Valamiféle lázadásként értékelte az akkori kormánypárt, amikor az első tejdemonstráció idején Zacsek Gyula kezdeményezésére megalakították az MDF-frakción belül a Monopoly csoportot. Miért jött létre ez a szervezet?
– A gazdasági rendszerváltás visszásságainak feltárásában célunk eleinte a veszélyes monopolhelyzetek elemzése és frakción belüli bemutatása volt. Később kezdtünk foglalkozni a privatizáció általánosabb anomáliáival. 1991 decemberében már törvényjavaslatban kezdeményeztük, hogy az állami vagyont – eladás előtt – kötelezően értékeljék fel, és ha ennek hiányában mégis megtörtént az eladás, akkor az állam a bíróság előtt megtámadhassa azt a szerződést, amellyel a nemzeti vagyont értéken alul eladták. Láthatjuk, hogy ez a kérdéskör még tizenöt év után is mennyire aktuális lehet, viszont másfél évtizeddel ezelőtt nem minden képviselő látta úgy, mint mi.
– Az Antall-kormány és az ezzel a feladattal megbízott hatóság nem volt elegendő?
– Nem. Az Antall-kormány információs légüres térben kezdte meg a munkáját. Erről még ma is kevesen tudnak. Ha valaki előveszi az 1989 nyara és 1990 tavasza között megjelent Magyar Közlöny számait, azt olvashatja bennük, hogy úgy szűnt meg a korábbi állami ellenőrzési rendszer minden szintje – a Népi Ellenőrzési Bizottságtól a munkahelyeket és a szövetkezeteket ellenőrző szervezetekig –, hogy a helyükbe nem lépett semmilyen intézmény. Míg a korábban sokat szidott ellenőrzési rendszernek volt visszatartó ereje, hiszen a rendszeres visszaélések híre előbb-utóbb kikötött egy miniszter asztalán, és büntetésre, illetve jogalkotásra lehetett számítani, addig az ellenőrzési rendszer teljes felszámolását követően az információk egyszerűen nem kerültek a hivatalba lépő új miniszterek elé. Így gyakorlatilag az Antall-kormány sokáig nem tudhatta pontosan, hogy mi történik például a privatizáció terén.
– Erre nem készült fel a hatalomra törő új erő az Ellenzéki Kerekasztal-, majd a Nemzeti Kerekasztal-tárgyalásokon? Nem gondolták, hogy a pártállam diktatórikus irányítása után légüres tér keletkezik?
– A háromoldalú tárgyalásokon a szabad választás előkészítése mellett elsősorban olyan további politikai témákra koncentráltunk, mint a szovjet hadsereg kivonása, a rendőrség, a katonaság depolitizálása, a munkásőrség feloszlatása stb. Az Antall-kormány eskütétele előtt néhány héttel Németh Miklós még államtitkárokat, minisztériumi főosztályvezetőket mentett fel tisztségükből. Ez azt jelentette, hogy a minisztériumokban zömmel csak a második garnitúra maradt a helyén, akiknek nem volt hiányérzetük, mivel nem feltétlenül tartoztak azokhoz, akiknél korábban landoltak ezek a fontos információk. A gazdasági ellenőrzés felszámolásának következményei a frakcióüléseken csapódtak le: a képviselők tolmácsolták választókerületük állampolgári jelzéseit, s az Antall-kormány egyes miniszterei még 1991-ben is azt hitték, hogy rémeket látunk. Azt hitték, hogy egyes izgága képviselők csak felnagyítják a bajokat. Az Antall-kormány sokáig nem észlelte az ellenőrzési rendszer totális felszámolásának veszélyes következményeit. A legtöbb sürgető jelzést a spontán privatizáció kapcsán vetettük fel.
– Tudatos volt a távozó Németh-kormány által örökül hagyott információblokád?
– Ezt nem állíthatom biztosan, de tény, hogy a pártállam utolsó kormánya mellől csaknem az összes felelős menekült, mint patkányok a süllyedő hajóról.
– Így aztán zavartalanul folyhatott a szabad rablás?
– Így is mondhatjuk, de a legnagyobb baj az volt, hogy ezek a hírek az információs csatornák bedugulása miatt nem jutottak el a szabadon választott kormányhoz. A kezeletlenül maradó gazdasági problémák is szerepet játszottak a Monopoly csoport 1991. májusi létrejöttében. Hamarosan elemeztük az ellenőrzési rendszer és a privatizációs jogszabályok hiányosságait, s tanulmányunkat eljuttattuk Antall József miniszterelnöknek.
– Tehát elmondható, hogy a hatalmas állami vagyon még a Németh-kormány alatt az átalakulási törvénnyel, majd az Antall-kormány első hónapjaiban észrevétlenül átkerült a volt kommunista nómenklatúra kedvezményezettjeinek kezébe?
– Ennél sokkal árnyaltabb a helyzet, hiszen mi is információhiányban szenvedtünk. Azonkívül mi, képviselők nem részesültünk olyan gazdaságpolitikai oktatásban, hogy miként kell végbemennie egy privatizációnak. Időnként Szabó Tamás privatizációs miniszter mondott egy-két dolgot a képviselőknek, időnként Kupa Mihály pénzügyminiszternek voltak megjegyzései, de ezek az odavetett mondatok nem pótolták a valódi képzést. Mi jobb híján ugyanúgy láttuk a privatizációt, mint az egyszerű nép: a munkahelyeken szétlopják az állami tulajdont, az emberek tehetetlenül nézik, s míg a volt nómenklatúra emberei gazdagodnak, a dolgozókat kiteszik az utcára. Az egyéni választókerületi képviselők nagyjából ugyanúgy értékelték a helyzetet, mint az utca embere. Mai eszemmel úgy gondolom, hogy összgazdasági szinten valójában mindez elkerülhetetlen érvágás volt. A spontán privatizációt lehetett volna szépíteni, elhallgatni, felnagyítani, nagy cirkuszt csapni körülötte, de hogy a rosszul működő, elavult technikával dolgozó állami vagyon szétessen, azt nem lehetett elkerülni. Az viszont a politikai rendszerváltozás hitelességét is érintő óriási erkölcsi probléma, hogy a spontán gazdasági folyamatok védtelen vesztese, az utcára kerülő dolgozók tömege hogyan élte meg a volt elvtársak ezzel egyidejű gazdagodását.
– Az is kérdés, hogy miért éppen a volt pártállam kiszolgálóinak a kezébe került a vagyon.
– Szintén sokkal árnyaltabb ez a kérdés is. Egykor a miskolci Lenin Kohászati Művekben körülbelül húszezer ember termelt gazdaságtalanul, ma a jogutódja talán ötszáz emberrel vegetál. Húszezer embert foglalkoztatni akkoriban is nyilvánvalóan gazdaságtalan és indokolatlan volt, az viszont egyéni tragédiák sorát jelentette, hogy ezrek kerültek az utcára. Tudtuk, hogy a veszteséges termelésnek meg kell szűnnie. Tudtuk, hogy veszteséges volt a szénbányászat, a nehézipar, s hogy ennek a tragikus folyamatnak a megállítása elkerülhetetlen. A spontán privatizáció során a veszteséges tevékenység folytatása iránt érthetően nem mutatkozott érdeklődés, az az állam nyakán maradt, s csak az inflációt gerjesztette, vitte a közpénzt, miközben nem volt kellő fedezet az átalakuló szociális háló és a közszféra kiadásaira.
– Ez valószínűleg így volt, de tudunk arról is, hogy éppen a felújított, új gépparkkal rendelkező állami tulajdonú gyárak kerültek potom pénzért külföldi vagy hazai „vállalkozók” kezére.
– Ez igaz, volt ilyen is. De a probléma inkább ott kezdődött, hogy a kormányváltáskor még megközelítőleg sem lehetett tudni, vajon milyen értékű az állami vállalatok vagyona. A szocialista idők amortizálási szabályai nyomán például egy százéves épület egy forint értéken szerepelt egy vállalat „könyv szerinti” értékelésében. Annak idején 2000 milliárd forint „könyv szerinti” értékű állami vagyonról beszéltek az Ipari Minisztériumban, de a valós érték ennek sokszorosa lehetett.
– Akkor mi célt szolgált az ÁVÜ?
– Az Állami Vagyonügynökséget Németh Miklós kormánya állította fel úgy, hogy nem lehetett pontosan tudni, mi lesz a feladata, mert a részletek kidolgozását Németh az utódkormányra bízta. Élére Tömpe Istvánt tette, akit aztán Antall elküldött, és a helyére ügyvezető igazgatónak a KISZ KB volt gazdaságpolitikusát, Csepi Lajost nevezte ki. Én őt igen jó szakembernek tartottam, de annak idején zavaró volt, s az egész politikai rendszerváltozás hitelességét megkérdőjelezte, hogy az emberek azt látták, több kulcspozícióban a volt nómenklatúra emberei vezényelték le a változtatást. Ez fájt sokaknak.
– Milyen törvénysértések történtek a privatizáció kapcsán, és Antall József mennyire támaszkodott a tizenkét fős Monopoly csoportra?
– Törvény írta elő, hogy az Állami Vagyonügynökség működési szabályzatát és a privatizációs elveket az Országgyűlésnek el kell fogadnia. Ennek beterjesztése késett, s a szabad választások előtti ideiglenes rendelkezések meghosszabbítását a privatizációt felügyelő tárca nélküli miniszter, Szabó Tamás javaslatára az MDF-frakció többségi szavazataival elfogadta az Országgyűlés. Amikor azután a miniszter már harmadszorra is halasztást kért az Országgyűléstől, a Monopoly csoport azt mondta, hogy ez így nem mehet tovább, nem engedhetjük tovább széthordani az állami vagyont, és az MDF-frakcióval leszavaztattuk saját miniszterünk halasztási javaslatát.
– Tizenketten képesek voltak erre?
– Meggyőztük az MDF-frakció száznegyvenhat képviselőjét az igazunkról. Ekkor figyeltek fel ránk először, amikor leszavaztattuk a saját kormányunk indítványát. Tudtuk, hogy ez barátságtalan lépés a kormányunkkal szemben, de így Szabó Tamás miniszter rákényszerült arra, hogy egy privatizációs törvényjavaslatot terjesszen elő, amelyet aztán meg is szavaztunk 1992-ben.
– Milyen más törvénysértéseket akadályoztak meg?
– Például fellépésünkkel megakadályoztuk 1992 márciusában, hogy az állami költségvetésből élő Pest Vidéki Gépgyár hadiüzemet tisztázatlan külföldi pénzből tisztázatlan kilétű új tulajdonos vásárolhassa meg. Aztán a Monopoly csoport indítványára elfogadott korrupcióellenes szabály megtiltotta, hogy állami vállalatnál vezető maradhasson az, aki hasonló tevékenységű kft.-nek a tulajdonosa. Az Országgyűlésben interpelláltunk, mert egy miskolci szállodát négymillió forintért adtak el külföldieknek. Szabó Tamás miniszter „válaszát” az Országgyűlés nem fogadta el. Másnap az ÁVÜ elrendelte az addigi „spontán” privatizációk utólagos ellenőrzését. Kezdeményezésünkre a legfőbb ügyész nyomozást rendelt el az Erdei Termékértékesítő Vállalatnál italselejtezéssel okozott százmilliós vagyonvesztés ügyében. A szentendrei Monopoly-fórumon felhívtuk a figyelmet arra, hogy a bányászszakszervezet által is támogatott szénimport miként veszélyezteti a bányászok munkahelyeit. Igen sok kérdésben megszólaltunk, ahol korrupció, megvesztegetés, közéleti visszásság gyanúja merült fel. De nem csak gazdasági kérdésekben interpelláltunk. Például a Soros Alapítvány anyagi támogatást nyújtott a Tilos Rádiónak. Amikor bemutattuk a nyilvánosság előtt, hogy a Soros Alapítványból történő kifizetések zöme az állami költségvetést terheli, két nap múlva a kormány felbontotta a szerződést.
– Van-e adat arról, hány ezermilliárd kárt okozott a spontán privatizáció?
– Semmilyen adat nincs erről, hiszen, ismétlem, az ellenőrzési rendszer nem működött, és hiteles vagyonértékelés sem volt.
– Miért nem támaszkodott önökre Antall József? Hiszen az ügyek tisztázása a miniszterelnöknek is érdeke volt.
– Érdeke volt, néhányszor személyesen is beszéltünk ezekről, meglátásaimat írásban vissza is igazolta, de neki a közvetlen tanácsadóira kellett elsősorban támaszkodnia. Az elégedetlenség megnyilvánulását az MDF-frakción belül nemcsak a mi csoportunk megalakulása jelezte, hanem az úgynevezett ötvenkettek lázadása is. Éppen Tajvanon voltam, amikor Kónya Imrét le akarták váltani a frakcióvezetői posztról, és engem szerettek volna megválasztani a helyébe.
– Mi volt a lázadás oka?
– Annak a kérdésnek a tisztázatlansága és lebegtetése, hogy a frakciónak van-e kormánya, vagy a kormánynak van-e frakciója. Sokan úgy láttuk, az nem megy, hogy a kormány kinyilatkoztat, és utána elvárja a frakciótól a támogató szavazást. Sokan úgy látták, hogy Kónya inkább Antallt képviselte a frakcióban, és nem a frakciót, nem a képviselőknek az országban szerzett tapasztalatait képviselte a miniszterelnök előtt. Ezért ingott meg a bizalom többekben a frakcióvezető iránt. Antall József azonban megvédte Kónya Imrét, és minden maradt a régiben. Egyébként Kónya nem volt rossz frakcióvezető, remek politikai húzásai voltak, én nem lettem volna olyan jó, s egyébként sem akartam frakcióvezető lenni.
– A Monopoly csoport „kellemetlen” megnyilvánulásait, a szembenézést a valósággal végül 1993 júniusában megelégelte az MDF-frakció vezetése, és önt, valamint Zacsek Gyulát kizárták a frakcióból. Önöket önként követte a csoport további két tagja: Szilasy György és Halász István is. Az ön bűne lehetett a 33-as lista is, amelyet közzétett a kommunista ejtőernyősökről. Mi volt ez a lista lényegében?
– Engem végtelenül izgatott a politikai rendszerváltás hitelessége. Amikor az MDF-frakció titkára voltam, többen bizalmasan tájékoztattak arról, hogy ez meg az ott maradt a helyén, felelős beosztást tölt be, holott a Kádár-rendszer exponált embereként tevékenykedett. Az információkat ellenőriztem, és valóban így volt. Így állt össze a névsor. Szerepelt közöttük például az egykori MSZMP KB közigazgatási és adminisztratív osztályának négy alosztályvezetője is, akiket Antall közvetlen környezetében és az Országgyűlés vezető posztjain láttunk. További személyek annak idején a háromoldalú tárgyalásokon az MSZMP tárgyalódelegációjának exponált tagjai voltak, mi velük szemben a hatalomátvételért küzdöttünk, és lám, most ott vannak a hatalmi posztokon államtitkárként, kormányfőtanácsosként. Ez azért csípte különösen az ember szemét, mert ezzel egy időben folyt a kommunistázás, Csurka lapjában is kommunistáztak. S ennek a helyzetnek a fonáksága váltotta ki belőlem a névsorkészítést. Hogyan van ez? Csurka szidja a kommunistákat, miközben „a mi kommunistáink” a hatalomban vannak? Úgy éreztem, becstelen játék az én kommunistám és a te kommunistád szétválasztása. Vagy azt kellett volna kijelentenünk, hogy megbékülünk, és akkor befejeztük a kommunistázást, vagy pedig nem békülünk meg, de akkor minden érintett tűnjön el a hatalmi pozícióból. Ezt a kettősséget nem bírtam elviselni, ezért készült ez a lista. Erre „fenyegetett” meg Antall: „… nagy baj lesz, ha ebben lesz egy tévedés is”. Erre a csoportunk egyik tagjának, Halász Istvánnak az volt a reakciója: „… akkor lenne nagy baj, miniszterelnök úr, ha ebből egy is igaz!” Sajnos mind igaz volt. Ez lett az MDF választási szlogenjéből, a „tavaszi nagytakarításból”.
– Kellemetlen ember lett, tehát kizárták az MDF-frakcióból.
– A történtek után fél évvel, szeptember 1-jén másokkal együtt létrehoztuk a Magyar Piacpártot, amely a politikában is meghirdette a tisztaságot és a tisztességet. Tisztában voltunk azzal, hogy a gazdaság egészének fejlődése – vállalkozók piaca, fogyasztók piaca, munkaerőpiac, kis egzisztenciák piaca, az elvesztett piacok visszaszerzése – a tét, ha az ország túl akarja élni a gazdasági rendszerváltási folyamatot. Jelképünk egy piacképes magyar termék lett, az alma. Azt mondtuk: foglaljuk vissza magunknak – ha másként nem megy, hát titokban – Magyarországot.
– Milyen esélyük volt?
– Média- és anyagi támogatás nélkül az esélyünk – utólag beigazolódott – a nullával volt egyenlő. Elvetélt kísérlet volt. Félelemmentes ország megteremtése volt az álmom és az, hogy a kommunistáktól el kell venni a hatalmat. Ez részben sikerült.
origo.hu
Nem fog hinni a szemének – Mutatjuk, milyen esszéket írt volna a ChatGPT a magyarérettségin!
