Vasárnap délután is gyakorlatilag tele a miniszteriális fojtás alatt üzemelő Operaház, színlapja az ősszel beállt új betanulás széria-előadását ígéri. Címszerepben a fiatal Rálik Szilvia, akit ha nem látott/hallott még az olvasó, első körben úgy tudnék jellemezni, hogy a „zsíros hang zsírból van”, illetve „a művészetemmel kell elhitetnem, hogy kívánatos primadonna vagyok” gyakori önmentő tételek élő cáfolata. Az operajátszás vizuális műfaj, még félhomályban is az, hogyne lenne fontos, ki énekel, hisz – állítólag – más látható elemek is lényegesek, mint pl. díszlet, jelmez, kellék – az Ybl-operaház béléséig, épületköntöséig igaz ez. Rálik adottsága, volumene és – a felső regisztert tekintve – optimális színe vitán felüli. Más kérdés, hogy amilyen aranytartalékot jelent pianotechnikája, olyan veszélyeket hordoz a túlvibrált középmély tartomány, mely kevésbé dús. Alakítását tekintve második felvonásbéli köntöse a metafora: egy számmal nagyobb a kelme, mindig igazítani kell rajta.
A partitúra sem ad választ a kihívásokra, csak dodonait: Cavaradossi majd az Angyalvár tetején szelídnek nevezi szerelmét, miközben Floriát oktalan féltékenysége és a báró szexuális zaklatása gyakori fortissimókra ragadtatja két teljes felvonáson át. Így Tosca sokféle lehet, csak mégis egyféle legyen: egy arcél sok vonása. Jelentős alakítás érik itt, a színház Lukács Gyöngyi és Sümegi Eszter melletti új Toscája, miatta nem csak az Ima gömbölyű csúcsán érdemes csiszolni még.
Kovácsházi István megint beljebb lépett eggyel a Puccini-repertoárba, és jól tette. Ha pedig emberábrázolás is a cél – és ugyan mi más volna! –, akkor piknikus festőnk miért ne lehetne? Egy történet sodorta antihős, akinek este nyolckor, a Sant Andrea della Valle oltárképén pepecselve még fogalma sincs arról, hogy kora hajnalban majd meghal valakiért. A rugalmas torkú, és nazalitás árán, de puha frázisokat éneklő tenoristára részemről két jó tanács férne: a Képária és a Vittoria-kitörés exponált részein kontúrosabb, robbantott heroizmusra volna szükség, és úgy en bloc plasztikus szövegre.
Az első felvonás fináléja közeleg, mire a deszkákon megveti lábát Fokanov Anatolij, aki Perencz Béla betegsége miatt énekli ma Scarpia rendőrfőnök szólamát. A magyarrá lett művész telitalálat. Pedig ő sem az az olasz ideálhang: csak néha, fedett magasságokban cseng „italianitá”, rendesen szlávos, erővel, befelé lerendezett rezonanciákkal operál. Ugyanakkor tapasztalt művész, aki a hatás fokozásához általában nem rest mindenféle manírokkal élni, ám ezúttal meglep. Másfél felvonásnyi játéka egyetlen jégtömbből faragott szoboré, aki még Tosca eltervezett megerőszakolását is mintha zúzmarás aggyal-szívvel cselekedné. Az ő jeges tekintetét viszem haza, ahogy a kínvallatott Cavaradossit élesztgető énekesnő irányába, a Közöny nevű bolygóról falatozva néz.
Kesselyák Gergely művészeti igazgató nem takarékoskodik energiájával, végigénekli a darabot, időnként a színpadra szöveget is jeltolmácsol. Abban talán túlzás bíznia, hogy ha ő maga a zárótüzet torkolattól vezényelve nem is, de közönsége biztos hallja a rézállásos tuttik felett szárnyaló szólistákat, mert ez általában nincs így. Ám megkapó, ahogy a brutális Scarpia-névjegyek némelyikébe gondos brácsatremolót kér: úgy gondolnám, ez az effekt így is, úgy is hallhatatlan. Aztán a színpadra fordítom fejem, és bizony, imbolyogtatja a hangképet az a fűszernyi húrreszelés.
Hogy az előadás felett érzett befogadói öröm nem felhőtlen, azt leginkább a színészvezetés okozza. Vagy annak hiánya. E sokéves Nagy Viktor-rendezésben megoldatlan a már Puccini által is túl hosszúra nyújtott első, templomi duett, Scarpia gyászzenéjének kiáradásához képest erős spéttel kerül a főhősnő látóterébe a gyilkos tőr, motívum nélküli instrukció-végrehajtás Tosca öngyilkossága.
A rivaldatapsok alatt mégis azt motyogom átütemezett fél béréért is szívvel teljesítő művészcsapatunk felé, maradj, Tosca!
origo.hu
Menczer Tamás: Elfogtam egy levelet!
