Európa legnagyobb ellensége

A német Ulrich Beck és az angol Anthony Giddens, a mai szociológia talán legnagyobb hatású teoretikusai az utóbbi hetekben több európai lapban is bírálták az eurorealista és -szkeptikus mozgalmakat, gondolatokat. Huszonöt lapban jelent meg Európa újbóli kitalálására szólító felhívásuk, Magyarországon az Élet és Irodalom tette közzé az írást. Mind a szerzők tekintélye, mind az a tény, hogy ennyi lap lehozta az írást, arra utal, hogy Beck és Giddens felhívása nyomán újabb euroszkepticizmus- és nemzetállam-ellenes ideológiai nyomulásra készülnek az európai utópia lelkes hívei.
A felhívás szerzőinél, különösen Giddens politikai munkásságánál időzzünk el egy parányit, mert nem másról van szó, mint a Tony Blair által meghirdetett „harmadik út” legfőbb ideológusáról (a tévedések elkerülése végett: ez nem azonos a hasonló névvel Magyarországon megjelent szervezetideológiai alapvetésével). Giddens művének magyarországi kiadója Gyurcsány Ferenc volt, s az előző hetekben megjelent Gyurcsány-könyv mondandóját is nagyban megihlette az említett mű, ami leegyszerűsítve abban foglalható össze, hogy a munkás- és szociáldemokrata pártoknak gazdaságpolitikájukban a neoliberalizmus felé kell fordulniuk, a társadalompolitikában a hangsúlyt a versenyben lemaradó szegények támogatására kell helyezni, míg identitás- és benne kultúrpolitikájukban a hagyományos társadalmi intézmények (család, egyház, nemzetállam) és szokások ellenében a deviáns közösségek erősödését kell támogatni.
A Giddens által megfogalmazottak belekerültek az európai szociáldemokrácia gondolati vérkeringésébe, s a harmadik utas „blairizmus” mintája szerteszét terjedt Európában (például Schröder vagy Gyurcsány révén). A „harmadik utas” szociáldemokrácia létrejötte és kormányzati működése természetesen nem hagyta érintetlenül a baloldali pártstruktúrákat, s reakcióként idővel a klasszikus szociáldemokrácia egyenlősítő, a nemzeti piacokat és a munkásérdekeket védő, a harmadik utat kritizáló mozgalmak megerősítését váltotta ki (például Attac mozgalom, német Linkspartei). Mára olybá tűnik, hogy a kilencvenes évek uralkodó eszméje, a neoliberalizmus visszavonulóban van, ezért is meglepő és kicsit a lejárt lemez újbóli lejátszására emlékeztető az és ahogy Beck és Giddens az EU-alkotmány francia és holland elutasítása utáni teendőket kijelöli. Mert a franciák, a hollandok, s ha hagyják, a britek és a dánok azért utasították (volna) el az alkotmánytervezetet, mert az a mára sokak szemében vonzerejét vesztett „harmadik utas” neoliberalizmus programja volt. Természetesen a „nemekben” eltérő okok és motivációk játszottak szerepet: a bérverseny növekedése miatti félelem a munkahelyek elvesztésétől, a nemzetállamok mozgásterének szűkülése és a nemzeti identitásra leselkedő veszélyek. Vagyis a neoliberális „harmadik út” eddigi működése kiváltotta félelmek.
Beck és Giddens elkövetik azt a hibát, hogy ezeket az eltérő hátterű félelmeket az általuk bűnösnek vélt „nacionalizmus” kalapja alá söprik be, ítélik el és állítják vele szembe a kozmopolita Európai Unió (valójában Birodalom) programját. Szinte mindenről ugyanaz jut eszükbe, sarlatán csontkovácsként minden eltérő hátterű problémára ugyanazt a megoldást javasolják: „még több EU-t!” Persze vannak olyan nacionalizmusok, amiket Giddens és Beck is kedvel, például a skótot és a walesit, mert ezek az angolokkal szemben EU-pártiak. Tegyük gyorsan hozzá, hogy a walesi és skót parlamentek Blair miniszterelnöknek köszönhetik létüket, s az angolokkal szemben igazságtalanul a walesi és a skót képviselők nemcsak saját parlamentjükben, de a londoniban is ott csücsülnek. Ám a jelenkori európai gondok nem a „nacionalizmus” megerősödéséből származnak, hanem éppenséggel az európai egységesülés céljából, előrehaladásából és a nemzetközi erőviszonyok Európán kívüli átalakulásából. A kereszténydemokrata és -szociális nézetek híveinek amúgy is nehéz bármifajta lelkesedést mutatniuk az EU iránt a Buttiglione-botrány óta, amikor az Európai Parlament liberális és baloldali intoleráns toleranciahirdetői hadjáratot indítottak a katolikus filozófia egyik legnagyobb jelenkori alakja ellen, aki mellesleg a klasszikus liberalizmus állam- és politikafelfogását vallotta magáénak (ti. az erkölcsi kérdésekben elfoglalt vélemény nem lehet befolyásolója a jogi előírások alapján működő közszolgának). A kelet-európai antikommunistáknak az EU magasabbrendűségébe vetett hitét aztán Kovács László adóügyi főkomisszárrá való kinevezése végképp elillantotta.
Ha a mai európai problémákról beszélünk, nem mehetünk el szó nélkül a nyugati világra ma leselkedő legnagyobb veszély, az iszlám terrorizmus és Kína gazdasági teljesítményének robbanásszerű növekedése és világpolitikai ambíciói mellett. Ma már tudjuk, hogy a New York-i és a londoni robbantók nagy része Nyugat-Európában születő, iskoláit ott végző fiatalok soraiból került ki. Azok közül a gyakran második generációs bevándorlók közül, akiknek a szülei a jobb, gazdagabb élet reményében érkeztek Nyugat-Európába, s akik társadalmi integrációjára, németté, franciává vagy épp britté tételére a hanyatló nyugat-európai államok oktatási és más integrációs intézményrendszere képtelennek bizonyult. Azért, mert a nemzeti identitás, kultúra ellen frontális támadásban levő multikulturalizmus ezeket a hagyományos nyugati intézményeket megbénította, átalakította, védekezésre szorította. S a következmény: harcos iszlám fanatikus brit állampolgárok robbantgatnak brit polgárokkal zsúfolt metrószerelvényeket, míg Németország éveken keresztül képtelennek bizonyul arra, hogy a nyugati világ ellen uszító, fanatikusokat nevelő imámot valahogy kiszorítsa az országból. A tévesen értelmezett, eredeti értelméből kiforgatott tolerancia ide juttatta ezeket a nagy nyugati demokráciákat: védekezésre is alig képesek a nyugalmat, a belső rendet és a jogállamiságot megkérdőjelező, azt megdönteni kívánókkal szemben. És akkor a franciaországi zavargásokat még nem is említettük. S mi erre a problémára Giddens és Beck úr javallata: még több multikulturalizmust és Törökország felvételét! Érvágás, javallaná a sarlatán.
Amikor pedig a francia vagy a német munkások felemelik szavukat romló helyzetük, a munkanélküliség és a kilátástalan jövő miatt, akkor Giddensék széttárják kezüket, s a mainál kicsivel több szolidaritást javasolnak. A franciák által újabban hangsúlyozott gazdasági patriotizmust meg a múlt szemétládájába dobandó „nacionalizmus” maradványaként ítélik el.
S még nem írtunk egy sort sem az Európai Unió belső eredetű problémáiról, az élet túlszabályozásából eredő gondokról, a társadalmi realitásoktól egyre inkább elszakadó EU-bürokrácia működési körének bővüléséről, a fejlesztési források elosztásában és magában a politikai döntéshozatalban jelen levő korrupcióról és arról, hogy a szubszidiaritás elvének állandó hangsúlyozása ellenére a döntéshozatal egyre átláthatatlanabbá, a különböző lobbiérdekeknek kiszolgáltatottabbá válik. Vagyis a polgárok szavazata ma még annál is kevesebbet ér, mint a nemzetállami parlamenti demokráciák korában, amikor a mainál jobban lehetett látni és elszámoltatni, hogy a politikai képviselők mit és miként tesznek.
A kozmopolita Európai Unió becki és giddensi programja tehát nemhogy enyhíti a bajokat, hanem azokra rózsaszín fátylat borít, s hamis, birodalomépítő ideológiák bódulatába száműzi az európai hagyományt, a gondolkodást. Az Európai Birodalmat nem kitalálni kellene, hanem elfelejteni.