Kétségek a múltról

Erdélyben született, a kolozsvári egyetemen filozófia, klasszika-filológia szakon szerzett diplomát. Tamás Gáspár Miklós filozófus, politikus 1978 óta Magyarországon él. Egyik alapítója s szóvivője volt a Szabad Kezdeményezések Hálózatának, valamint az SZDSZ-nek. Ellenzéki magatartása és szamizdatban megjelenő írásai miatt megfosztották állásától 1981-ben. Az SZDSZ színeiben négy évig országgyűlési képviselő, még 1990 januárjában bejutott pótválasztással a parlamentbe. Öt nyelven beszél, a filozófiai tudományok doktora, volt az MTA Filozófiai Intézetének igazgatója, vendégtanárként oktatott számos külföldi egyetemen, azonban 1994-től egyre inkább elfordult a politikától. A Szabad Demokraták Szövetségéből 2000-ben kilépett, független értelmiségiként publicisztikai munkákat, tanulmányokat ír.

Stefka István
2005. 11. 05. 0:00
Vélemény hírlevélJobban mondva- heti vélemény hírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz füzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Áttelepülése után hogyan talált rá rögtön az ellenzékiekre?
– Már előzőleg is, 1971-től kapcsolatban voltam olyan magyarországi értelmiségiekkel, akik félig vagy egészen ellenzéki módon gondolkodtak. Erdély még akkor divatban volt, sokan látogattak meg engem. Egyik oka éppen az volt az áttelepülésemnek, hogy Magyarországon, ahol nem volt olyan egyértelműen nyílt diktatúra, reméltem, talán értelmes változtatásokra lesz mód anélkül, hogy az anyanyelvemet elhagynám.
– Az akkori szóhasználat szerint „fellazítani” jött?
– Én magyar értelmiséginek jöttem elviselhetőbb körülmények közé. Romániában akkor már régen el voltam tiltva a publikálástól, igaz, Magyarországon sem kellett sokáig várni, hogy betiltsák írásaimat 1981-ben, és kidobjanak az ELTE bölcsészkarán az állásomból. Röpiratot írtam akkor saját névvel a lengyelországi puccs ellen.
– Kikkel tartotta a kapcsolatot?
– Voltak barátaim, eszmetársaim a szakmámból és a demokratikus ellenzékből: Fehér Ferenctől, Vajda Mihálytól Kis Jánosig, Csalog Zsolttól Petri Györgyig, Kenedi Jánostól Karácsony Gáborig, Lányi Andrástól Radnóti Sándorig. Természetesen lázongó értelmiségiekkel barátkoztam. Hálás vagyok, hogy ismerhettem ebben az időben Mészölyt, Mándyt, Pilinszkyt, Csoórit.
– Miből élt?
– Miután kirúgtak az állásomból, munkanélküliként nyomorban éltem. Csökkentettem az igényeimet, nem fizettem ki a lakbért, halasztottam a számlákat, aztán segített az anyám, a barátaim, s adtam nyelvórákat…
– Ha jól emlékszem, az első nyilvános politikai szereplése 1985-ben volt, amikor országgyűlési képviselő-jelöltségét megakadályozták. Négy évvel később azonban, az 1989-es pótválasztásokon mint az SZDSZ ügyvivője néhány más ellenzékivel együtt bejutott a parlamentbe, így 1990 januárjától országgyűlési képviselő lett.
– Várkonyi Péter volt külügyminiszter lemondott a mandátumáról 1989 nyarán, de az V. kerületi tanács elhúzta a választások kiírását az év végéig. Sokan úgy gondolták, hogy arra a kis időre már nem érdemes voksolni. Miután a részvétel alacsony volt, a második fordulóban simán megnyertem a választásokat, de egyébként is nyertem volna. Az volt a győzelmem érdekessége, hogy régi magyarországi szokás szerint 1990 januárjában, az első parlamenti napon választóim elkísértek kisebb tüntetés gyanánt az Országgyűlésbe. A Stern címlapján hozta a bevonulásomat Gazsi, wir lieben dich! címmel – ugyanis az egyik transzparensen ez állt: Szeretünk, Gazsi! Ilyen volt ezeknek a heteknek a hangulata. A Parlament VI. kapujánál állt a kormányőr. Ha szemmel gyilkolni lehetett volna… De tisztelegnie kellett, mert képviselő úr lettem. Bementem, az ülésteremben leültem, háromszázvalahány kommunista képviselő nézett velem farkasszemet. Éreztem, hogy gyűlölnek.
– Rendhagyó helyzet, mert hosszú idő után valóban a nép küldött egy fiatalembert Tamás Gáspár Miklós személyében.
– Abban a pillanatban, amikor felszólaltam – bizony sokszor szólásra emelkedtem –, mindig kellett várnom három-négy percet, amíg az üvöltözés elhalkult.
– Ha jól emlékszem, a legnagyobb ordítozás akkor volt, mindjárt 1990 januárjában, amikor a lehallgatási botrány miatt szólalt fel. Ennek az lett a következménye, hogy Horváth István belügyminiszter lemondott.
– A titkosszolgálat lehallgatta az ellenzéki csoportokat (ez akkor már törvénytelen volt), amit előzőleg Végvári József III/III-as rendőrtiszt hozott nyilvánosságra. Németh Miklós miniszterelnök a parlamentben ezt azzal magyarázta, hogy bennünket azért hallgattak le, mert védelmezni kívántak a sztálinista, restaurációs erőktől, tartottak a visszarendeződéstől. Ezt a választ nevetségesnek véltem, ezért azt mondtam, hogy enyhe kifejezéssel nem mond igazat Németh Miklós, hiszen ez a cselekedet alkotmány- és törvénysértő volt. Ezután felállt a parlament vizsgálóbizottsága, de néhány héttel később Fodor István házelnök nem engedte, hogy a bizottság jelentését teljes terjedelmében felolvassuk. Megvonta tőlem a szót, úgyhogy kikapcsolt mikrofon mellett olvastam fel azoknak a pártvezetőknek a nevét, akiknek az asztalára kerültek a jelentések.
– De előzőleg is tartott politikai beszédeket, persze nem a parlamentben.
– Én mondtam 1956 után az első nyilvános, köztéri politikai beszédet 1988. március 15-én a Kossuth téren a szobor talapzatáról. Többek között szabad választásokat és a Grósz-kormány távozását követeltem, aztán jártam az országot, és szónokoltam hatalmas lelkesedéssel.
– Mi kényszerítette erre?
– Semmi nem „kényszerített”, politikai mozgalomnak voltam az egyik vezető tagja, az emberek hallani akarták az új igéket. Végül is Erdélyben elszigetelt, nagyon nehéz körülmények között felnőtt fiatal értelmiségiként egyszer csak százezreknek beszéltem – bele kell szédülni. Példának mondom a falurombolás elleni óriási tüntetést, ahol a Hősök terén két-háromszázezer ember jelent meg, és Csurka Istvánnal együtt Erdélyért emeltünk szót.
– Akkor még egyetértettek?
– Ő azt mondta rólam akkor a Magyar Demokrata Fórum egyik összejövetelén, hogy túl radikális vagyok. Valóban, én heves vérmérsékletű ember vagyok, Csurka István nem az, ő nyugodt ember a mindennapi érintkezésben. Azt kellett éreznem 1988 és 1990 között, hogy egyetértünk: ugyanazt gondolom, mint a magyar nép a demokráciáról, a felszabadulásról, a nemzeti függetlenségről, a többpártrendszerről. Persze közben elfelejtettem, hogy akik megtöltötték a tereket, a másfél-két millió ember nem a magyar nép, csak annak fontos része. Mégis ez rettentően boldogító időszak volt.
– Negyvenhárom év után, az első szabad országgyűlési választáson is bejutott a parlamentbe a szabad demokraták színeiben. Miután a párt legfelsőbb köreihez tartozott, volt szó arról, hogy a két rendszerváltó párt, az MDF és az SZDSZ között nagykoalíció jön létre? Voltak-e titkos tárgyalások?
– Nem voltak. Beszélgetések folytak egymás között (de csak a népszavazásig), ám Antall József, Kis János, Tölgyessy Péter meg én úgy gondoltuk, hogy a nagykoalíció nem volna helyes. Azt gondoltuk, legyen egy tisztességes, demokratikus ellenzéke az első kormánynak, mert már a választások előtt tudtuk, hogy az MSZP nem lesz komoly erő.
– Mégis született egy MDF–SZDSZ paktum.
– Dehogy volt az paktum. Mindössze a kétharmados törvények kérdésében egyezett meg a két párt. Akkor is megegyeztünk volna az MDF-fel, ha nem adnak cserébe semmit.
– Végül is a médiát odaadták az SZDSZ-nek.
– Ezt most hallom először életemben.
– Erről mindenki beszélt, és nyilvánvaló is volt.
– Ezt az őrültséget mondják? Kik? Erről soha nem hallottam a mai napig.
– Érdekes, tehát nem volt háttéralku?
– Nem volt miről alkudozni. Inkább attól féltünk, hogy koalíciós kormányzásra kényszerülünk, mint ahogy Antall is félt ettől. Ami 1990-ben megtörtént, az nem volt baj. Létrejött egy konzervatív kormányzás, amelynek lett egy normális, liberális ellenzéke.
– Ezt nem mindenki így látja. A taxissztrájkot, a Demokratikus Chartát máig nem felejti el a konzervatív oldal.
– Álljunk meg egy pillanatra! Nem azért adok interjút a Magyar Nemzetnek, hogy bárkit megbántsak. Itt mindkét félnek megvannak a mítoszai ezekről a dolgokról. Teljesen fölösleges megpróbálni tisztázni ezeket, mert úgysem fogja nekem senki sem elhinni, hogy a taxisblokád idején tartottam egy nagy beszédet, amelyen lebeszéltem a taxisokat a sztrájkról. Egy Antall-féle kormánykiadványban viszont az jelent meg, hogy állok egy teherautón, szónokolok, és ez volt odaírva: Így kezdődött! Holott én azt mondtam az elégedetlenkedőknek, hogy a törvényes kormányt nem lehet ilyen módszerekkel leváltani, akkor sem, ha nincs igaza vagy hazudik. Ezt mondtam, de ezt senki sem fogja elhinni a jobboldalon. Mindegy is már.
– A Demokratikus Charta mozgalma is a kormány megdöntésére készült, jelszavai között szerepelt, hogy az MDF-kormány nem demokratikus…
– Nem is nagyon volt az. Csak azt nem tudtuk, hogy a többi sem lesz az. A négy eddigi kormány mindegyike ellen megszervezhettük volna a Demokratikus Chartát (amely egyébként természetesen semmiféle kormánydöntögetésre nem készült). Magasak voltak az elvárásaink. Többek között azért voltam heves 1990 és 1994 között – ebből sok mindent megbántam –, mert azt gondoltam, hogy itt egy új 1848 lehetne.
– Nem az volt méreteiben?
– Méreteiben igen, de színvonalában nem. Persze már 1848 áprilisában eljárt a Batthyány-kormány Petőfiék ellen… A dolog nemessége szállt el, amely 1988-ban még megvolt. Már volt MDF, volt SZDSZ, volt Fidesz, voltak új szakszervezetek, volt új szabad sajtó, mégis a bajok ellenére az egészet áthatotta a reménykedésből fakadó nagylelkűség, nemesség, szeretet. Akkor is, amikor már két külön pártban voltunk, ha Csengey Dénes barátommal találkoztam, megöleltük egymást. Felül tudtunk emelkedni a gyanakváson, a bizalmatlanságon. Hiszen még bennem élt például 1988. június 16-a emléke, amikor megemlékeztünk a Batthyány-örökmécsesnél Nagy Imre kivégzésének harmincadik évfordulójáról. A rendőrök gumibotokkal ütöttek-vertek mindenkit, hatalmas motorkerékpárokkal, gépkocsikkal hajtottak a tömegbe. Orbán Viktor a testével védett a rendőri ütlegektől, még most is hallom, ahogyan a gumibot csattogott Viktor kopaszra nyírt fején. Aztán ez az együvé tartozás villámgyorsan elmúlt. Amiről mindenki elragadtatva emlékezik, az ötvenhatos áldozatok jelképes temetéséről, 1989. június 16-áról, az már olyan alku következménye volt, amelyet utáltam, és inkább elmentem az országból, hogy ne lássam a következményeit. Szándékos vaksággal kivontam magamat a politika technikai részleteiből, s inkább igyekeztem közvetlenül az emberekhez beszélni.
– Vajon miért mondott le már 1990-ben az SZDSZ küldöttgyűlésén ügyvivői tisztségéről?
– A párt jobboldalán foglaltam helyet, amellyel szemben nagyok voltak az ellenérzések, így nem akartam tovább zavarogni.
– A végkifejlet az lett, hogy Tölgyessy Péter is kiszorult a pártból, majd 1994-re megszületett sok szabad demokrata ellenére az MSZP–SZDSZ koalíció.
– Tölgyessy nem kiszorult, hanem kilépett az SZDSZ-ből. A koalíciót én nem elleneztem, de távol tartottam magamat a dolgoktól. Éppen Chicagóban tanítottam. Az én egyéni fejlődésem 1994 körül elszakadt a magyar politikai megosztottságtól. Be kellett látnom, hogy azok a gondolatok, amelyek nevében a magyar nép egy részét valami felé „elcsábítottam”, mondjuk a liberális kapitalizmus irányába, az enyhén szólva nem járt nagy sikerrel. Magyarországon megszűnt kétmillió munkahely. Nem ezt ígértük. Mit ígértünk? Jólétet és szabadságot. A jólét elmaradt, az elmúlt rendszer gazdaságának összeomlása tovább kísérte a demokratikus kormányokat, ami politikai kudarccal is együtt járt. A környezetünkben is a gazdaságilag gyönge országok, amint visszanyerték önállóságukat, azonnal el is vesztették azt. A külföldi nagytőke mindenütt átvette a hatalmat – nálunk is –, és behatolt egy úgynevezett vákuumba. A privatizáció révén kiválogatták azt a néhány versenyképes gazdasági egységet, amely megmaradt, a többit felvásárolták, hogy a piaci konkurenciát felszámolják. Ez történt Magyarországon és egész Kelet-Európában. A rendszerváltás utáni kormányok mindegyike végül is lényegében a leépítés mellett asszisztált. Hol elégedetlenül, hol elégedetten.
– Miután ezt látta, szépen kifarolt a politikából?
– Nem. Először csak azért, mert be kellett látnom, hogy hivatásos politikusnak alkalmatlan vagyok. Nyomasztottak a szociális, morális, kulturális hanyatlás eltéveszthetetlen jelei. Sajnos hanyatlás ment végbe sok tekintetben az általunk gyűlölt és megvetett korábbi rendszerhez képest is. Hiszen nemcsak az egyenlőtlenség és az igazságtalanság növekedett 1989 óta, hanem például a romák szegregációja és hátrányos megkülönböztetése is romlott. Jellemző lett a kisszerűség, az anyagiasság, a cinizmus, a végtelen vidékiesség, Magyarország sohasem volt olyan provinciális, mint ma. Általános kiábrándultság, eldurvulás, közönségesség ütötte fel a fejét, és ebben az esetben mindenkire gondolok. Ezt azért nehéz volt elviselni.
– Ehhez azért hozzátett néhány dolgot Tamás Gáspár Miklós is. Nem a tolerancia jellemezte akkor, amikor azt írta, hogy fel kell borogatni azokat az újságosbódékat, amelyek Magyar Fórumot vagy Demokratát árulnak.
– Ez nem igaz, ezt se mondtam, de ez is reménytelen ügy: amit egyszer ráfognak az emberre, az tovább él. Miért borítaná föl bárki a szerencsétlen újságost, aki bent kuksol a bódéjában? Amúgy az éles fogalmazás nem durvaság. Én nem Kövér Lacit tartom közönségesnek, hanem a kereskedelmi rádiókat meg a bulvárlapokat. Többre tartom Kövér Laci üdítő gorombaságait, mint az ájtatos sunyiságot.
– Kilépett az SZDSZ-ből 2000-ben. Az alapító atyák is sorra kiléptek, mint Kis János, Eörsi István vagy Petri György, Csalog Zsolt.
– Én akkor léptem ki, amikor Demszky Gábor mint pártelnök nyitni akart a jobboldal felé, ezt tűrhetetlennek éreztem, és kiléptem. Alapkérdésekben már régen nem értettem velük egyet.
– Azzal sem, hogy a szabad demokraták 2002-ben újra koalícióra léptek a szocialistákkal?
– Engem már nem nagyon érdekelnek a parlamenti pártok se pró, se kontra. Egyébként akkor már nem volt meg a pártom. Most kormányon van két neoliberális párt, egyik a volt párttagok számára, a másik a volt pártonkívüliek számára. Hát istenem!
– Tamás Gáspár Miklós ezek után hová tartozik?
– Független baloldali vagyok, aki nem tartozik semmilyen szervezethez. Illetve egy nemzetközi civil szervezet, az ATTAC (antiglobalizációs mozgalom) magyarországi alelnöke vagyok.
– Nemrég írt egy másfél újságoldalas levelet a Népszabadságban Lassú válasz Kis Jánosnak címmel. Írásának végét furcsa következtetéssel, üzenettel zárja: „Kudarcot vallottunk. Én ezt nem akarom szépíteni. Én kiszállok. De a világon kívül nincs világ, ezért csak egy marad: a forradalom. Mentségemre csak azt hozhatom föl, hogy szemben Adammal (szerkesztő: Michnik) és veled – nem tiszta a lelkiismeretem.” Ilyen őszintén nagyon kevesen fogalmaznak.
– Az én generációm – amelybe beleértem a mai jobboldal vezető alakjait is – hatalmas vereségsorozatba vitte bele a kelet-európai népeket, és mindenki úgy tesz, mintha győztünk volna. Nem győztünk, már négy évvel ezelőtt is megírtam, hogy a rendszerváltás megbukott.
– Megkeseredett, megcsömörlött?
– Miért keseredtem volna meg? A panaszaim nem személyesek. Sokkal jobb dolgom van, mint azelőtt, érdekes az életem, nem vagyok betiltva, publikálhatok, végezhetem a tudományos munkámat. Sokan utálnak, sokan szeretnek. Minden rendben van. De olykor arra gondolok, hogy 1990 elején letettem a képviselői esküt. Arra esküdtem föl, hogy a magyar nép érdekeit fogom szolgálni. Bár nem köt már az esküm, de én valamennyire komolyan veszem azt. Akaratlanul megszegtem, s nem szeretném többször megszegni. Nem hiszem, hogy az, amit itt csináltunk, szolgálta a magyar nép ügyét.

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.