Az ön pályafutását eddig meglehetősen éles szakmai viták kísérték. Sokan nem szerették, hogy véleményét minden különösebb szépítés nélkül elmondja. Ezért is meglepő, hogy bekerült az ajánlott díjazottak körébe.
– Magam is meglepődtem. A tudományt manapság inkább a megjelent cikkek számával, idézettséggel mérik. Ebből nekem valószínűleg kevesebb van, mint több száz magyar tudósnak. Bár nem mindegy, hogy mivel foglalkozik az ember. A közvetlen életmentő orvosi módszerek sokszor nagyobb figyelmet szoktak kapni, mint például az elméleti kutatások. Nyilvánvaló volt, hogy Kornai professzor úrnak vagy Ferge Zsuzsának jóval nagyobb az esélye, nem beszélve arról, hogy mögöttük egy egész életmű áll. Nagy tisztelettel adózom nekik. Én meg úgy érzem, hogy az „életművem” közepén sem vagyok túl. A közönség valószínűleg a harcaimat is díjazta, azt, hogy sokszor vert helyzetből tudtam Isten és az emberek segítségével felállni.
– Egyre többet hangoztatja, hogy a hit, a katolikus vallás mennyire pozitív hatással van a munkájára. Valóban a tudás és az Istenben való hit ilyen közel van egymáshoz?
– Számomra igen. Eddington neves angol természettudós egyszer azt mondta, hogy a tudomány önmagában a szorzótáblát sem lenne képes működtetni. Aztán ott van Albert Einstein, aki szerint „a tudomány vallás nélkül sánta, a vallás a tudomány nélkül vak”. Felfogták azt, hogy a tudomány, illetve az ember sosem fog tudni teremteni a semmiből valamit, akár egyetlen atomot és aztán az anyagból létezést, akár egyetlen sejtet és mindebből az emberi személyt. Ez a három lépcsőfok egyértelmű bizonyítéka az isteni szeretetnek, ami testet öltött Betlehemben, az Úr Jézus megszületésekor. És ez rögtön magyarázata, hogy miért kell letérdelnünk a legnagyobb „tudós”, Isten előtt. De mindez nem jelenti azt, hogy Isten nem arra törekszik, hogy az embert megdicsőítse. A tudomány akkor jár helyes úton, ha ezt szolgálja. „Hit és ész az embernek olyan mint a madár két szárnya”, írta II. János Pál a Fides et Ratio 1999-ben megjelent enciklikájában. Mindkettő kell az emelkedéshez.
– Nem néznek önre furcsán, amikor a hitéről beszél? Hiszen manapság ez nem divat.
– Ezen nem kell megütközni, sőt még a fenyegetésen sem. Előfordult, hogy egy tv-interjú után még a kabátomat sem volt időm felvenni, máris fenyegető telefont kaptam. A sok gratuláció mellett e-mailen is megfenyegettek nemegyszer. Aztán volt olyan, hogy a szakmai vezetésem akarta az orvosi működési engedélyemet etikai eljárás során bevonni, de elhangzott olyan is, mégpedig hivatalos fórumon, hogy jól meg kellene verni. Szerencsére ez még nem következett be, de adott esetben ezt is el kell békésen tűrni, ahogy Krisztus Urunk sem szólt vissza, amikor köpdösték, rugdosták. Rá tekintve nevetségessé válik bárminemű sérelmünk. A rosszat jóval kell viszonozni, még akkor is, ha megvetnek ezért, vagy bolondnak néznek. Óriási támogatást kaptam a díj átadása után, teljesen egyszerű, ismeretlen emberektől. És ez azt jelenti, hogy „háztetőről kell hirdetni az evangéliumot – ahogy Pál apostol mondja. „Uram, először táncolok, aztán a zene majdcsak megjő” – mondja Zorba a görög. Valahogy nekünk is így kellene élnünk. Isten rögtön megnyilvánul az egyénnek, a családnak vagy az egész országnak ha hiszünk benne. Országunknak jelenleg az a legnagyobb problémája, hogy a hitet elméleti kérdésként kezeli, nem pedig kegyelmi valóságként. Nem része a mindennapi életünknek, ezért védtelenekké, hiszékennyé válunk, emiatt gyakran félelem tölt el minket. A félelemben élő embert pedig könnyű ígéretekkel becsapni, elhitetni vele a hazugságot. Különösen ha naponta sulykolják.
– A szakmai hírnevét Budapesten, a baleseti sebészeten szerezte. Mégis az ország egyik legtávolabbi pontjára, Szombathelyre távozott.
– 1998-ban kezdtem alkalmazni a módszert a baleseti fejsérültekre. 2003-ban pedig a tumoros és agyvérzéses eseteknél is. A balesetiben erre nem volt elegendő kapacitás a sok sérült miatt. Ez volt az egyik fő ok, hogy a szombathelyi hívásnak örömmel tettem eleget. Bár a balesetiben támogattak, de ott nem tudtak kellő védelmet nyújtani a „feljebbről” jövő támadások ellen. Így jobbnak láttam minél messzebbre kerülni a fővárostól.
– Most is az a véleménye, jól választott?
– Feltétlenül, mert a módszert tovább tudtam fejleszteni a nagy agyduzzadással járó vérzések műtéti ellátására. Hosszabb lett a túlélési időtartam a rosszindulatú agydaganatos betegeinknél és ez egy kis előrelépés ebben a rendkívül kockázatos betegcsoportban. Minderről már megszülettek az első publikációk is. Szerintem a jelölésben már ez is benne volt. Most új, az agyi mikrosebészetben használható technika fejlesztésén dolgozom. Még sok munka van hátra. Ezért mondtam, hogy az „életmű” felénél sem tartok.
– Hogyan tovább?
– „Legyetek derűsek, én is derűs vagyok”, mondta a Szentatya a halála előtt, közben láthatólag szenvedett. A kis keresztlányom, akit most vesztettünk el hoszszú szenvedés után, azt mondta halála előtt pár hónappal, amikor már látszott a vég: „Mit aggódtok értem, én Jézussal leszek.” Ezek olyan üzenetek, ami minket élőket reménységgel tölti el.

Ez nem ellenzék, hanem vírus, amit le kell gyűrni