Egy ideális bürokrata

Kádár, Apró, Dögei… Így kezdődött a gyászos emlékű Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány névsora. Ez a kis rigmus óvta meg Apró Antalt attól, hogy neve a teljes feledés homályába vesszen. Meg lehetne írni a magyar munkásmozgalom véres, zavaros történetét Apró Antal említése nélkül is, talán a legprecízebb kutatóknak sem tűnne fel hiánya. Pedig negyvenöt éven keresztül folyton ott volt „tűzközelben”, magas közéleti, állami és párttisztségeket töltött be, lehet, sorsfordító döntéseket is hozott, ennek ellenére szinte semmilyen jelentős tett, történelmi esemény nem köthető hozzá. Apró Antal szürke, jellegtelen ember volt, de éppen ezek a tulajdonságai tették alkalmassá vezető beosztásokra. Ideális pártbürokrata volt, eszményi kommunista, aki gondolkodás nélkül végrehajtotta a felsőbb utasításokat, s minden helyzetben alárendelte magát a mindenható pártnak, azonban tábornokként is névtelen közkatona maradt. Az efféle, a hatalom számára megbízható, de a háttérbe húzódó, jelentéktelenségbe burkolódzó emberek gyakran veszedelmesek és roppant hatékonyak. Apró Antal életében semmi hasznosat nem csinált, de halála után egy évtizeddel is kártékony maradt.
Szegeden született 1913. február 8-án. Apjáról semmit nem tudni, az életrajzi lexikonok nem említik, miként maga Apró Antal sem a 75. születésnapja tiszteletére készült interjúban. Mindössze annyit mondott, hogy édesanyja nagyon szegény volt, s ő az állami árvák keserű kenyerét ette. Hároméves korában Makóra került nevelőszülőkhöz, majd 1926-ban szobafestő-mázoló inas lett egy Weitzig Károly nevű mesternél. Esténként a mester felolvastatta vele az újságot, amitől az ifjú Apró széles körű politikai tájékozottságra tett szert. Weitzig úr több lábon álló vállalkozó volt, ugyanis csapszéket is működtetett, így az inas formálódó világnézetét a törzsvendégek is tágították. Apró Antal jó szívvel emlékezett meg mesteréről, aki megszerettette vele a munkát. Fontos mozzanat ez egy kommunista életében, hiszen a párt legjobbjai egytől egyig mind rajongásig szerették a munkát, csak dolgozni nem szerettek. Aprónak sem fűlött a foga a létrázáshoz meg a pemzlizéshez, inkább a dolgozók boldogítására adta a fejét. 1930-ban Budapestre költözött, és belépett a Magyar Építőmunkások Országos Szövetségébe. 1933-ban egyik szervezője volt az építőmunkások nagy sztrájkjának. Akkor ismerkedett meg, majd kötött barátságot Rajk Lászlóval, s lett tagja az illegális kommunista pártnak.
Konspirációs hiba következtében 1936-ban tartóztatták le először. Hat hónapi fogházra ítélték. Később még hat alkalommal internálták, ami azt jelzi, hogy a Horthy-rendszer hatóságai nem tartották igazán veszélyesnek. A háború alatt Zimányi Márton néven hamis papírokkal bujkált, konspirált és szervezkedett. Lebukott, de sikerült megszöknie. 1944 szeptemberében tagja lett az újjászervezett illegális kommunista párt központi vezetőségének. Attól az időtől fogva egészen 1988-ig a központi vezetőség, illetve a központi bizottság tagja maradt. A háború után az MKP KV tömegszervezeti osztályának vezetője lett, majd 1946-ban beválasztották a párt politikai bizottságába. 1948-ban kinevezték a Szakszervezetek Országos Tanácsa (SZOT) főtitkárává. A Rajk-per idején Rákosi megfeddte őt, mondván: „Maga jól ismerte Rajkot, legjobban az itthoniak közül. Éveken át együtt dolgozott vele, barátok voltak, és nem jelentett semmit a pártnak!” Apró nem túl karakánul válaszolt: „Én nem tapasztaltam semmi olyat, amit jelenteni kellett volna.” Voltak néhányan, akiknek az effajta „tapasztalati hiány” az életükbe került. Apró szerencséje, hogy a legjobb barát státusa ellenére nem volt szükség rá a koncepció kialakításához. (Mellékesen megjegyzendő: a per során az sem került szóba, hogy Rajk egyik bátyja, Rajk Endre a Szálasi-kormányban kormánybiztos és miniszter volt.) Aprót nem keverték bele a Rajk-ügybe, de felívelő karrierjében mégis beállt egy apró törés: 1951-ben kimaradt a politikai bizottságból, majd súlyos eretnekséggel, szindikalizmussal vádolták meg. Állítólag magasabb bért követelt a dolgozóknak, és tiltakozott az esztelen normaemelések ellen. Ha ezt tette, derék cselekedet volt, mindenesetre túlzottan nem erőltette a dolgot, hiszen büntetésként előbb építőanyag-ipari miniszter, majd építésügyi miniszterhelyettes lett. Eme rettenetes mellőzöttség után Nagy Imre kormányra kerülésekor visszavették a politikai bizottságba, és kinevezték a minisztertanács elnökhelyettesévé.
1956. július 17-én egy röpke pillanatra meglegyintette őt a legfelső hatalom fuvallata. Az MDP KV ülését július 18-ra hívták össze. Rákosi nagy leszámolásra készült, 400 nevet tartalmazó listát állított össze a párt ellenségeiről, akiket sürgősen le kell tartóztatni, ám 17-én reggel Budapestre érkezett Anasztaz Mikojan, aki barátságosan közölte Rákosival, hogy a másnapi plénumon megromlott egészségi állapotára való tekintettel kénytelen lesz lemondani. Rákosinak azonnal megromlott az egészségi állapota, így nem volt ellenvetése. Este a politikai bizottság tagjai, néhány fontos funkcionáriussal kiegészülve, tanácskozást tartottak az új első titkár személyéről. Mikojan Gerő Ernőt javasolta, akinek alkalmatlanságával mindenki tisztában volt, ám a szovjet elvtársakkal nem akartak vitatkozni. Egyedül Vas Zoltánnak volt ellenvetése, és Apró Antalt ajánlotta első titkárnak. Vas Zoltán ötletét senki nem támogatta, így Apró jelöléséről több szó nem esett, sőt második felszólalásában maga Vas is teljes mellszélességgel kiállt Gerő mellett.
Vajon mit érzett Apró Antal a neve elhangzásakor? Komolyan vette, elhitte, beleélte magát, ha csak egy villanásnyi időre is, hogy ő lehet a párt első titkára? Arra sem volt módja, hogy reagáljon, hogy álszent szerénységgel elhárítsa, vagy fegyelmezett harcosként vonakodva bár, de mégiscsak elfogadja a párt bizalmát. Bizonyos, hogy ő is lett volna anynyira alkalmatlan, mint Gerő. Vigasztalásképpen az addigi tisztségei mellé megkapta a Hazafias Népfront elnöki posztját is, de hogy valójában mi játszódhatott le hűséges bolsevik lelkében, örökre titok marad.
Ötvenhat október 6-án Apró Antal nagy beszédet mondott Rajk László temetésén. Sokak szerint a szónoklat őszinte és kritikus szembenézés volt a múlt bűneivel – de valójában az sem volt más, mint kommunista hablaty. „Sokakban felmerül a kérdés: vajon mi a biztosíték arra, hogy hasonló törvénysértések a jövőben nem fordulnak elő? Ez jogos kérdés. A biztosíték erre a párt, a biztosíték mi magunk vagyunk, mert megvan bennünk a képesség és a szilárd elhatározás, hogy tanuljunk a múlt hibáiból” – harsogta Apró. Alig három hét múlva a gyakorlatban bizonyították, hogy mennyit tanultak, mert ők maguk verték ki az általuk nyújtott biztosítékot.
Október 23-tól kezdve jó pár napig az volt Apró Antal leghőbb vágya, hogy a nép közé lövessen. 23-án a tagja, 25-én az elnöke lett a pártvezetés által létrehozott katonai bizottságnak, amelynek a felkelők elleni harc koordinálása volt a feladata. A bizottság első döntése volt, hogy a szovjet csapatok beavatkozását kérte (nem kellett behívnia az oroszokat, hiszen itt voltak), statáriumot hirdetett és kijárási tilalmat rendelt el. A bizottság adott utasítást az országszerte eldördült sortüzekre. Apró – aki október 30-ig továbbra is KV- és PB-tag, Nagy Imre kormányában miniszterelnök-helyettes maradt, sőt 26-án még építésügyi miniszter is lett – e szavakkal fogadta el a katonai bizottság elnökségét: „Elvtársak, én a megbízást elvállalom azzal a felhatalmazással, hogy a központi vezetőség az intézkedéseinket tudomásul veszi. Azzal a felhatalmazással, ahogy a határozat megszövegezi. Nem szeretném, hogy a komolyabb akció után a felelősség kérdése úgy merülne fel, hogy miért ezt meg azt tette, miért adott ilyen vagy olyan intézkedésre parancsot. Teljes felhatalmazást kérünk. Vannak elvtársak a központi vezetőségben, akik katonai kérdéshez értenek, részben partizánok voltak. Fontosnak tartom, hogy legyen felhatalmazásunk ezeknek az elvtársaknak a bevonására. Ugyancsak azt kérem, hogy olyan szervezetek, testületek, mint a Partizánszövetség és ehhez hasonló szervezetek fegyvert kapjanak. Felhatalmazást kérek, egyetért-e a központi vezetőség azzal, hogy a középületeket, a hatalmi központokat fegyveres harc árán is, véráldozat árán is megvédjük. Ilyen felhatalmazást kapok, ezt fogom teljesíteni.”
Kapott mindenféle felhatalmazást, bár a véráldozatot kevesellte. Másnap, október 26-án így panaszkodott a központi vezetőség ülésén: „Árulás folyik, és az árulók az Akadémia utcai székházban, a pártközpontban székelnek!” Október 27-én Mikojan és Szuszlov jelentést küldtek az SZKP Központi Bizottságának. Abban először megdicsérték Aprót, mint „aki nagyon jól szerepelt ezekben a napokban”, majd közölték a helyzetértékelését: „A katonai helyzetről szóló jelentést Apró elvtárs tette meg, magabiztos hangnemben. Bejelentette egyebek között, hogy a kórházakban meghalt 250 személy. A többi halott és sebesült száma nem ismeretes. Apró egy sor intézkedést javasolt a városban folyó további harc megszervezésére és a város rendbehozatalára. Apró közölte, hogy a felkelők jelentős számban megkezdték a fegyverek leadását, eddig hétszáz puskát vettek át tőlük. Apró közölte, hogy vidéken a helyzet kezd stabilizálódni, bár Kádár elvtárs és Hegedűs elvtárs ezt a bejelentést szkeptikusan fogadta. A magyar elvtársak megkezdték a pártaktivisták felfegyverzését, akik ennek következtében kezdik magabiztosabban érezni magukat. Elhatározták, hogy felfegyverzett párttagokat vonnak be a városi rendőrség állományába. Elhatározták továbbá, hogy a rádióhoz és a napilapokhoz katonai cenzorokat neveznek ki.”
Ám hiába volt Apró magabiztossága, határozottsága, optimizmusa, 28-án győzött a forradalom, és a katonai bizottság nem vezethette be a katonai diktatúrát, helyette megszűnt hivatalosan létezni. Sanyarú napok vártak Apró Antalra. Az október 30-án megalakult MSZMP-ben nem kapott vezető tisztséget, mi több, Nagy Imre új összetételű kormányából is kimaradt. Ezt a hálátlanságot nehezen viselte, és november 2-án átszökött az oroszokhoz. November 6-án egy szovjet tankban megbújva „diadalmasan” tért vissza Budapestre mint a hazaáruló Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány oszlopos tagja.
A forradalom után szép sorban visszakapta megszokott funkcióit. Ismét KB- és PB-tag lett, rövid ideig iparügyi miniszter volt, majd újra ő lehetett a minisztertanács elnökhelyettese. 1959-től 1971-ig képviselte hazánkat a KGST-ben. 1971 áprilisában megszűnt a kormányzati beosztása, s más jellegű közjogi szerepet osztottak rá, kinevezték az Országgyűlés elnökévé. Székfoglaló beszéde külön fejezetet érdemelne a közhelyszótárban. „Joggal állapíthatjuk meg, hogy az elmúlt évek során tovább szélesedett hazánkban a szocialista demokrácia, növekedett az állampolgárok politikai aktivitása, és mindez együtt megteremtette a kedvező feltételeket arra, hogy magasabb szintre tudjuk emelni Országgyűlésünk munkáját is.” Kár, hogy manapság is hasonlókat hallunk.
Az önálló gondolatoktól, eredeti ötletektől gondosan megkímélte szűkebb és tágabb környezetét. Nem tartozott az ideológusok sorába, s irodalmi munkássága sem nevezhető korszakalkotónak. Hét könyve jelent meg, egyik sem izgalmasabb, mint a másik. Szakszervezetek a szocializmus építéséért (1948), A tanácsok szerepe népi demokratikus rendszerünkben (1959), A szocialista országok gazdasági együttműködésének legfontosabb kérdései (1960), A szocialista országok gazdasági együttműködéséért (1964), A KGST-országok gazdasági együttműködése és a magyar népgazdaság (1968), A szocializmus építésének útján (1975). Változatos címlista. 1976-ban ünnepi köszöntőt mondott a rádióban és a televízióban a nagy októberi szocialista forradalom tiszteletére. Beszédében adatokkal is alátámasztotta, hogy a Szovjetunió 1990-re utoléri az Amerikai Egyesült Államokat. Még ez a meglátása járt a legközelebb az igazsághoz.
1980-ban már nem választották be az MSZMP Politikai Bizottságába, 1984-ben az Országgyűlés elnöki székét is át kellett adnia, 1988-ban a központi bizottságból is kimaradt. Érezvén a rendszerváltás szelét, képviselői mandátumáról 1989 márciusában önként lemondott. A Magyar–Szovjet Baráti Társaság elnöki tisztéhez ragaszkodott legtovább, 1989 novemberéig.
1994. december 9-én hunyt el, valószínűleg lelkiismeret-furdalás nélkül. A Horn-kormány nyomulását látva talán abban a tudatban, hogy ismét jó irányba fordult a világ.