a minden reményüket meghaladó eredménnyel: „A büszke Velence magyar fönnhatóság alatt! A Szent Márk terén a magyar zászló leng!” Milyen szép lesz és milyen nagyszerű! (A történet persze itt nem ér véget, de mi ezt már nem követjük. Annyit azért elárulhatunk, hogy végül nem úgy történt, ahogy megálmodták.)
Gondolatban hadd térjek vissza Velencébe, ahol tavaly egy magyar rendezvényen vettünk részt. Mivel késő éjjelig tartott, s már elment az utolsó hajó, gyalog kellett eljutnunk a sziget túlsó felére. Zuhogott az eső. Ázva, fázva meneteltünk a Szent Márk tér felé, és morogva szidtuk a természetfelelőst. A hajóállomáson egyszer csak megszólalt valaki közülünk: „Bezzeg, amikor a magyarok itt jártak!”