Az elátkozott tartomány

Vojiszlav Kostunica kormányfőnek tudnia kell, ha pedig nem tudja, akkor ma este fogja megtudni tőlem, Ismettől, hogy a koszovói albánok nem fogják többé hasogatni a fát Belgrádban, s hordani a szenet a pincékbe – mondta az egyik betelefonáló a Szabad Európa Rádió egyik élő kapcsolásos műsorában. Ismet feltehetően idős ember, mert Belgrádban már nem hasogatnak fát, már albánok sincsenek, akik valamikor „vendégmunkásként”, lenézetten nehéz, alantas munkát vállaltak a szerb uraknál a fővárosban vagy más szerbiai és vajdasági nagyvárosokban. Ám üzenete világos: a koszovói albánok nem lesznek másodrendű polgárok.
Az egyszerű szerb polgár is érzi, hogy a koszovói albánság körében olyan méretű negatív energia – sértettség, gyűlölet, bosszúvágy – halmozódott fel a szerbség ellen az utóbbi évtizedek során, hogy nem ritka az olyan szerb, aki szabadulna Koszovótól. Nem mintha a másik oldalon nem lennének ugyancsak rossz tanáccsal szolgáló indulatok. „Uraim, akit egyszer kezénél fogva ragadott meg Lucifer, az szabadulna a karját levágva is. Hogy el ne vigye az ördög” – fogalmazott egy szerbiai szerb, aki biztosan nem a többség véleményét fogalmazta meg, mert még erős a meggyőződés: „nem vehetik el” Koszovót.
Az ördöggel példázódó ugyancsak nem tud szabadulni az előítéletektől, hogy a másik – a gonosz – mindig csak bajt, gondot hozott a szerbségre, még országát is elrabolná. Ám a polgárok körében mégis már jó ideje jórészt az emberekről van már szó, sorsokról, szenvedésekről. Miközben a politikában inkább területekről. Természetesen e két dolog – a területek és az emberek sorsa – nem választható el teljesen egymástól. Tény azonban, hogy mind Belgrád, mind Pristina másfél évtizede szemléli tétlenségnek is nevezhető pozícióharcában a koszovóiak megalázó életét. Áldozat itt albán és szerb egyaránt. Valamennyien megszenvedték és szenvedik Koszovót. Nem kell külön ecsetelni, hogyan élnek a Szerbiába menekült koszovói szerb családok, akik jelenleg talán a legkitaszítottabbak saját „anyaországukban”. Ám a szerb médiumok inkább azzal foglalkoznak, milyen mostoha a sorsuk a Koszovóban élő szerbeknek. Ez is igaz, nemkülönben az, hogy az egész albán többségű tartomány mélységes válságba süllyed, mindazokkal a társadalmi gondokkal – beleértve az elhatalmasodó bűnözést is –, amelyek a tartomány nyomorával, az egyén életminőségének leépülésével járnak.
S mindaz a töméntelen szenvedés, nincstelenség, kilátástalanság, amelyet a politika egyszerűen csak koszovói kérdésként azonosít, csak két, egymással kibékíthetetlen álláspont formájában kerül évtizedes késéssel a tárgyalóasztalra. A maga megoldhatatlanságában. Az egyszerű emberek számára ugyanis felfoghatatlan, hogyan lesz ebből kompromisszum, hiszen mindkét fél bebetonozta magát állásaiba. Parlamenti döntések állnak a delegációk tárgyalásainak platformjai mögött. Ha kell, referendummal is megerősíthetik. Nem lenne kétséges a népszavazások kimenetele, sem Szerbiában, sem Koszovóban. Ez utóbbiban egyszer már láthattuk is. Az áthidalhatatlan ellentétek feloldhatatlansága miatt sokan a fegyveres konfliktus veszélyére is figyelmeztetnek. Természetesen semmit sem lehet kizárni, még a most valószínűtlennek látszó eszkalációt sem, ami még inkább fokozná a térség lakosságának megpróbáltatásait.
A megoldást a nemzetközi közösség pedig éppen a lakosság életének, az emberi sorsok rendezésének a mentén próbálja felkutatni. Cél és eszköz is egyben. Koszovó lépésről lépésre juthat el a függetlenségig, az pedig, hogy milyen gyorsan, attól függ, milyen mértékben valósulnak meg az emberi, kisebbségi jogok, általában hogyan halad a demokrácia kiépítése, mennyire fogadják el az európai értékeket, egyszóval hogyan érvényesülnek a sokat emlegetett nemzetközi normák. Az életszínvonal növelése a könnyebben megvalósítható feladat. Egyszóval mennyire lesz élhető Koszovó – nemcsak a kisebbségnek – minden lakosának. Ezt a rendezési elképzelést nevezik most „feltételes függetlenségnek”, amelyről természetesen egyik fél sem akar még hallani sem.