Köznapló

December 3., szombat
Botrányosan kezdődött a József Attila-emlékév, s elkeserítően ért véget. Pedig mennyien bábáskodtak körülötte! Elsőbben a Magyar Köztársaság Nemzeti Emlékezet Programja – minden szó eleje nagybetűs, ebből is látni, hogy megadják a módját. Aztán az emlékbizottság, mely a kormányfő elnökletével eldöntötte, hogy a költő új síremléket kap. Pályázatot írtak ki, ezt a Nemzeti Évfordulók Titkársága bonyolította, a pályaműveket pedig a Képző- és Iparművészeti Lektorátus értékelte. Ez a sok hivatalos ember azt híresztelte, hogy a síremléket április 11-én, a költő születésnapján avatják.
Az avatás elmaradt. A gittegyletek abban sem tudtak megállapodni a jeles napig, mennyi pénzt költsenek a sírra. Az összeget egyre csak faragták, nőtt viszont a szempontok száma, legyen mivel a pályázókat gúzsba kötni. Kilenc hónap telt el, míg megegyeztek, újabb kettő, mire kész lett a síremlék – olyan is. Jobbféle lakatosmunka, címét a reálérdeklődésűek alig értik: sztélé… Görög szó, feliratos kőlapot vagy sírkövet jelent, mindkét esetben kőről van szó tehát, naná, a görögöknek jó ízlésük volt, halottaik sírjára nem raktak élére állított vaslapot.
A lektorátus szerint a sztélé azért is jobb a többi 168 pályaműnél, mert megtartja például a sírhelyet. Ha jól olvasom, azért dicsérték, mert nem a szomszéd sírjára akarták felállítani – de folytassuk az indoklást. E vasból készült valaminek erénye még, hogy virtuálisan kiterjeszti az emlékhelyet, s ezáltal az emlékezés eseményeit kitágító, erőteljes szimbolikájú, drámai plasztikai jelet állít…
Barátaim, ez rizsa. Értelmiségi halandzsa, olyan, amit Fülep Lajos vagy Kállai Ernő akkor se írt volna le, ha valaki pisztolyt fog rájuk. Így az beszél, aki mellébeszél. Ezért vélem úgy, hogy nem ez lesz az utolsó síremlék József Attila hamvai fölött. Több okból…
Az első, hogy a költőből életében-halálában csúfot űztek a kommunisták. Azzal például, hogy közös sírba temették élettársával, Szántó Judittal, és épp a munkásmozgalmi panteon betonmonstruma elé. Körözött politikai bűnözők, olyan szenny alakok társaságába került, akik folyton becsapták, felhasználták. Úgy hitte szegény, az elvtársak olvassák verseit, és értik, mi az, hogy „a semmi ágán ül szívem…” A mozgalom súlyos márványlapja alól, amint megbukott a rendszer, rögtön kimentette a család, egy sírba került a mamával és a lányokkal. A posztkommunistáknak azonban feltámadt a lelkiismeretük, s most, hogy alkalom nyílt rá, a költő gyönge vállára álltak, és újra ők rendelkeztek a sírról.
Az emlékév eseményeire viszolyogva ment el az ember, hátha ott találja Hillert, aki pöszögve-raccsolva újra verset szaval, vagy Gyurcsányt, aki harminckétmilliárdjával koszorúzni ment a kültelki Gát utcába (aligha ismeri József Attila verseit, a Szabados dalt s benne azt a két sort: „ahol nincsen hús a babban / füstölt burzsuj főjön abban, / úgy biz édes cimborám!”). Nem ok nélküli a viszolygás, példát adott rá a szakállas kulturális miniszter: temetői beszédében, mintha sportversenyen lett volna, rangsorolta és a huszadik század legnagyobb költőjének mondta József Attilát – méltatlan szavak, álszent emberek…
Pedig milyen egyszerű lett volna méltón elrendezni ezt a Kerepesiben. Az őt szeretők mind ismerik kedves, vidám versét: „Kertész leszek, fát nevelek, / kelő nappal én is kelek” – bárki tudja folytatni, segíti a dallam is, amelyet Sebőék írtak a versre. Utolsó két sorában is van derű: „ha már elpusztul a világ, / legyen a sírjára virág.” Ó, mennyivel szomorúbb a másik, amit vaslemezre véstek a pályázat nyertesei: „Íme, hát megleltem hazámat, / a földet, ahol nevemet / hibátlanul írják fölébem, / ha eltemet, ki eltemet.”
Igen, elég lett volna néhány fát ültetni a sír köré, melléjük padot, ahová leülhet, aki virággal a kezében jön Attilához – ő tán az egyetlen költő, akit nem tiszteletlenség keresztnevén szólítani, ez a szeretet jele, és nem annak szól, hogy ő „a huszadik század legnagyobb költője…” Szép lett volna, hogy akik jönnek, virágot hoznak, leülnek, talán elolvassák egy versét, de az is lehet, hogy beszélgetnek vele. Mert a temető nem a halottak geometrikus verme, mint sokan hiszik, ellenkezőleg: azzal biztat, hogy az élet folytatólagos, hiszen mi, akik ma vagyunk, azokból lettünk, akik már többnyire nincsenek, kapcsolatunk mégis szoros velük.
Ám nemcsak a vérségi kapocs lehet szoros: a lelki, a szívbéli is, így válik rokonunkká számos régi költő, mérnök, művész meg persze a hős, aki testével fogta el a golyók útját, hogy nagyapánkat, apánkat vagy minket egy se találjon – ezért mondom, hogy a temető tele van élettel, ezért is mondják néha sírkertnek, s ezért lett volna szeretetünkhöz méltóbb egy kis kert József Attila sírja köré. A temetőn kívül pedig egyszerűbb lett volna az óriásposzterek helyére kiplakátolni a verseket, halkuljon egy időre a kapitalizmus dübörgése, s a fantasztikus bankkölcsönök helyett azt olvassuk inkább: „A gyolcs ködökben puha varjak ülnek, / csüggedt borókán fészkel a homály. / Tömpe szobácska vert földjére dülnek / két botos pásztor és három király.” Hát nem szebb ez?
Sajnos egyelőre marad a hozzá nem illő vas síremlék, maradnak a bankkölcsönök plakátjai és azok is, akik „hálnak az utcán…”

December 6., kedd
Kis Tibornak üzenem a Népszabadság címére, Bécsi út… Kolléga úr azt találta írni ma: botrány, ahogy Orbán Viktor „egyperces néma fölállásra késztette a testületet” a parlamentben. Ez egy vélemény. A másik szerint az volt botrány, ami tavaly a népszavazáson történt, és csudára örülök a vakarózásnak, ami a kormánykoalíció tagjait elfogta: félig emelt ülepek, amelyek visszahuppantak Gyurcsány Ferencre tekintve, hogy aztán Szili Katalin szavára mégis megemelkedjenek. Százkilencvennyolc szociálliberális ülep nem tudta, mi legyen, ritka látvány az ilyen – kolléga urat emlékeztetném Gandhi fontos mondatára: „A polgárjogi harcos célja, hogy válaszokat kényszerítsen ki.” Ennyi történt. Botrány? Ne nevettesse ki magát! Ez az igazi politika. Persze nem egypárti…

December 7., szerda
Még egy centenárium: száz éve épült a Szépművészeti Múzeum, száz éve örülünk a páratlan spanyol gyűjteménynek, Dürer, Rembrandt, Leonardo, Giorgione, Raffaelo, a későbbiek közül Gauguin, Renoir vagy Manet remekeinek, mind eredetiben láthatók – kíváncsi vagyok mégis, pótol-e a múzeum az ünnepi évben egy mulasztást, mert valószínű, hogy kevesen ismerik, mit élt át a gyűjtemény a háború végén. Azzal kezdődött, hogy Csánky Dénes főigazgató 1944 decemberében nyitott teherautókra pakoltatta a múzeum kincseit, és zuhogó esőben elindult velük nyugat felé.
Talán azért szólnak erről kevesebbet, és nem jelent meg róla mindmáig komoly könyv, mert az anyag, amelyet utóbb vagonokba raktak át, s csak Isten segedelmével úszta meg a jennesdorfi pályaudvar bombázását, a német, az orosz és az amerikai katonák fosztogató kedvét, szörnyű viszontagságok után és elég rossz állapotban, de hazatért 1946-ban. A szovjet kézre jutott képek viszont változatlanul kinn vannak, ami nem törvényszerű, hiszen a drezdai Zwinger elrabolt anyagát a németeknek utóbb visszaadták az oroszok.
Ráadásul a művészeti kalandregénybe illő történet befejezetlen.
Csánky Dénes és Miklós fia, a jelentéktelen műtörténész 1945 tavaszán belátták, hogy szerepük véget ért, hiszen a gyűjtemény fölött már nem volt rendelkezésük, jegyet váltottak hát egy Brazíliába induló hajóra, és ott élték le hátralévő éveiket. Csakhogy…
Dr. Csánky Miklós 1972-ben levelet írt a Sao Paulo, Rua Guaianazes 139. Apto 77 címről a Szépművészeti Múzeum akkori vezetőjének, hogy szeretne hazatelepülni. Cseppet sem mellékesen említést tett néhány birtokában lévő képről, amelyeket hazahozna, ha… A levél a Művelődési Minisztérium archívumába került, a kezemben volt, olvastam, de mint az akkori osztályvezető, Ladányi Mihály szavai elárulták, a minisztérium nem válaszolt a levélre. Magam feladtam ugyan egy táviratot Sao Paulóba tizennégy évvel később, de arra Nicolas Csánky nem válaszolhatott, akkor már nem élt.
Fogalmam sincs, kiderült-e azóta, milyen képek voltak, s utánuk járt-e valaki. Mert az csaknem biztos, hogy a Szépművészeti Múzeumból vitték el őket. Kérdés, lehet-e kálóba írni bármit is csak azért, mert a Csánky-akció során Szentgotthárdon és Brennbergben, de valószínűleg máshol is megdézsmálták a gyűjteményt. Hiszen még 1947 januárjában is kapott értesítést az új főigazgató arról, hogy a Szépművészeti Múzeum különböző értékeit látták Bajorországban, Beking mellett. A levélben van egy mondat, beleborzong az ember: „Ezeket az értékeket az ottani Gasthausban Tóth Pál nevű honvéd” őrizte. Tóth Pál Tiziannal söröz…
Én a maiak helyében követném Csánkyék ámokfutásának vonalát, hátha kiderül, hol mi tűnt el az útnak indított anyagból. Még érhetnek bennünket nagy meglepetések.

December 8., csütörtök
Kerestem valamit a Budapest lexikonban, s ezt látom: „házmegbízott”. Arról ír a szócikk, hogy ilyen rangú összekötőket a Tanácsköztársaság idején választottak először a lakosság és a politikai szervezetek között. „A lakosság a népszerűtlen korlátozó intézkedések végrehajtóit és a besúgókat látta bennük.” 1945 márciusában újra lettek házmegbízottak, s feladatuk ugyanúgy a „megfigyelés és a besúgás volt”. Ó, igen, hirtelen eszembe jut, hogy amikor szüleimmel emberjelöltként a Lukács utcában laktam, volt ilyen házmegbízott az első emeleten. Potrohos ember, aki mikor egyikünk rosszul rúgott a labdába, és az ő erkélyén landolt, nem adta vissza, a fiú apjának kellett becsöngetnie érte. Egyszer rám szólt anyám, köszönjek neki hangosabban. Lehet, hogy félt tőle?