Hattyúdalok

S z i g e tv i l á g

Végh Attila
2005. 11. 19. 0:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Erős képzelet szüli az okokat
(Montaigne)


Amikor az ókori görögök megpillantottak egy hattyút, az számos képet fölidézett bennük. Ma, ha valamelyik tavunkon meglátunk egy hattyút, mi jut eszünkbe róla? A madárinfluenza. Azután pedig – főleg idősebbeknek – a Patyolat. Nos, ez utóbbi szálon nyugodtan elindulhatunk, apró segédasszociációval megtoldva megfelelő kiindulópont lehet. A Patyolathoz hasonló ruhatisztító cég ugyanis Görögországban is létezik. Ennek teherautóit a következő felirat ékesíti: Katharszisz. Ha a katarzist házhoz szállító jármű szürreális képét elhessegetjük, és minden, a szürrealizmushoz húzó asszociációnk előtt elzárjuk az utat, akkor oda jutunk, hogy a hattyú valamiképpen – talán véletlenül – összefügg a katarzissal.
Nem véletlenül. A görög katharszisz eredeti értelme orvosi. A test nedvektől való megtisztítását jelentette (vö.: katéter). A szó jelentése innen tisztult föl átvitt értelméig: a lelki értelemben vett megtisztulásig. Arisztotelész Poétikájában már a szenvedélyektől való megszabadulást jelöli, míg korábban – például Platónnál – a lelki-vallási megtisztulás megnevezésére inkább az aphosziószisz volt használatos. A katarzis mai, kizárólag esztétikai jelentésében a műélvező megrendülését, szellemi megtisztulását jelöli.
A lelki megtisztulás ideje az ókori görögöknél a tavasz volt. Ekkor tartották az Apollón-ünnepségeket. Apollón azonban nemcsak megbocsátó isten, a katarzissal tehát nem kizárólag annak vallási értelmén keresztül hozható összefüggésbe. Apollónnak még számos „szerepe” van: ő a tiszta, a phoibosz, aki őrködik az isteni rend fölött; ő a messze lövő, a halálisten, aki könyörtelenül lenyilazza a rend ellen vétőt; ő a bajelhárító, a pártfogó és a gyógyító, akinek gyermeke Aszklépiosz, az orvosisten. Mürában és Patarában a templomába éjjel bezárkózó jósnőnek álmában jelenik meg Apollón, mert ő az álom és a jóslás istene is. Végül ő az, akinek kitüntetett kapcsolata van a költészettel, a zenével és az énekkel. A múzsák vezetője is ő.
Nietzsche A tragédia születésében így foglalja össze Apollón attribútumait: „A belső fantáziavilág szép látszata fölött is ő, eredete szerint a »ragyogó«, a fényistenség uralkodik. A magasabb igazság ezen állapotainak a tökéletessége, szembeállítva a hézagosan érthető mindennapi valósággal, valamint az alvásban és az álomban gyógyító és serkentő természettel mélységesen átitatott tudat egyben a jövendőmondó képesség szimbolikus analogonja is és egyáltalán a művészeteké, amelyek az életet élhetővé és élni érdemessé teszik.” Nietzsche számára azonban Apollón legfőbb ismérve, hogy ő a schopenhaueri princípium individuationis istene. Az egyed a közösségből úgy válik ki, hogy elnyeri határait. Az individuum lehatárolásának elvei: a tér és az idő. Apollón a tér és az idő, azaz a lehatároltság istene, aki igyekszik az életet mederben tartani. Itt ragadható meg a döntő ellentét apollóni és dionüszoszi között, hiszen a dionüszián elolvadnak az individuális határok a kollektív mámor kohójában. Az orgia után azonban rögtön Apollón jön, hogy visszavezesse az egyéneket önmaguk határai közé. A dionüszoszi tobzódás végeztével a nép végignézett egy tragédia-előadást. Az apollóni elvek szerint szerkesztett tragédia szerepe tehát már itt, a kialakulásakor az volt, hogy visszalopja a távolságot az ember életébe, hogy kimentse az egyént a kollektív áradásból, és visszavezesse társadalmi önmagába, az önreflektív létezők közé.
Mielőtt a létezőkkel kapcsolatba lépnénk, fel kell vennünk a megfelelő távolságot. Distancia nélkül csak belezuhannánk a dolgokba, és nem létezne megismerés, költészet. Apollón hatalmas távolságok őre. A beláthatatlan jövő birtokosaként ő közli a jóslatot papnőivel, és ő öli meg az isteni rend megsértőit, mindent múlttá változtatva. Apollón előtt fekete holló repül, és hófehér hattyú úszik a nyomában. Hírnöke a sötétség, kísérője a fény.
Apollón madarának, a hattyúnak legjellemzőbb tulajdonsága, hogy – a legenda szerint – halála előtt gyönyörű énekbe kezd. A hattyú éneke régóta foglalkoztatja az emberi fantáziát, számos alkotót megihletve. A hattyú dalának értelmezését mindig a halálnak az aktuális korszellemben játszott szerepe irányította; mindig az adott kor szellemének tanatológiai horizontja volt a hattyúdal értelmezési kerete. Platón Phaidónjában a halálba induló Szókratész a hattyúról is beszél tanítványainak. „Énekelnek ők előbb is, de amikor érzik, hogy meg kell halniuk, akkor énekelnek a legtöbbet és a legszebben: örömükben, hogy az istenekhez kell elmenniük, akiknek szolgái. Az emberek azonban halálfélelmükben a hattyúról is hazugságot beszélnek. Azt mondják, hogy gyászukat siratva énekelnek. Nem gondolják meg, hogy egy madár sem énekel, amikor éhezik vagy fázik, vagy más fájdalmat érez, még a fülemüle, a fecske meg a búbos banka sem, amelyekről azt mondják, hogy gyászukat siratva énekelnek. Sem ezekről nem hiszem, hogy fájdalmukban dalolnak, sem a hattyúkról. Hanem, mivel ezek Apollón madarai, jóstehetségük van, és előre tudják a jót, ami a halálban vár ránk. Ezért éreznek azon a napon különb gyönyörűséget, mint az előbbi időben. Én pedig magamat is egy úr szolgájának tartom a hatytyúkkal, ugyanazon isten szent tulajdonának.” A hatytyú dalának elemzése itt, a Phaidónban a lélek halhatatlanságának szókratészi, platóni tanát támogatja. Annál inkább helye van itt, mivel ez a dialógus maga is hattyúdal: a halálba induló Szókratész utolsó éneke.
Ovidius azt írja az Átváltozások Cygnus című darabjában, hogy a hattyú azért a tavak és mocsarak madara, mert látván Phaetón égi zuhanását, megirtózott a tűztől, és hűvös vizek mélyére húzódott. A hattyú tehát a hübriszt és annak büntetését látva húzódott a tűzesőből a lét csöndes vízi világába, ahol a fény átszűrtebb, imbolygóbb, túlvilágibb. Ez nekünk, késői utódoknak már csak egy mítosz. A mítosz nekünk, késői utódoknak már csak egy mese. A hattyú képe azonban titokzatos módon átmentett valamit a régi bölcsességből, mert a hattyú alakját ma is misztikus fény lengi körül. Mintha nem tudottan is a megtisztulás túlvilági útjának isteni jelképét látnánk benne. Ez nem véletlen, Apollón, a távolság istene egyben a tér és idő istene. De hogyan repül át a fényisten madara időkön, tereken? Balassi – akinek első verse, az Aenigma is hattyúkról szól – a Júliáról szerzett énekek első verse befejezésében említi a madarat:
„… Ezt ha megnyerhetem, bár meghaljak ottan,
Búmnak, mint hattyúnak légyen vége vígan,
Más kévánságom ez, üdvözűlök osztán.”
Eckhardt Sándor Balassi-monográfiájában fölteszi a kérdést, hogyan lehetséges, hogy a hattyú halálát víg eseménynek írja le Balassi. És rögtön utána rámutat Volaterranusra, akinek könyve ezúttal nem torlasz az ókor felé, hanem híd. Volaterranus ugyanis explicite idézi a Phaidón Szókratészét, ami tökéletes magyarázattal szolgál a magyar költő versrészletére. Balassi nyilván itt olvasott a platóni elméletről, és megverselte a püthagoreus eredetű gondolatot. A görög hattyú ezzel berepült a magyar költészet vizeire.
A hattyú képe Berzsenyi Dániel költészetében is fölmerül. Berzsenyi – Matthissonon keresztül – élénk kapcsolatban volt Horatius szellemével. Pontosabban annak a Horatiusnak a szellemével, akit a preromantika elképzelt magának. Szerb Antal írt kitűnő esszét erről Az ihletett költő címmel. Deákos költőinket igencsak vonzotta az antik forma, amelynek szimbiózisa a romantikus tartalommal oly organikussá vált, hogy paradigmaváltást eredményezett. Szerb Antal azt mondja, a romantika úgy kezdődik, hogy a költők belefáradnak az alexandrinusba. Az egyensúly megbomlik, a világ felbillen, és ezt a világ- és lelkiállapotot már nem lehet egyensúlyba hozni a Sándor-vers libikókáján. Vihar támad. A preromantika által életre keltett antik világ azonban – Nietzschével szólva – nem dionüszoszi leheletközelségben támad föl, hanem apollóni eltartottságban. A vallási eksztázis a preromantikában költői ihletté enyhül.
Apollón, a távolság istene egyúttal a belső, tudati távolság, a fantázia istene is. Jóslatai messze elérnek, nyila bárkit bárhol eltalál. Ő az, aki minden évben hattyúfogaton érkezik delphoi templomába, és aki az „alexandrinba belefáradt” költőknek ihletet küld a letűnt korokból.
„Most a halandó, mint ama büszke lyány,
Villámfénybe vonult isten ölén enyész:
A szent poézis néma hattyu,
S hallgat örökre hideg vizekben.”
Berzsenyi utolsó költeményéből való az idézet. A költő hasonlata a romantikát kárhoztatja „hübriszéért”. A költészet azonban, az apollóni hattyú – s ezt a megalázott és megszomorított, niklai magányába visszavonult Berzsenyi írja –, átérezve a mindenség végtelen hidegét, hallgat. Hölderlin híres Hälfte des Lebens című versét már megbomlott elmével, túl a megbicsaklott harmónia tapasztalatán, de még a költészet ihletterében írta:
„… Ó, drága hattyúk,
csóktól ittasult
koponyátok bukjon
józanító, szent vízbe.
Jaj nekem, ha a tél jön,
honnét vegyek virágot,
napfényt, honnét
árnyát e földnek?
Szótlan falak állnak
ridegen, a szélben
megzörrennek az érckakasok.”
(Az élet felén – Tandori Dezső fordítása)
Szerb Antal megjegyzi, hogy ez a vers kísérteties egyezést mutat Berzsenyi allegorikus hattyúúsztató versével, holott Berzsenyi direkt hatása kizárt. Mi a titkos szellemi kapcsolat a két költő között? Az ihlet, feleli Szerb Antal, aki szerint Berzsenyi kiváltképpeni nagysága ihletettségében áll. A Berzsenyi ihletét föltérképező Szerb-tanulmány nagy része egyébként arról szól, hogy Berzsenyi ihletét a verbalitás, a nyelvcentrikusság határok közé szorította, s nem engedte meg, hogy ez a versvilág a képekben, a képi gondolkodásban gyökerezzen. Berzsenyi költészetében tehát a logosz behatárolta az ideát, ami nem véletlen, mondja a szerző, hiszen a nagy preromantikus és kora romantikus költőinek mindegyikére jellemző, hogy fantáziájuk nem kép-, hanem nyelvalkotó. Ezért nem képújítást, hanem nyelvújítást vittek véghez.
Engem mégis egy kép nyugtalanít: Apollón ihlettavának tájképe. A hatalmas és mégis lágy, nemes, hallgatag madár hűs, szent vízen úszik. Ez a tó Apollón birodalmától Berzsenyi ihletéig ér. Berzsenyi ihletétől pedig a megőrült Hölderlin ihletéig. Hatalmas, időn és téren túli tóba merül a fénymadár. Apollón ihletet küld az időbe. És az emberélet útjának felén Hölderlin lepillant a mélységbe. Elmerül örökre hideg vizekben. Az emberélet útjának felén Berzsenyi elnémul. Koponyáját józanító, szent tóba, a magány vizébe hajtja. Mint két félénk vadhattyú, elhúzódtak az ártó világ zajai elől. Az emberek az egyikre azt mondják: megőrült. A másikra: remete lett. Mi történt velük? Apollón tudja.

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.