Szolgálat

Valamikor huszonhat éves koromban egyetlenegyszer találkoztam Bornemisza Gézával. Már nagyon idős volt, jóval nyolcvan fölött járt. Úgy nézett rám, mint akinek erőfeszítést kell tennie ahhoz, hogy kilásson saját világából. Tekintély áradt belőle, talán mert annyira semmit sem tett érte, hogy „tekintélyes” legyen. Csak ült egy fotelban, semmi manír, mázsás belső tartás. S az ember megérzi, hogy aki vele szemben ül, az valaki. Akkor is megérzi, ha nem tudja még, hogy ki az a valaki. Zárt volt és érdeklődő. Nem értettem, hogyan lehet ezt egyszerre. Ma már tudom: a saját világát kellett elzárnia minden idegen elől. Zártsága az ismeretlennek szólt, érdeklődő pillantása pedig nem nekem, hanem a világnak, ahonnan érkeztem, s amelynek híreire még mindig szomjazhatott. Amelyből tudásával, tapasztalataival együtt évtizedek óta kizáratott. Mennyi mindent mesélhetett volna nekem. De ő semmit sem mesélt, én meg semmit sem kérdeztem, hiszen semmit sem tudtam se róla, se a korról, amelyben szerepe volt. Amit ma tudok róla, azt az írásaiból, régi folyóiratokból, lexikonokból, memoárokból, a kihallgatásáról és megfigyeléséről szóló jegyzőkönyvekből és családtagjainak emlékeiből szedegettem össze. Attól kezdve, hogy néhány percet beszélgettem vele lényegtelennek tűnő dolgokról, nem tudtam többé úgy leírni azt a három szót, hogy „keresztény magyar középosztály”, ahogyan azelőtt. És először éreztem vakítóan tisztán, fenyegetően tisztán, hogy amit gimnáziumi és egyetemi vizsgáimra történelemként tanultam, az valami egészen más, mint ami velünk, magyarokkal a huszadik században megtörtént.

Nem sokkal a rendszerváltoztatás után a Nevető ’56 című rádiókabaréban Fábry Sándor egyik meghívottja, Karátson Gábor író fölidézte 1957-ből a börtönhétköznapok groteszk pillanatait. Egy nap három idős férfit hoztak be a márianosztrai börtönbe. Egyikük, Knob Sándor, aki 1945 előtt a Gyáriparosok Országos Szövetségének (GYOSZ) volt az elnöke, cellatársa lett. „Akkor láttam először igazi konzervatív embert” – jegyezte meg Karátson Gábor, a Fábry-kabaré közönsége pedig jót derült ezen. (Képzeljük el ma poénként ugyanezt a mondatot, és azonnal hallani fogjuk a „szárnyas idő” suhogását.)
A másik börtönbe vetett ötvenhatos „bűnös” gróf Khuen-Héderváry Károly volt. A harmadik rab, akihez a foglár teljes megrökönyödésére a börtönudvaron tett séta alkalmával Knob Sándor, megdöbbentő valóságidegenségről téve tanúbizonyságot, egyszerűen odaszaladt beszélgetni, mintha csak a Bristolban lennének: ő volt „a Bornemisza”.
Bornemisza Géza a két háború között több kormányban is iparügyi miniszterként dolgozott, de bizonyos időszakokban hozzá tartozott a kereskedelmi és a közlekedési tárca is. Ki volt ő? Mit tudunk róla? Keveset? Vagy semmit se? Vajon mi az oka annak, hogy soha, egyetlen televíziós játék alkalmával nem hangzik el egyetlen kvízkérdés sem arról, hogy melyik miniszter rendeletére vezették be Magyarországon a minimálbért? És a családi pótlékot? És a munkások fizetett szabadságát? No és a nyolcórás munkaidőt?


Csak tán nem az a titkolózás oka, hogy a válaszadónak Horthy Miklós kormányzási idejére kellene visszakalandoznia? Ráadásul egy olyan minisztert kellene megneveznie, Bornemisza Gézát, aki a Gömbös-, a Darányi-, az Imrédy- és a Kállay-kormányban is ipari és kereskedelmi tárcát vállalt. Milyen kínos. Ki hinné, hogy mind e dolgok nem a szocializmus ege alatt szöktek szárba?!
Pedig a rendeletek létrejöttét nyilván küzdelmek, parlamenti szócsaták, előterjesztések előzték meg, de jobb, ha arról sem tudunk semmit. Hiszen a felsorolt intézkedések a Horthy-korszakban történtek, márpedig akkor pozitív dolog egyszerűen nem történhetett. Elég, ha az emberek bevágják ezt a hittételt a „politikai korrektség” jegyében, mást ezekről a „régi dolgok”-ról tudni, ugyan, minek? A tájékozottság csak összekuszálja a legtöbb ember agytekervényeit.
Most mégis arra kérem az olvasót, hogy emlékezzünk együtt Bornemisza Gézára, aki számára a miniszter szóban még ott volt az eredeti jelentés. Merthogy a „ministrare” azt jelenti: szolgálni. A napokban lesz születésének kerek évfordulója: száztíz éve, 1895. december 28-án született Munkácson. Egyszerű alsó középosztálybeli családban – MÁV-tisztviselő volt az édesapja – látta meg a napvilágot. Kilencen voltak testvérek, ő volt a legtehetségesebb. Debrecenben a piaristáknál végezte gimnáziumi tanulmányait, kitüntetéssel érettségizett, és egyenesen a József Nádor Műegyetemre került. Ő lett az évfolyam legkiválóbb teljesítményt nyújtó diákja, elnyerte a Fábián-ösztöndíjat. Nagy pénz volt akkor a vele járó összeg: ötszáz aranykorona! Lakást tudott belőle venni az ifjú házas gépészmérnök.
Vitte fölfelé a szorgalma és a kiváló képességei. Hosszú évekig tanársegédként ott maradt az egyetemen. Jellegzetes XX. századi magyar sorsa értelmében éppen ez a hajtóerő lett később a veszte. Tehetsége ugyanis fölhajtotta őt egészen a magas politika világába.
Sokat publikált, főleg az ipari termelés racionalizálásáról, a műszaki irányítás korszerűsítéséről, a villamosipari szabványosításról. Talán éppen ezek a koncepciózus tanulmányok terelték rá a politikusok figyelmét.
Amikor a Salgótarjáni Kőszénbánya Rt. villamos üzletágából a svájci Elektrobank részvételével önálló társaság alakult (a Hungária Villamos Rt.), ő már a cég ügyvezető igazgatója. Pályája akkor kapcsolódik össze a nagypolitikával, amikor megalakul a Gömbös-kormány, és a Bethlen Istvánnal szemben – aki már nem akart miniszterelnök lenni – amúgy is kisebbségi érzésekkel küszködő Gömbös érzi, hogy pozícióját csak az erősítheti meg, ha újít, és fiatal, tehetséges, tenni vágyó szakemberekkel veszi körül magát.
Bornemisza Géza így kerül a Gömbös-kormányba. Úgy tűnik, ad magára, mert ő szab feltételt Gömbösnek: elfogadja a kereskedelmi tárcát azzal a feltétellel, hogy önálló Ipari Minisztériumot alapíthat. Gömbös megadja neki a lehetőséget. Bornemisza a munkáját óriási lelkesedéssel végzi: a trianoni dermedtségből Bethlen alatt magához térő Magyarország felzárkóztatása a célja, a magyar ipar megerősítése és az egész ország villamosítási programjának fölfejlesztése jelentik legfontosabb célkitűzéseit. Talán egyszerű polgári származása is közrejátszik abban, hogy a föntebb már említett, nagyon fontos szociális intézkedéseket keresztülviszi. A minimálbért ugyan „legkisebb keresetnek” nevezték akkor, de törvénybe foglalása fontos lépés volt. Bornemiszának is voltak ellenlábasai, akik „az ipari fejlődést gátló tényezőnek” próbálták beállítani erre vonatkozó, de mégiscsak jóváhagyatott és megszavaztatott törvényjavaslatát.
Kevesen tudják e hazában, hogy a balatonőszödi üdülőtelepet annak idején, a harmincas években Bornemisza Géza iparügyi miniszter létesítette. A telek eredetileg a piaristáké volt, tőlük vásárolta meg az Iparügyi Minisztérium számára. Az akkor még egyetlen üdülőépületet kizárólag a minisztérium dolgozói és családtagjai vehették igénybe, osztályvezetőtől a portásig. Bornemisza miniszter nemcsak betartatta ezt a szabályt, hanem ő maga járt elöl a példával. Sem ő, sem családtagjai soha nem vettek ki szobát Balatonőszödön főszezonban, mert az volt az elve, hogy egyik dolgozója elől sem veheti el a nyári üdülés lehetőségét.
Ez is egy adalék különböző korok politikusainak eltérő lelkivilágához, a balatonőszödi kormányüdülők színes történetének tükrében.
Az iparügyi miniszter a kisipar fejlesztésében látja azt a húzóerőt, amely a munkásságnak utat nyithat a polgárosodás felé. Gömbös halála után a Darányi-, majd az Imrédy-kormányban végzi tovább munkáját, Imrédyvel azonban összeütközésbe kerül, és többedmagával kiválik a kormányból. Csak 1943-ban, majd a Kállay-kormányban kap ismét szerepet, nem sok időre, hiszen az ország német megszállásakor a kormánnyal együtt lemondott.
De mi az, ami még hátravan?
A fél élet. A fél élet – 1945 után.
Bornemisza Géza a megszállt országban már 1944-ben veszélyben érezte az életét. Tudjuk, a nácikkal szövetkező nyilasok listával keresték azokat, akik nem hódoltak be nekik. Bornemiszát ismerősök „benn tartották” két hónapig a János-szanatóriumban. Úgy tűnt, a németeket „megúszta”. De hátravoltak még az oroszok. Akik azonnal letartóztatták, s 1945 márciusában elhurcolták a svábhegyi szovjet parancsnokságra. Vallatták, faggatták, túl sokat nem tudtak meg tőle. Csalódással töltötte el őket, hogy a német megszállás alatt Bornemisza már nem volt hivatalban lévő miniszter. Elengedték. Egy hónappal később az új politikai hatalom magyar rendőrei tartóztatták le, majd ők is elengedték.
Bornemiszáék családi villájába beszállásolták magukat a felszabadítók. Lezavarták a családot a gyerekekkel együtt a pincébe, a nappalit pedig istállónak rendezték be. Kilenc lovat és egy tehenet szállásoltak el, s persze magukat. Herendibe fejték a tehénkét, és intarziás bútorok fiókjaiból eszegették a zabot a derék pacik. A gyerekekről készült családi fotókat bajonettel szúrták át a hős katonák. A szovjet parancsnok az iparügyi miniszter díszkardjával hadonászva leballagott a pincébe, és megfenyegette a családot, hogy ha még egy ilyen fegyvert talál, mindannyiukat lelövi. (A fiatalabb generáció kedvéért jegyezzük meg: a díszkardnak nincs éle.)
Mindez a Bartha utca 5. szám alatti családi villában történt, amelynek építési költségeit tíz évvel korábban Bornemisza úgy teremtette elő, hogy eladta leányfalusi nyaralóját. A Bauhaus-stílusú családi villát barátja, Irsy László neves építész tervezte. Nemrég egy kerületi lapban megjelent néhány sor a műemlék jellegű épületről, de arról, hogy kié volt, ki építtette a családja számára, egy árva szó sem esett. Igaz, honnan tudták volna. A villa falán még egy emléktábla sem őrzi az építtető és tulajdonos, valamikori iparügyi miniszter nevét. (Bár lehet, annak is örülnünk kell, hogy a kerületben még nem Gerő Ernő-villaként jegyzik az épületet.)
Merthogy olyan jól sikerült a villa is meg az államosítás is, hogy a félelmetes „trojka” egyik tagja, a Rákosi Mátyás és Farkas Mihály mellett abszolút teljhatalommal bíró Gerő Ernő, miután Bornemiszáékat kilakoltatta, 1950-ben beköltözött a Bauhaus-villába. Ez volt a „testvérek, minden közös!”-féle időknek az „ami a tied, az az enyém”-szakasza.
Bornemisza Gézát 1953-ban kitelepítik. Amikor majd visszajöhet vidékről, Budapestről akkor is kitiltják. Csak dolgozni járhat be Budakesziről. Először egy dobozüzemben kamatoztatja kitüntetéses gépészmérnöki diplomáját, majd a Szabványügyi Hivatalban kap munkát. Talán észrevették az elvtársak, hogy konyít valamit a műszaki dolgokhoz.
És eljött 1956. Bornemisza óvatos volt, de nem eléggé. Valamikori titkára, Tóbiás Kornél október 30-án megkeresi, és közli, hogy beszélni szeretne vele. Találkozzanak egy belvárosi kávéházban. Bornemisza nem akar nyilvános helyen találkozni, inkább Révhegyi Ferenc volt vezérkari ezredes, a Ludovika Akadémia hadászati tanszékvezetőjének lakását javasolja. Időpontnak pedig november 3-át, mert akkor úgyis Budapestre kell jönnie, dolga van az Egyesült Izzóban. Tóbiás még megkérdezi tőle, magával viheti-e Mihelics Vid újságírót. Bornemisza beleegyezik.
November 3-án Révhegyi Ferenc egyszobás lakásán összejön egy különös találkozó. A tizenhét és fél négyzetméteres szobában (a kihallgatási jegyzőkönyvek ezt is rögzítették) a házigazdán kívül jelen van Knob Sándor volt GYOSZ-elnök, gróf Khuen-Héderváry Károly, a mezőgazdasági kamara volt elnöke, Mihelics Vid újságíró, Kalmár János tanár és báró Kray István kereszténypárti képviselő. A szobában mindössze két fotel van, azokban Bornemisza és Khuen-Héderváry foglalnak helyet (ők viszik a szót is a többé-kevésbé egybehangzó kihallgatási jegyzőkönyvek tanúsága szerint). Arról beszélnek, mi lesz Magyarországgal. Mi lesz Magyarországból. Bornemisza azt mondja, a kis- és középvállalatokat vissza kell adni a tulajdonosoknak, de a nagy iparvállalatok jobb, ha állami (!) tulajdonban maradnak. Inkább kárpótlás révén kell kompenzálni. És hogy a Nagy Imre-kormány ideiglenes. Polgári demokratikus kormány jön majd utána. Tóbiás Kornél megkérdezi, az új polgári kormányban Bornemisza vállal-e funkciót. Bornemisza hárít, nemmel válaszol. És türelemre szólítja föl a jelenlévőket, mert még nagyon is sok minden történhet, a szovjet csapatmozgásokról sem tudnak semmi biztosat.
A társaságból valaki jelentett az államvédelemnek. Vagy megtörték, vagy ügynök volt. Mindenesetre Khuen-Héderváry, Bornemisza és Knob Sándor – ők voltak a nagyvadak – minden szaváról följegyzés készült. Őket és a negyedrendű vádlottat, Kalmár János tanárt le is ültetik.


„Gerő őrnagy” aláírással ott díszeleg egy különös, kézírásos széljegyzet a vádemelésre utasító egyik belügyminisztériumi jelentésen. Így szól: „1.) Az ügyet átadjuk ügyészségnek. 2.) Érdemes ebből nyilvános pert csinálni, nagy cikket. Közleményt nem javaslok, mert az túl száraz! 3.) Révhegyit a kórházból hazavittük – iratait eljárás végett ügyészségnek adjuk.” A dátum: 1957. november 17.
Az elvtársak tehát – kiváló műfajérzékenységükön kívül – semmiben sem fejlődtek. Még nem száradt föl a piros vér a pesti utcán, ők újra csak „csinálják” a pereket. Kirakatpert akarnak. Elrettenteni. Mert Magyarország sorsa még nem volt nekik eléggé rettenetes. A „Khuen-Héderváry és társai” elleni per mégis csak részben lesz nyilvános: talán valamelyik főkommunista rájött, hogy sok elismerést nem arathatnak a meghurcolt ősz férfiak pellengérre állításával, ha azoknak nincs nagyobb bűnük, mint hogy negyvenöt percet beszélgettek Magyarországról.
Bornemiszát a forradalom, a harcok idején is ügynökök figyelik. Egyikük, egy „Ungvári” fedőnevű, miután egy „véletlen” utcai beszélgetés alkalmával 1956. december 17-én kifaggatta őt a munkástanácsokról, három nappal ’56 karácsonya előtt (!) új megbízást kap: ismét találkozzon vele, szimatoljon utána. Idézzük: „Ungvári azt a feladatot kapta, hogy a lehetőségéhez mérten újítsa föl Bornemisza Gézával 17-én folytatott beszélgetését, és iparkodjon megállapítani, hogy milyen összeköttetései vannak Bornemisza Gézának, melyre (sic!) építi a jó értesüléseit.” A volt miniszter egész családjáról, feleségéről, lányairól, házasságaikról, belső családi ügyeikről jelentéseket készítenek az államvédelmi, majd állambiztonsági szervek ügynökei. Egy Ausztriából kapott tízdekás kávécsomag sem marad említetlenül.
A Révhegyi lakásán lezajlott alig háromnegyed órás beszélgetés tehát államellenes összeesküvéssé avanzsált. Bornemisza rabtársa, Karátson Gábor pontosan fogalmazott, mikor visszaemlékezvén „a három konzervatív úrra” ezt mondta: „azért hozták be őket, hogy be legyen bizonyítva: ilyenek csinálták a forradalmat”.


A regényes állambiztonsági irodalom, a posztmodern drámának tűnő kihallgatási jegyzőkönyvek egyik legszebbje arról szól, hogy miért késett a „horthysta államapparátus tagja” a népi demokratikus államrend megdöntésének összeesküvéséről. No, hát azért késett, mert az Egyesült Izzó munkásai arra kérték tisztelettel az idős mérnököt, hogy ő elnököljön az ülésükön. Horthy minisztere elnökölt a munkástanácsban?! Ráadásul a munkások kérésére?! Rághatta a bajszát az államvédelem ekkora imperialista szervezettség láttán!
Van ebben a történetben valami megejtően szép, valami kirobbanóan életszerű. Hogy az államvédelmi iratok tanúsága szerint százszor lehorthysta-fasisztázott, leimperialista-bérencezett, ezerszer a nép ellenségének titulált volt iparügyi minisztert az Egyesült Izzó munkásai 1956 eufóriájában megkérik: ő elnököljön. Éppen ő! Mit is lehet erre mondani? Nyilván megismerték őt, az embert. És valamiért őt választották. Nem a párttitkárt.
Amikor Bornemiszát vallatják, és megkérdezik tőle, kik kérték meg arra, hogy a munkástanácsban elnököljön (nevezze meg a megbízóit), azt mondja a hatvankét éves ember: „Nem emlékszem.”
Persze hogy lecsukták. Idős kora, betegsége sem számított. Két évet ült Márianosztrán azért a munkástanács-elnökletért meg a kis eszmefuttatásért a kisüzemek visszaadásáról. No meg az is lefelé nyomhatta a bűnök serpenyőjét, hogy amikor a kihallgatáson megkérdezték tőle, az ellenforradalom idején találkozott-e Mindszenty Józseffel, Bornemisza Géza azt mondta, nem állt szándékában elmenni a prímáshoz, „mert vele csak két esetben találkoztam életemben, de ha hívat, akkor elmegyek hozzá”.
Szép válasz volt ez 1957. augusztus 28-án egy rendőrségi kihallgatáson!
Márianosztráról betegen jött haza, a börtön után még egy teljes évig betegállományban tartották.
Haláláig (1983-ig) figyeltette őt ügynökeivel az állambiztonság.