Pozitív visszhangra talált a jegybank felhívása, amelyben a pénzintézet azon munkatársak jelentkezését kérte, akik 1945 és 1960 között politikai üldöztetést szenvedtek. Akkoriban még azokat is meghurcolták, akik az aranykészlet kimenekítésével hőstettet hajtottak végre, hiszen ennek köszönhetően jelenhetett meg 1946-ban az erős forint.
Hatvan éve, 1945. január 23-án gördült ki a fertődobozi vasútállomásról az a vonat, amely a Magyar Nemzeti Bank (MNB) harminc tonna aranykészletét, nagy összegű devizatartalékát, teljes irattárát, a Szent Koronát és a koronázási jelvényeket, Mátyás király Corvináit, s a két óriási darab platinarudat szállította ki Spital am Phyrnbe, hogy e hegyek között fekvő osztrák faluban megőrizzék a Magyarország számára felbecsülhetetlen rakományt, amíg a közelgő szövetséges haderők katonai parancsnokával fel nem veszik a kapcsolatot. Az aranykészlet kimenekítéséről a magyar és a német kormány állapodott meg 1945. januárban, az akciót a bank munkatársai hajtották végre, a hozzátartozókkal együtt több mint 680 ember vett benne részt.
Az értékeket kísérő csendőrségen kívül még pénzügyőröket is kirendeltek Sopronban, ők kinn álltak az aranyat szállító első vagon lépcsőjén. A szerelvény Ágfalvánál hagyta el az országot, itt a pénzügyőrök leszálltak, felsorakoztak és tisztelegtek. „Ez volt a haza utolsó tisztelete azoknak, akik ezt a tisztet véghezvinni indultak” – emlékezett vissza Ladányi Katalin az Aranyvonat című dokumentumfilmben, amely az aranykészlet kimenekítésének történetét tárja fel a feladatot végrehajtó jegybanki munkatársak segítségével.
Az aranykészletet Spital am Phyrn barokk apátsági templomának kriptájában rejtették el, s a Magyar Nemzeti Bank közel két esztendőn át a templomhoz tartozó kolostorban működött teljes precizitással. Ladányi Frigyes, az MNB akkori bankosztály-vezetője az emlékirataiban így írt erről az időszakról: a tettek és a várakozás ideje alatt mindannyiunkat az éltetett, hogy egyszer visszamegyünk a bankba az íróasztalunkhoz, s folytatjuk a munkát. A szállítmányt kísérő csendőrök végig a faluban maradtak. Itt nem állomásoztak német katonák, a települést elkerülte a front.
„Tizenhat éves voltam, amikor kikerültem. Be kellett volna vonulnom katonának, mint ahogy az 1896-ban született apámnak is, aki tartalékos tiszt volt. Ám jött a behívó a nemzeti banktól, édesapám ugyanis a központi könyvelésben dolgozott, s mivel a könyveket is felpakolták a vonatra, kellett ember, aki ért hozzájuk. A nemzeti bankos szellemben nőttünk fel, fel sem merült, hogy nem megyünk. Azok is hősök voltak, akik otthon maradtak, csak másként” – eleveníti fel a történteket Kümmerle István.
Az aranykészlet kimentésének köszönhette az ország, hogy a földkerekség eddigi legnagyobb inflációja után, 1946-ban hazánkban bevezethették az erős forintot. Közismert ugyanis, hogy a hazánkat megszálló szovjet hadsereg kifosztotta az országot, s az elrabolt nagy értékű műkincseinket Oroszország máig nem szolgáltatta vissza, holott a XX. század elején éppen Oroszország kérésére született az a nemzetközi megállapodás, hogy a műkincsek nem tekinthetők hadizsákmánynak. Annak ellenére, hogy mindenki tudta, a kimenekítés hőstett volt, az ebben részt vevő és hazatért jegybanki munkatársakat a kommunista hatalom aranyrablóknak nevezte, s börtön, kitelepítés, megaláztatás jutott nekik osztályrészül.
„Megtettük, amit kellett, amit a nemzet ránk bízott, de nem várhattunk érte Magyarországon semmi elismerést. Nagyon bánatos voltam, amikor B-listáztak, méghozzá politikai alapon, s két évig nem tudtam elhelyezkedni. Végül az akkori OTI-nál – a társadalombiztosításnál – sikerült elhelyezkednem Miskolcon, ahol a szüleim laktak” – meséli Somogyvári Lászlóné.
Jó néhányan a kivándorlást választották 1946 végén, amikor befejeződött az osztrák faluban végzett tevékenység. Ők és gyermekeik hasztalan kérték hosszú éveken át a magyar hatóságoknál az aranykészlet kimenekítőinek rehabilitációját, mígnem 2002-ben maga Járai Zsigmond, a Magyar Nemzeti Bank elnöke vette fel velük a kapcsolatot.
„Elérkezett az az időszak, amikor már feldolgozhatjuk az akkori eseményeket, s tiszteleghetünk azok előtt, akik az aranykészletet kimentették” – magyarázza a bank vezetésének döntését Járai Zsigmond.
Az akcióban részt vett jegybanki munkatársak joggal nehezményezik, hogy az akkori eseményeket sokan még ma is másképpen állítják be, mint ahogyan megtörténtek. Éppen ezért is szolgál számukra óriási elégtételként az, hogy Járai Zsigmond esetleges retorziókat is vállalva kijelentette: a forint megteremtését az aranykészlet tette lehetővé. Több mint fél évszázadnak kellett eltelnie ahhoz, hogy a kimenekítésben részt vevő jegybanki dolgozók elismerésben részesüljenek, miszerint tettükkel a magyar nemzet érdekeit szolgálták.
Spital am Phyrn lakossága szívébe zárta a közöttük élt magyarokat. „Édesapám tisztségviselő volt a nemzeti banknál, s testvéreimmel mind a négyünket magával vitt az aranykészlet kiszállításakor. 1990-ben, amikor a falu az alapításának 900. évfordulóját ünnepelte, már járt egy nemzeti bankos különítmény a településen, s szinte több magyar volt az ünnepi rendezvényeken, mint helyi lakos” – meséli Engelmayer Ágnes. Nemrég újfent ellátogattak az akció egykori végrehajtói az ausztriai faluba, amelynek templomában ekkor emlékmisét celebráltak a tiszteletükre, s a magyar vendégek az apát úr kíséretében nézték meg a kriptát.
Kümmerle István ekképpen összegezte az eseményeket: „Manapság az emberek a boldogságot igyekeznek pénzzel mérni, pedig úgy kell mérni, hogy mennyire elégedett az ember, s az állapotbeli cselekedet kell nézni. Mi nem néztük, hogy lesz-e ebből hasznunk, csupán azt, hogy mit kell tennünk. Csak a hazánk és a nemzeti bank iránti kötelesség teljesítése számított, amire fogadalmat tettünk.”
A 168 Órának nem tetszik a bocsánatkérés. Éles hangon bírálja a 168 Óra hetilap múlt heti száma a Magyar Nemzeti Bank bocsánatkérését a kommunizmus jegybanki áldozataitól. A balliberális hetilap szakértőkre hivatkozva úgy fogalmaz: a mostani akcióval Járai Zsigmond jegybankelnök egyértelművé tette: az MNB nem független intézmény. A cikk nehezményezi, hogy a jegybank egykori zsidó munkatársairól eddig senki nem emlékezett meg, s azok a zsidó származású állampolgárok, illetve túlélők sem kaptak jóvátételt a jegybanktól, akiknek értékeit a második világháborúban rabolták el onnan. Problémaként említi a lap, hogy ennyi év után hogyan lehet bizonyítani a jogsérelmeket, mivel nácit és nyilasbarát munkatársakat is kirúghattak a bankból 1945 után. A cikk Fekete János korábbi jegybanki elnökhelyettest is megszólaltatja, aki 1950-től 1988-ig dolgozott az MNB-ben. A bank mostani kezdeményezését inkorrektnek nevező Fekete így fogalmaz: az ötvenes években, majd '56 után néhány esetben előfordulhatott, hogy politikai okokból távolítottak el valakit, tömeges megtorlás azonban nem volt. Missura Gábor, az MNB szóvivője a hetilap felvetéseire válaszolva leszögezte: a jegybanki megkövetés független a károsodott alkalmazott származásától és vallásától. (MN)
