Márpedig ilyen a korszerű világgazdaság. A hosszú út során, amíg egy termék a termelőtől a fogyasztóig ér, sikeresen elfedi, hogy annak gyártásában kik és mely országokban, hányszoros feldolgozás után vettek részt. A globalizáció mindig a minimálisra akarja leszorítani a költségeket, egy nemzetközi nagyvállalat pedig aligha kérdezi meg a helyi beszállítót, hogy miként sikerült elérnie a hihetetlenül alacsony árat.
Az ENSZ Nemzetközi Munkaügyi Szervezete (ILO) tavalyi jelentése szerint a világon több százmillió ember dolgozik szolgasorban, akiknek szabadságát korlátozzák, egészségügyi ellátásban nem részesülnek, természetesen nyugellátást nem kérhetnek, és ha egyáltalán kapnak fizetést, mérget vehetnek rá, hogy az nem áll arányban az elvégzett munkával. Közülük pedig több mint 12 milliónak az élete semmiben sem különbözik az évszázadokkal ezelőtti rabszolgasorstól. Sőt! Egyes kutatók szerint a XVI–XIX. századi rabszolgák jobban élhettek a mai számkivetetteknél, ugyanis az ő áruk sokkal magasabb volt, mint a mai sorstársaiké, ezért gazdáik vigyáztak rájuk.
Modern rabszolgák azok, akiket fizetség nélkül akár napi 18 órás munkára kényszeríthetnek, ugyanis olyan mély szegénységből származnak, hogy még ők mondhatnak köszönetet a napi egy tál ételért. Az ILO becslése szerint a harmadik világban legalább 300 millió 5–14 év közötti gyermek dolgozik, hogy betevő falathoz jusson. Hatvan százalékuk Ázsiában, 30 százalékuk Afrikában, 10 százalékuk Latin-Amerikában kénytelen felajánlani munkaerejét a megélhetésért. Közülük majd 150 millióan kiesnek mindenfajta oktatásból, így még reményük sem marad arra, hogy egyszer majd felemelkedjenek. Még ennél is rosszabb, hogy a gyermekek 70 százalékát kimondottan veszélyes munkahelyeken alkalmazzák.
Afrikában vannak olyan helyek, ahol a szülők fizetség nélkül odaadják gyermekeiket az emberkereskedőknek, hogy legalább őket megmentsék a fenyegető éhhaláltól. Ázsiában is létezik az a szokás, hogy a tehetősebb családok elenyésző összegért vásárolnak maguknak az eldugott falvakban szobalánynak keresztelt cselédet. Az ILO jelentése szerint sohasem volt ilyen olcsó egy szolga: jó, ha száz dollárt (húszezer forintot) adnak egy azonnal munkára fogható emberért vagy gyermekért. És ezzel a szolga ára az embertelen szegénységben élők számának gyors növekedése miatt még messze nem érte el a minimumot.
Az ugyancsak óvatos becslések szerint a 12 millió rabszolgával főleg magánszemélyek rendelkeznek, de megesik, különösen a gyermek katonák esetében, hogy a hatalom ellen lázadó fegyveres alakulatok, sőt bizonyos államok is élnek ezzel a lehetőséggel. Az ILO több mint 2,5 millióra becsüli a világ gyermekfejjel fegyverforgatásra kényszerített rabszolgáinak számát. A kisebbeket szakácsnak, kémkedésre, fegyvertisztításra, sőt a katonák szexuális játékszernek használják, míg a nagyobbak, ha már elbírják a kalasnyikovot, jók lesznek golyófogónak.
A Human Rights Watch emberjogi szervezet jelentése majd húsz országot nevez meg, ahol gyermek rabszolgákkal dúsítják fel a helyi fegyveres csoportokat. Afrikában ilyen hely Szudán, Uganda, Ruanda, Sierra Leone, Angola, Burundi, Libéria, Elefántcsontpart. Ázsiát sem kerüli el ez a barbár szokás: Afganisztán, Indonézia, Mianmar (Burma), Nepál, Srí Lanka, a Fülöp-szigetek felkelői között találunk fegyverforgató kiskorúakat. A palesztin területek is fertőzöttek ezzel a „kórral” csakúgy, mint Kolumbia, az itt harcoló fegyveres felkelők is szívesen alkalmaznak gyerekkorúakat katonáknak.
Az ENSZ gyermekügyi szervezete, az UNESCO felmérése szerint körülbelül kilencmillió gyermek dolgozik gyakorlatilag rabszolgaként. Indonéziában 2,6 millió ember tevékenykedik házi alkalmazottként. Közülük majd 700 ezer gyermekkorú, főleg 10–14 közötti kislány, de ugyanennyi a valamivel idősebb, ám 18 évnél fiatalabbak száma. Hogy közülük hány dolgozik napi 16–18 órát jó esetben egyeurónyi összegért, azt képtelenség megbecsülni. Így azt is homály övezi, hogy hányan kénytelenek valódi rabságban élni, kirekesztve a legelemibb jogokból is.
A múlt héten az egyik marokkói internetes lap számolt be a Human Rights Watch tanulmányáról, amelyet az országban végzett a szervezet. Az itt is hódító szokás szerint 70 ezer, átlagban 11 éves korú lány szolgál cselédként a jobb módú háztartásokban. Helyzetüket jól jellemzi a mondás, hogy házon belül, de törvényen kívül. A kislányoknak átlagban heti 126 órát kell dolgozniuk úgy, hogy el kell tűrniük gazdáik fizikai bántalmazását, lelki terrorját és nem egy esetben szexuális zaklatását. Pihenőnap nincs. A napi munka után gyakorlatilag bármely pillanatban, még álmukból is ugraniuk kell, hogy teljesítsék munkaadójuk kívánságait. Mindezért pár fityinget kapnak. „Igen közel járunk a rabszolgaság intézményéhez, de az biztos, hogy a marokkói munkaügyi törvényeket tudatosan megsértik” – vonja le a tanulmány a végkövetkeztetést.
Az Aujourd’hui le Maroc című újság felmérésére válaszolók 83 százaléka támogatta azt az elképzelést, hogy azok, akik fiatalkorúakat otthoni munkára alkalmaznak, legyenek börtönnel büntethetők. A munkaügyi és szociális minisztérium meg is kezdte az ilyen jellegű törvény megalkotásához szükséges előkészületeket. Ám mire ebből kézzelfogható paragrafusok lesznek, eltelik egy kis idő, arról nem is beszélve, hogy Marokkó amúgy sem pedáns törvénykövető ország hírében áll. „Nincs más kiút, csak a nyomor felszámolása, hogy a nélkülöző családoknak ne kelljen odaadniuk gyermeküket idegeneknek, kitéve őket olyan borzalmaknak, amilyeneket rémálmaikban sem képzeltek el” – állapította meg a Yabiladi internetes újság.
Elefántcsontpartról tudvalevő, hogy gazdag ország, legalábbis a szomszédaihoz képest. Megterem itt a gyapot, a kávé, a kakaó. Ám ezeknek a termékeknek az ára állandóan esik a világpiacon, így a nagy ültetvények gazdái évekkel ezelőtt rákaptak a gyermekmunkára. Maliból buszokkal, tehergépkocsikkal, bozóttaxin csempészik át a gyermekeket papírok nélkül. A szárazságtól szenvedő szomszédos ország falusi családjai örömmel odaadják épphogy cseperedő vagy serdülő fiaikat az embercsempészeknek, akik „jól fizető, könnyű diákmunkát” ígérnek nekik. A könnyű munkából az lesz, hogy az ültetvényeken napkeltétől napnyugtáig dolgoztatják őket. A pompás fizetségről meg annyit, hogy a gazda előbb az odaszállítás költségét dolgoztatja le velük, majd utána sem fizet nekik semmit. Így egy szezonra egy munkás „bére” alig kerül többe annál, mint amennyit az ültetvényes az emberkereskedőknek kifizet, azaz fejenként száz eurót.
Aki megbetegszik, legyengül, azt elviszik „kórházba”. A beteget valószínűleg senki sem látja többé, mert valahol a közeli földben fekszik. Vagy, ha szerencséje van, távolabb kiteszik a kocsiból. Az elefántcsontparti ültetvényeken a környékbeli országokból származó gyermek munkások száma egyes források szerint több tízezer, míg mások százezer fölé teszik. Ha ugyanis Maliból nem jönnek a szállító járművek, akkor jönnek a gyerekszállítmányok Beninből, Burkinából, Togóból: kifogyhatatlan a kínálat a szegény gyermekekből. Az Afrikában üzemmel bíró nemzetközi nagyvállalatok is követik ezt a vonzó példát: miért ne alkalmaznának egyre fiatalabb munkaerőt, lehetőleg képzettség nélkülit, ez ugyanis olcsó és sokkal engedelmesebb. „Elenyésző a szökések száma, nincs szembeszegülés, szófogadók” – ilyen dicsérő szavakkal értékelte a gyermekeket egyik elefántcsontparti gazdájuk.
Ázsiában is szükség van a gyermekkézre, különösen a közel-keleti és indiai szőnyegek csomózásánál. A közel-keleti arab országokban a többi térséghez képest viszonylag csekély számú rabszolga dolgozik, 250 ezret tudtak kimutatni a szakértők. Egyes feltételezések szerint viszont az indiai, bangladesi szőnyeggyárakban 300–400 ezer gyermek dolgozik. Vajon ki tudná megmondani, hány ázsiai serdülő tölti gyermekkorát varrodában, cipőkészítő műhelyben és más üzemekben? Vajon hány kínai fiatalkorú áll az ország lélegzetelállító gazdasági fejlődése mögött?
A Fülöp-szigetek ontja a munkaerőt a közel-keleti olajmonarchiákba, közülük több mint kétmillióan dolgoznak az öböl menti királyságokban, hazautalásaik szinte egy egész országot tartanak fenn. Közülük nem egy szolga él embertelen körülmények között a hihetetlen gazdagságban, kitéve módos arab urai kényének-kedvének. Jordániában történt meg az az eset, hogy a Srí Lanka-i konzul biztosította a szülés helyszínét cselédként dolgozó megerőszakolt honfitársnőinek, aminek fejében külföldieknek eladta az újszülötteket.
Brazíliában tavaly négyezer rabszolgát szabadítottak ki a farmokról. Becslések szerint legalább negyedmillió szabadságától megfosztott ember él az országban. Az 1960-as évek nagy erdőirtásai után, amikor rabszolgasorban lévő emberekkel vágatták az őserdőt, az utóbbi esztendőkben megint megsokasodtak a nagy ranchokon a szolgasorba taszítottak. „Mindenki ezt csinálja” – vágnak vissza a nagy ültetvényesek, akik nemegyszer felfelé mutogatnak, hogy a szenátorok, képviselők is foglalkoztatnak rabszolgákat. Eddig egy brazil szenátor ellen indult vizsgálat, ő 38 ingyenmunkásnak „adott otthont”. Az ILO jelentése szerint az egész latin-amerikai térségben 1,3–1,5 millió körüli a rabszolgák száma.
De nehogy azt higgyük, hogy a modern rabszolgaság intézménye csupán a harmadik világban található meg! Az Egyesült Államok déli államaiban ma is dívik az a szokás, hogy a munkáért nem fizetnek. Az 1990-es évek végén amiatt pattant ki botrány, hogy elfelejtettek fizetni a dél-amerikai feketemunkásoknak a barackszüretelésért. Azóta is érkeztek hírek a déli farmokról, ahol fillérekért foglalkoztatnak főként mexikói tinédzsereket. Az Egyesült Államok törvényei szerint a 12 év fölöttiek legálisan vállalhatnak munkát a mezőgazdaságban.
Nyugat-Európában is előfordul gyermekmunka és főként a bevándorlók végtelen kizsákmányolása. Franciaországban évről évre előbukkan egy-két ügy, amikor jómódú értelmiségi munkaadók bezárják a szolgájukat lakásukba, és évekig nem fizetnek neki, az utcára sem engedik ki. Volt olyan eset, hogy egy harmincas éveiben járó marokkói „szobalánynak” 32 kilósra lefogyva sikerült elszöknie gazdáitól. Időről időre nagy felháborodást vált ki azoknak a rabszolgáknak a története, akik megszöknek Párizsba helyezett diplomatáktól – akik egyébként diplomáciai mentességet élveznek – a kegyetlen bánásmód miatt.
Európában a legszembeszökőbb szám a szexrabszolgáké. A selyemfiúk ilyen-olyan trükkjei által rászedve a keleti végekről áramlanak a lányok nyugatra, ahol prostitúcióra kényszerítik őket. A majd 360 ezerre becsült szexrabszolgahad – benne minden korosztály: kisgyermek, tinédzser, felnőtt – nem egy nemzeti maffiának biztos megélhetést nyújt.
Ezek a számok többszörösen is lesújtóak. Vissza kellene adni ezeknek a gyermekeknek a gyermekkort, a tanulási lehetőséget, de ez valószínűleg csak vágyálom.
origo.hu
Jászsági díler bukott le a rendőrök előtt átadás közben
