A NATO potyautasai

Hogy ki hogyan védi a házát – kutyával, riasztóval vagy őrző-védő szolgálattal –, az a magánügye. Az ország fegyveres védelme azonban közügy, melynek felelőssége a kormányt terheli. Politikusaink – a polgárok nagy többségének támogatásával – 1999-ben úgy döntöttek, hogy a külső fegyveres fenyegetésekkel szemben biztonságunkat nem egyénileg, hanem közös szervezetben, a NATO-ban kívánják biztosítani. A közös védelem azonban közös tehervállalást igényel. Ennek ellenértéke – az európai tagok átlagos ráfordításainak megfelelően – az ország éves összproduktuma (GDP) 2 százalékának védelmi célú felhasználása.
A kétszázaléknyi honvédelmi ráfordítás közösségi elvárás, nem törvény vagy más előírt kötelezettség. Mint orientációt kell figyelembe venni ahhoz, hogy érdemben deklarálhassuk, elfogadjuk a közösség értékeit, azonosuljunk céljaival, szerepével, feladataival, és ezek fejében joggal elvárjuk annak szükség esetén igénylendő segítségét.
Feltehetően az elvárások ilyen megítélése vezette az elmúlt időszak kormányait azon döntéseikben, hogy az akkori kiinduló szint fokozatos emelésével már középtávon elérhessük a szövetségi elvárások teljesítését. A Fidesz-kormány évi egytized százalékpontos védelmi ráfordítás-növekményt fogadtatott el 2000-ben, valamennyi parlamenti párt egyetértésében. A szocialista–liberális kormány is akceptálta a felzárkózás szükségességét, de feltételezhetően gazdasági kényszerből, annak ütemét gyorsan megfelezte, csak évi öt század százalékpontnyi növekedési ütemet előírva a 2003-ban hozott határozatában. A következő évben már nyilvánvalóvá vált, hogy a gazdaság helyzete a tervezettnél lényegesen rosszabbul alakul, a választások meggondolatlan szociális ígérethalmaza agyonnyomja a költségvetést, sürgős szükség mutatkozott a „padlássöprésre”, a költségvetési szervek előirányzatainak soron kívüli csökkentésére.
A pénzügyminisztériumi fűnyíró azonban nem egyenletesen dolgozott. A honvédelmi tárca előirányzatait már 2004-ben mintegy 13 százalékkal csökkentették. A következő években a törvényileg előírt növekedés helyett a csökkentések mértéke arányában és abszolút értékében is mind tovább növekedett. A honvédelmi ráfordítások 1,16 százalékra csökkentett GDP-részesedése nemcsak messze elmarad a korábban 2006-ra prognosztizált 1,81 százalékos részesedéstől, hanem alulmúlja a 2002. évi induló 1,61 százalékos hányadot is. Ha pénzértékben összegezzük a 2004–2006. évi HM-előirányzatoknak a tervezettől való elmaradásait, minden kozmetikázás nélkül megkapjuk a 2006. évi jóváhagyott előirányzat összegét, megállapítható: a szoclib kormány regnálásának éveiben saját előírásától eltérően egy- évi mértékben csökkentette a honvédelem pénzügyi lehetőségeit.
Mínusz egy év! Ez példátlan akár időszakos, akár más tárcákkal történő összevetésben. Miért pont a honvédelmi tárca lett az eredménytelen szoclib gazdaságpolitika fő áldozata? Mert itt számíthattak a legkisebb társadalmi ellenállásra? Mert ennek a tárcának a vezetője – tiltakozás és lemondás helyett – arcátlanul sikerprogramként büszkélkedik a felelősségi körébe utalt társadalmi funkció elsatnyításával, a honvédelem fegyvernemekben, szakcsapatokban, létszámban, szervezetben, fegyverzetben és egyéb matériákban, ezekből eredően az összképességekben történő leépítésével? Vajon valóban ezt a csonkolást irányozták elő maguknak akkor, amikor mind az országnak, mind a szövetségeseinknek 2006-ra a kétszázalékos GDP védelmi ráfordítást ígérték? (A védelmi kiadások kétszázalékos vállalásából a honvédelmi tárca 1,81 százalékot realizált volna, a további hányad más, honvédelmi feladatokat is ellátó tárcáknál kerül felhasználásra.)
Hogy az országnak tett ígéretet megszegték e téren is, ez sajnos nem újdonság. S hogy mindez védelmünk hatékonyságát mennyiben csökkenti, arról a hazai elemzések mélyen hallgatnak. És a szövetségeseink? Azok még csak most kezdenek hozzászokni ahhoz, hogy a mai kormány ígéreteit e téren sem szabad komolyan venni. Még ha írásban átadott kötelezettségvállalásokról van szó, akkor sem. A kormány ugyanis 2002 őszén úgynevezett „képességnövelési”, azaz fejlesztési felajánlásokkal kötelezte el magát a NATO-nak. A prágai felajánlásokban foglalt több tucat képességfejlesztési program vállalás szerinti teljesítésére azonban a legkisebb reményünk sem lehet. Adódik ez abból, hogy az összkiadásokon belül a csökkentések lényegében a felhalmozási, azaz a fejlesztési előirányzatok terhére hajthatók végre. (A létszámhoz, ingatlanhoz és más standardizáltabb mutatókhoz köthető, úgynevezett fix költségek – illetmények, étkezési, ruházati, egészségügyi, fűtési, takarítási és egyéb személyi és dologi kiadások – visszametszése csak komoly szervezési intézkedések következtében lehetséges.) A felhalmozási (fejlesztési) előirányzatok ennek vonzatában az összelőirányzatoknál jelentősebben csökkentek. A fejlesztési előirányzatokban nem egy, hanem két évnek megfelelő hiány mutatkozik.
Vajon hogyan vélekedik erről a kormánya ígéreteit a hadseregfejlesztés alapjának tekintő katonai és katonagazdasági szakállomány, amely a hadsereg fejlesztésében a tudományosan kimunkált módszerek szerint összeállított közép- és hosszú távú tervek készítéséért és megvalósításáért felel? Hogyan fogadják mindezt a haderőnemek, fegyvernemek, szakcsapatok képességeiért felelős parancsnokok? S mennyire tájékozott erről a közvélemény, vagy akár a politikai döntéshozói testületek? Hogy szövetségeseink hogyan vélekednek a magyar honvédelem felelőseiről, arról a honvédelmi miniszternek kellene őszintén számot adnia, aki az elmúlt évben a miniszterelnökkel együtt tért vissza piruló arccal Brüsszelből a NATO vezetőivel történt konzultáció után.
Mindenesetre közismert a szövetségen belüli pejoratív minősítés: „potyautasok”. Így illetik azokat, akik tartósan az átlagtól elmaradva teljesítenek, a közösség többi tagjainak terhére viszont elvárják a közös eredményből való részesedést. S ha ezek, ráadásul vállalásuk halasztásában, valótlanságokkal próbálják mentegetni magukat, újabb megbélyegző jelzőt kaphatnak: „hiteltelenek”. Mi másnak tekinthető a honvédelmi tárca azon átlátható törekvése, amely a fejlesztések töredékösszegeinek éves tervbe állításával igyekszik elkerülni az ígért programok leállításának látszatát?
Hát, ide jutottunk: hiteltelen potyautasok lettünk. S vajon honvédelmünk „átalakításnak” csúfolt kilátástalan morzsolódása – a páncélvédettséget biztosító gépesített jelleg helyett a géppisztolyoknak is kitett könnyű lövész kategóriára történő átállás, a tűztámogató és harckocsiállományunk korábbi százas nagyságrendjének tucatban mérendő számosságra történő szervezése, emellett az egyéb tervezett képességjavító programok késedelmessége – révén nyert, nemzetgazdasági szinten tizedszázaléknyi megvonások adnak valódi megoldást államháztartásunk kilátástalan helyzetére?

A szerző védelemgazdasági szakértő