– Az egész egy fülfájással indult, a bal fülemet hosszú ideig kezelték, ám a folyamatos műtétek ellenére nem tudták megszüntetni a gyulladást, a hallójáratom pedig összenőtt, újabb műtét várt rám. Akkor még fogalmam sem volt arról, hogy a hallásom elvesztése lehet a legkisebb gond – idézi fel Élőné Ütő Blanka, akinek kálváriája 2020-ban kezdődött.
A fiatal nővel egy Budapest melletti kisvárosban találkozunk, az otthonában, ahol férjével és az egyéves kisfiával, Bercivel élnek. A falakon családi fotók, a polcok könyvektől roskadoznak, a levegőben baba- és kávéillat keveredik. Berci egyenesen a nappaliba vezet, a földön, a kedvenc játékai mellett kínál helyet. Aztán az édesanya is csatlakozik, léptei puhák, tekintete szelíd. Kávét nyom a kezembe, majd sóhajtva rákezd: öt évet utazunk vissza az időben.
– Miután a hallójáratműtét után belázasodtam, kezdetben azt hitték, koronavírus állhat a háttérben, de a vérvizsgálat kimutatta, szepszisem van, vagyis vérmérgezést kaptam – sorolja Blanka, aki még ekkor sem aggódott, pedig folyamatosan hányt, a láza pedig közel 42 fokos volt, sem inni, sem enni nem tudott, de a fertőzésre kapott antibiotikumok sem értek semmit.
Ilyet még sosem láttak
– A fülemből és a véremből is tenyésztettek, folyamatosan 5-6 baktérium volt jelen, az antibiotikumok pedig meg sem kottyantak ezeknek a fertőzéseknek. Hónapokig infúzióra voltam kötve, benne a páncélszekrényes gyógyszerekkel, a vénáim teljesen tönkrementek, a kórházban a nővérkék pedig azért drukkoltak, hogy ne az ő műszakjuk alatt omoljon össze a keringésem – jegyzi meg.
Az akkor még csak húszas évei elején járó nő állapota az orvosokat is zavarba hozta, azt mondták, ilyen esettel még az intenzíven sem találkoztak, ezekkel a laborértékekkel már meg kellett volna halnia. A kezelések eredménytelensége miatt Blankában tudatosították, fogytán az ideje, de valójában már az is csoda volt, hogy „eddig húzta”.
Ezzel ő maga is tisztában volt, gyógyszerészhallgatóként pontosan tudta, melyik érték mit jelöl a kórlapján, ez pedig nem volt biztató.
– Az orvosok ekkor kezdték el mondogatni, hogy ezt nem fogom túlélni – mondja, majd magához húzza kisfiát. Én a bögrémbe kapaszkodom.
Ekkor már több mint húsz kilót fogyott az egyébként is vékony testalkatú lány, a koronavírus-járvány miatt pedig a családját sem láthatta, férjével is mélypontra kerültek. – Az is megterhelő volt, hogy ekkor már hét éve voltunk házasok, nagyon szerettünk volna családot alapítani, de sehogy sem jött össze, most pedig egyik baj jött a másik után – avat be őszintén. A megpróbáltatások ellenére mégis úgy döntöttek, kitartanak egymás mellett.
A hit mindent átjárt
A kórházban töltött hónapokról Blanka blogot írt, amelyben megdöbbentő őszinteséggel számolt be állapotáról, a kezelések és műtétek eredménytelenségéről, a fájdalomról és a hitről. Mint mondja, akkoriban könnyebb volt így kommunikálnia, családja és barátai egyaránt ezen a platformon tájékozódtak. Amikor arról kérdezem, mi tartotta életben, hogyan tud őszintén mosolyogni az akkor készült fotókon, Blanka azt feleli:
A hitem erősebb volt még a halálnál is.
– Nemcsak reményt, de erőt is adott, hogy bár azt mondták, nem kellene már élnem, én mégis rácáfolok a földi törvényekre. Másrészt volt egy csomó szobatársam, tizenévesek és fiatal felnőttek is, akiknek én lettem a támasza, a jelenlétem bizonyította, hogy bármit túl lehet élni – mondja nevetve.
Blanka megünnepelte a jubileumi kórházi napokat is, a mindennapos fájdalmát pedig humorral gyógyította, több száz szobatársa közül pedig sokakkal a mai napig jó kapcsolatban van. A kórházban sincs ez másképp, ahol névről ismerik, a portástól kezdve a nővéreken és az orvosokon át mindenki tudta, jelenléte túlmutat az orvosi csodán.
– Sokszor megkörnyékezett a halál, de egy éjszaka már tényleg annyira rosszul voltam, hogy tudtam, válaszút előtt állok: felkelek reggel, vagy megpihenek végleg. Bennem él még ez az emlék és az érzés, hogy meghozom ezt a döntést, hogy felkelek még holnap reggel, hogy tovább kell mennem. Az, hogy most itt lehetek, isteni csoda, és erre az orvosok is folyton emlékeztettek. Egy infektológus orvos úgy fogalmazott, hogy „a magácska létezése a Jóisten létének megkérdőjelezhetetlen bizonyítéka” – idézi fel.
Blanka állapota végül tovább romlott, életmentő koponyaalapi műtétre volt szüksége, Pécsre szállították.
– Az orvos azt mondta, csak akkor csinálja meg ezt a műtétet, ha nincsen koponya alapi terjedés. Kiderült, hogy nemcsak koponyaalapú, de agyhártyairányú terjedés is van. Beszélt három radiológussal, és mindhárom azt mondta, hogy ne álljon neki, mert ezzel csak belobbantja a terjedést, és vagy a műtőben maradok ott, vagy az agyhártyagyulladásba halok bele. Ez az orvos végül felkeresett egy negyedik radiológust is, aki azt mondta, hogy miért is ne? Most vagy soha – avat be.
Szavainak súlyát Berci is érzi, érti, az egyéves sietve tolja el magától az egyik könyvét, és az anyjához siet. Befészkeli magát az ölébe, onnan figyeli tovább a beszélgetést.
Amikor Blankát betolták a műtőbe, 50 százalék esélyt adtak arra, hogy a műtét sikerül. – Ekkor már az orvosok arra kértek, hogy szóljak haza, mert szükség lesz az imára is. Tudtam, hogy akkor rendben leszek – fogalmaz. A műtét sikerült, ám mire fellélegzett volna, kiderült, a másik fülére is átterjedt a fertőzés, már biztos, hogy teljesen elveszíti a hallását. A másik füléből is kivették a hallócsontokat, a dobhártyát, a dobüreget, a hallójáratot pedig feltöltötték hasi zsírral, majd lezárták. Amíg a beavatkozás részleteit sorolja, meg is mutatja a füleit.
Az életét és a hallását is visszakapta
– Mintha soha nem is lett volna ott hallójárat! – állapítom meg gyermetegen, majd szemem rögtön fején lévő eszközre téved, aminek köszönhetően ma ismét hallhat. A nagyjából kétcentis szerkezetet másfél éve kapta, először a bal, majd a jobb fülébe is. Ez az úgynevezett cochleáris implantátum azoknak adhatja vissza a hallását, akik korábban hallóként éltek. A műtét során egy úgynevezett belső egységet ültetnek a belső fülbe, egy mágnest pedig a koponyacsontba ágyaznak. Miután a sebek meggyógyulnak, a külső egység is felkerül, ez alakítja a hangokat elektromos impulzussá, amelyet egyenesen a hallókéregbe továbbítanak az elektródák.
„A műtét után egy hónappal kapcsolták be az eszközt a bal fülemen. Ezt egy fizikus állítja be, havonta járok finomhangolásra. Van, aki még hónapokig nem hall vele, én szerencsére rögtön, igaz, kicsit összefolytak a hangok és mindenkinek horrorfilmes, hangtorzítós hangja volt. Amikor pedig a jobb oldalit kapcsolták be, a fizikusnak olyan volt a hangja, mintha héliumot szippantott volna. Nem bírtam ki nevetés nélkül – nevet fel szívből, majd hozzáteszi, ma már szépen kiegyenlítődött, tökéletesen hall mindent, csak most nem a fülével, hanem az agyával.
Blanka ekkor tudta meg, hogy nemcsak a hallását nyerte vissza, hanem valami mást is kapott az élettől. Ismét felülírta a földi törvényeket, hiába állították, hogy lehetetlen, mert kiderült: várandós. Férjével nyolc évet vártak erre a hírre.
– Mindent megértettem. Minden világossá vált előttem, hogy a baba miért nem jöhetett korábban. Egy kisbaba mellett vagy otthon vitt volna el a szepszis, vagy a kórházban halok bele a fájdalomba, hogy nem láthatom a gyermekemet. Minden egyes megpróbáltatás, amit átéltem az elmúlt években, elcsendesedett, megbékélt bennem – vall érzéseiről.
Beszélgetésünket a kakukkos óra szakítja félbe, a madárhangra Berci felpattan, és babanyelven kérlelni kezdi édesanyját, menjenek ki a kertbe. Megtudom, mindketten nagy rajongói a madárdaloknak. – Nagyon szeretjük hallgatni a madarakat, hálás vagyok, hogy ismét meg tudom különböztetni, hogy a cinke, veréb vagy rigó dalol-e – fülelnek mindketten, majd egy kis szünet után azzal zárja:
De a legnagyobb ajándék az, hogy végül megadatott, hallhatom a gyermekem hangját.
