Az SZDSZ végórái

Nagyot tévedett Lengyel László 1989 novemberében, amikor az első szabad választások kapcsán úgy vélte, hogy az SZDSZ a legerősebb párt lesz az 1990-es választások után, de nem a parlamentben, hanem azon kívül. A politológus szakértői prognózisa jócskán félresikeredett azáltal, hogy a radikális antikommunista kampányt folytató SZDSZ nemcsak, hogy átlépte a parlamenti küszöböt, hanem a szavazatok 21,39 százalékát megszerezve, több mint egymillió szavazat támogatásával, 92 képviselővel a második legnagyobb pártként az Antall-kormány ellenzéke lett.
A szabad demokraták története mai olvasatban nem más, mint a folyamatos társadalmi bizalomvesztés, valamint a paktumpolitizálásuk elutasítása mind a politikai elit, mind a szavazók részéről annak ellenére, hogy az SZDSZ a média jelentős részének támogatását mindvégig élvezte. Sikertelensége így még inkább felveti a kérdést: mi az oka a szabad demokraták rendszerváltozástól napjainkig húzódó hanyatlásának? A válasz a párt körül lévő politikai bizalmi tér kiüresedésében keresendő. A kiüresedést a szervezet folyamatosan rossz döntései okozták, amelyekkel egyidejűleg veszítette el a programjában és politikai döntéseiben bízó szavazók táborát. Így 2006-ban már csupán szociológiai beágyazottságában bízhat, ám ez kevés lesz a parlamenti bejutáshoz. De tekintsük át, melyek voltak azok a politikai döntések, amelyek a mai kiüresedett SZDSZ-hez vezettek.
Az első nagy bizalomvesztés az MDF– SZDSZ-paktum után kezdődött, amikor a szabad demokraták a „rendszerellenzékből kormányellenzékbe” programot hirdettek meg. A médiaháborúban már sokan nem értették, hogy a kampányban vadul kommunistázó SZDSZ-esek miért védik a Kádár– Aczél-korszak médiagépezetének legfőbb működtetőit, és mi az oka annak, hogy a pártállami idők bűnöseinek felelősségre vonását még az MSZP-nél is hevesebben ellenzik. Az ’56-osok nagyrészt ezért vonták meg bizalmukat társuktól, a szintén ötvenhatos múltú SZDSZ-es ügyvivőtől, Göncz Árpád államfőtől. Már a taxisblokádban vállalt szabad demokrata szerep is kétes politikai hozamú volt. A politikai palettán Tölgyessy Péter pártelnök menesztésével Pető Iván 1992 novemberétől a pártot egyértelműen az MSZP mellé navigálta.
1994-ben a előző négyéves ellenzékiség és az ország „balra át”-ja még hozott az SZDSZ számára szavazatokat. Igaz, a parlamentben már 29 mandátummal kevesebbet kaptak, mint előzőleg. A 63 képviselő mögött azonban még mindig több mint egymillió szavazó állt. Noha az MSZP egyedül is kormányképes volt, demokratikusságának bizonyítására mégis koalíciót ajánlott az SZDSZ-nek. A szabad demokraták zsaroló potenciálja pedig médiatámogatottságának, és, Kis János szavai szerint „a nemzetközi pénzvilág” támogatásának volt köszönhető. Ennek következtében az SZDSZ annyi miniszteri helyet kapott (négyet), mint amennyit koalíciós kényszerhelyzetben a kisgazdák kaptak ’98-ban. A paktumpolitika ebben a kormánypozícióban élt tovább ’98-ig. A Horn–Kuncze-ciklusban a radikális jobboldal hangsúlyozta és próbálta bizonyítani, hogy az SZDSZ „elárulta” a rendszerváltozást, és társadalmi alapja jóval kisebb, mint amilyen erővel részt vesz a magyar politikai életben.
Az 1998-as választásokon a bizalom tovább csökkent. A 333 260 szavazat már csak a mandátumok 6,22 százalékára és 24 képviselői helyre volt elegendő. A politikai zavarodottság ekkortól érzékelhető először igazán az SZDSZ-ben. A párt 2000 decemberében új elnökkel – Demszky Gáborral – új politikát hirdet meg. Az „egyenlő távolság” jelszava azt fejezte ki, hogy az SZDSZ olyan liberális párt akar lenni, amelyik mind a bal-, mind a jobboldaltól egyenlő távolságra van. De Demszky még pártjában sem tudta hitelesen képviselni ezt a programot. Féléves elnöki próbálkozásai egyértelműen a párt parlamentbe jutásának alapvető gondjait tükrözték. 2001 nyarán felállt az elnöki székből. Helyére Kuncze Gábort választották.
2000 decemberében a küldöttgyűlés az elnökválasztás mellett egy másik fontos döntést is hozott, meghirdette a korszakváltás programját. A Csillag István későbbi gazdasági miniszter, Török Gábor politológus (ma a Heti Válasz vendég publicistája), Békesi László volt MSZP-s pénzügyminiszter és több liberális politikus által jegyzett program fő célja a Fidesz-kormány leváltása volt. A programot 2001 júliusától Kuncze Gábor ismét az MSZP oldalán hajtotta végre.
A 2002-es kormányváltás sikere igencsak felemás megítéltetésű a szabad demokraták szempontjából. A választásokon már csak a szavazatok 5,57 százalékával mindössze húsz mandátumot szerzett. Az MSZP koalíciós kényszere azonban a szabad demokratáknál a zsaroló potenciálon nyugvó paktumpolitikát ismét alapmagatartássá emelte, aminek eredménye megint négy miniszteri szék lett.
Az SZDSZ végső politikai lecsúszásához az MSZP-n belül végbemenő változások is kellettek. Medgyessy Péter eltávolítása a kormány éléről olyan politikai lavinát indított el a szabad demokraták körében, amelyet ma már talán ők maguk sem akartak. Medgyessy búcsúzóul, hátában az SZDSZ tőrével, még egyet visszadöfött, amikor azt nyilatkozta, hogy „az SZDSZ tele van korrupciós ügyekkel” – máig nem tudjuk, hogy konkrétan mire gondolt a volt miniszterelnök.
A kormányfőcsináló szerepet is rosszul értelmezte az SZDSZ. Míg csak kormányfőváltozást gondolt mögötte, addig Gyurcsány Ferenc az MSZP átalakulását is magával hozta. A Gyurcsány–Hiller-pártátalakítás sikeresen üzente a liberális szavazóknak; mi MSZP-sek vagyunk, de kapitalistábbak az SZDSZ-nél. Néhány szimpatikus programpontot – mint a sorkötelezettség megszüntetése, az adócsökkentés látszata – az MSZP elorozott a szabad demokratáktól, és ma már inkább hozzájuk kötik a szavazók ezen intézkedések bevezetését.
A végórák kezdete az államfőválasztástól datálható. Az agresszív zsarolás, amelyet Szili Katalin ellen folytatott a Kuncze-frakció, eltörte a mécsest olyan korábbi MSZP-s támogatók esetében is, mint Suchman Tamás, vagy saját körükben Mécs Imre. A békát ekkor lenyelte Gyurcsány Ferenc. A kis pártok megsegítésére tett közjogi javaslatával azonban visszavágott. Ezzel olyan böllérkést szúrt a szabad demokraták nyakába, amilyet a rendszerváltozás óta még senkinek sem sikerült. Ez a döfés jelentette annak a hírnek az elterjesztését, a szavazók fejébe sulykolását, hogy az SZDSZ bajban van, és meg kell segíteni. A baj pedig az, hogy az SZDSZ önállóan nem jut be a parlamentbe. A kormányfő áttételesen ezzel azt sugallta, hogy nem érdemes az SZDSZ-re szavazni, mert elveszhet a rá adott voks.
Sikított is a javasolt választójogi módosítás tervezete kapcsán Kuncze pártelnök; szerinte nincs baj, nem kell segítség. Ám azóta minden közvélemény-kutató (alkotó) cég azt jelzi, hogy az SZDSZ küszöb alatt van. Mécs Imre azon döntése, miszerint nem az SZDSZ, hanem az MSZP színeiben indul biztos befutó helyen a 2006-os választásokon, a Szabad Demokraták Szövetsége utolsó óráit jelenti. Mécs biztos helye az MSZP-sek között az SZDSZ lehetséges mandátumainak teljes bizonytalanságát eredményezi. Amit a jobboldali politika nem tudott elérni Magyarországon, nevezetesen, hogy nem érdemes az SZDSZ-re szavazni, azt Gyurcsány és Mécs kevesebb, mint fél év alatt elérte. Az már csak a magyar politikai élet groteszksége, hogy Mécs Imre Horn Gyula mellett akarja képviselni ’56 szellemét a 2006-os választások utáni Országgyűlésben.
Az SZDSZ soraiból a szegedi, kecskeméti, szombathelyi közös és néhány támogatott jelölt valószínű képviselői mandátumhoz jut 2006-ban. Az SZDSZ mint párt azonban Lengyel László tizenhat évvel ezelőtti – akkor téves – szavait idézve: „a legnagyobb párt lesz a parlamenten kívül”.

A szerző politológus