Az egyik legfőbb tanulság az volt számomra – mondja Fliegauf Benedek –, hogy a közvélekedéssel ellentétben külföldön a művészfilmek ugyanúgy terméknek számítanak, mint a kommersz művek. Egy szerzői film létrehozása ugyanolyan piaci pozicionálást igényel, mint egy hollywoodi produkcióé. A lóvásár a legsúlyosabb „art house” filmekre is érvényes. A rendezők szó szerint márkák lesznek, én is „branddé” váltam. Egyetlen film kevés ehhez, de ha rövid időn belül kettő jön – ráadásul az ív is jó, mert a Dealer sokkal nagyobb sikert aratott, mint a Rengeteg –, akkor az már elegendő. A művészfilmek világpiacán nem krimiben, thrillerben meg hasonlókban gondolkodnak, maga a rendező válik műfajjá. Nemcsak a branddé válásom volt furcsa érzés, hanem az is, hogy a filmjeimet mindenki láthatta, aki a fesztiváléletben számít.
– Merre járt a világban?
– Rengeteg helyre eljutottam. Latin-Amerikában háromszor is voltam: Argentínában, Brazíliában, Uruguayban. San Franciscóban egy csodálatos hónapot tölthettem. Jártam Tajvanon, sőt Nyugat-Szibériában is, méghozzá Hanti-Manszijszkban, ahol a hanti-manysi népcsoport él, amellyel az ősmagyarok is találkoztak, és vannak közös szavaink. Szibériában iszonyatos méreteket ölt a heroinfogyasztás és az AIDS, úgyhogy tipikus válságövezetben található ez a kőolajból élő, dúsgazdag város. Ezen a szürreális helyen adta át nekem tavaly az Arany Tajga díjat a zsűri elnöke, aki nem volt más, mint A birodalom visszavág rendezője, Irvin Kershner. A nemzetközi zsűri a legjobb operatőr díját is megítélte a film operatőrének, Szatmári Péternek. Különös érzés volt találkozni a ma már nyolcvanéves Kershnerrel, hiszen a Star Wars filmek gyerekkoromban engem is elbűvöltek. Amikor Kershner megkérdezte, hogy mi lesz a következő filmem, azt mondtam: „Talán meglepi önt, de fantasy lesz.” Mire ő: „Miért lepne meg? Az előző kettő is fantasy volt!” Igazán szellemes megállapítás, mivel bizonyos szempontból valóban imaginatív film a Rengeteg és a Dealer. Eleinte nagy élmény volt fesztiválturistának lenni, de egy idő után észrevettem, hogy nagyjából mindig ugyanaz az ötszáz kritikus és szervező jár körbe évről évre, csak az alkotók köre változik. Ezért inkább mindig biciklit béreltem, és bejártam a környéket. A kötelező szerepléseknek eleget tettem, ám a partikat messze elkerültem. Mindeközben nem Budapesten éltem, hanem Berlinben, mivel nyertem egy féléves ösztöndíjat a Nipkov Alapítvány jóvoltából.
– Gondolom, Berlin a szívéhez nőtt, hiszen mindkét filmjével rangos díjat nyert a Berlinálén, ráadásul két egymás utáni évben.
– Úgy tapasztalom, hogy a berlini kulturális közeg rendkívül nyitott a filmjeimre. Berlin azért is volt jó számomra, mert kiszakadtam megszokott környezetem őrületéből, bár közben elszigeteltté is váltam. Miután befejeztem a Dealert, és kinn voltam, azt kezdtem érezni, hogy vége az életemnek. Ez ijesztően hangzik, de igaz. Hatalmas válságon mentem keresztül. Fokozatosan szembe kellett néznem azzal, hogy egész alkotói felfogásom átalakul. Korábban pontosan be tudtam határolni, hogy miről akarok filmet készíteni. Bele vagyunk vetve a létbe, ami legtöbbször rettenetes és elviselhetetlen paradoxon; a sötét, kibírhatatlan, depresszív állapotok érdekelnek, gondoltam régen. Ám rá kellett döbbennem, hogy az életem – ahogyan a Dealer végén a szoláriumágy a benne fekvő dílerrel szép lassan ponttá zsugorodik – tényleg véget ért, és nem tudtam, hogyan tovább. Szerencsére már kész volt a Tündérkör című fantasy forgatókönyve, ami új irányt nyitott, így aztán több átdolgozás után elkészült a végső verzió, amely az új Fliegauf szellemi terméke – mert a korábbi verziók mind a régi művei voltak. Hallatlanul megkönnyebbültem, mint egy kígyó, amely levedli bőrét, ám az új bőröm rettentő érzékeny volt. Védtelen és törékeny lettem, elvesztettem régi páncélom és fegyvereim is. A Tündérkör forgatókönyve mellett egy regényt is elkezdtem írni. Bármily furcsa, de ez a regény életem eddigi legnagyobb sikertörténete. Az első húsz oldal megírása olyan volt, mintha egy cellaajtó tárulna ki előttem. Ezalatt döbbentem rá: cellában ülök, a filmes világ rabja vagyok. A filmesek folyton panaszkodnak, mert mindig ki kell állniuk a pénzszerzés – e konspiratív csapatjáték – gyötrelmeit. Ennek ellenére azért nagyon jó filmesnek lenni. Tudtam, hogy megszakadhatok, a Tündérkör elkészítése akkor is öt év lesz, az európai koprodukció összehozása ennyi időbe telik. Ez valamiféle törvényszerűség, amely a közös finanszírozás rendkívüli bonyolultságából adódik. Van, aki belefeszül, van, aki bölcsen vár, többnyire mégis öt év lesz belőle. Én bölcs akartam lenni, és elhatároztam, hogy a várakozási időt regényírással töltöm ki. Kivételesen nagyon alázatos voltam e feladat iránt, noha egyébként vakmerő vagyok, és mindenbe azonnal beleugrom, de ez intim ügy, gondoltam. Ma már a regényt az önkifejezés csúcsának tartom, legalábbis a magam számára.
– Vérbeli rendezőként a filmnél is jobb kifejezési formának ítéli?
– Az olvasó és az író közti asszociációs háló miatt mélyebb, spirituálisabb műfajnak tartom a filmnél. A filmezés során megszaporodtak a szociális kapcsolataim, belekerültem az élet lüktetésébe, emellett létrejött a mű, de nem éreztem a szellemi hazatalálást. Regényírás közben viszont megtaláltam azt a formát, amely sokkal közelebb vitt ahhoz, ami valójában vagyok. Az első húsz oldalt le is fordíttattam, többen elolvasták. Ami a legdöbbenetesebb: én magam is elégedett voltam vele. De aztán identitászavarom alakult ki. Rendező vagyok vagy író? Berlinben élek vagy Budapesten? A válság idegösszeomlással végződött. Ennek következtében alakultam át. Úgy tudnám leírni, hogy a válság előtt egy végzetszerű síkságon egyedül bandukoltam, ahol sose süt a nap, mert nincs is nap. Sötét fellegek gomolyognak, kiszáradt facsonkok merednek ki a repedezett földből, de bármily rettenetes minden, én magam erős vagyok. Ezzel szemben ma egy gyönyörű völgyet látok, ahol hatalmas robajjal csodálatos vízesés zuhog, süt a nap, pici szivárvány csillog, körös-körül fenyvesek. Egy mohos sziklán állok, de félek, hogy az egész elsodor, a hatalmas gyönyörűségben én magam gyenge vagyok. A pszichológia is kutatja ezt a jelenséget: átalakulás nélkül nincs depresszió, depresszió nélkül nincs átalakulás. Sokszor elmondtam már, viharos kamaszkorom volt, abban a társaságban, ahova jártam, a droghasználat és a dekadens züllés hatványozottan volt jelen. Nagy válság volt az is, de azt hittem, túléltem. Úgy látszik, az úgynevezett harmincas krízis volt az utolsó felvonás. Harmincegy éves fejjel újból át kellett mennem a darálón.
– Jelenleg min dolgozik?
– Mostanában kissé rendetlen az íróasztalom. Ezen azt értem, hogy sok a terv és az elkezdett mű, az egyetlen kivétel a Tündérkör véglegesített forgatókönyve. E történet középpontjában az Amanita rend áll. Az amanita a galócák családjának latin neve, és angolul is így hívják őket. Ez a fantasy olyan világról szól, amely a hallucinogén gombák tiszteletére épül. Azt hiszem, a Tündérkörrel sikerült olyan történetet írnom, amely nem tűzijáték és csinn-bumm cirkusz, nem a fantázialények kavalkádját vonultatja fel, mint a Harry Potter vagy a Narnia, hanem klasszikus mese. Minden lénynek megvan a maga helye és szerepe, a nézőt nem érik olyan kínos meglepetések, mint – az amúgy kiváló – Narnia egyik jelenetében, amikor a csatamezőn egyszer csak egymás mellett fut a jegesmedve meg a gepárd. A szüleim kiskoromban sokat olvastak fel a Hetvenhét magyar népmeséből, amely mély benyomást tett rám, de az én mesém alapvetően északi, angolszász alapokon nyugszik. A galócakultuszban viszont megjelenik az ősmagyar mitológia is. A népvándorlás idején ismerkedtünk meg vele, amikor szibériai népekkel találkoztunk. A sámán megitta a légyölő galócából készült főzetet, majd vizeletét a hívek megitták, és kollektív hallucinációba estek. Persze hozzá kell tennem, hogy engem nem annyira a primer látomások érdekelnek, mint inkább az, hogy az egész mindenséget közösen hallucináljuk. A mesémben nincsenek látomások, mivel az egész az, ahogyan a Dealer is egy módosult tudatállapot ábrázolása. Vannak kutatók, akik a gomba okozta hallucinációk tartalmi elemzésére szakosodtak. Szerintük az ilyen gombák hatására gyakori az elhagyott városokban való bolyongás hallucinálása. A kísérleti alanyok mind megdöbbentően hasonló városokról számolnak be. Borzongató, hogy olyan bennszülöttek, akik sosem tették ki a lábukat a dzsungelből, szintén ősi városok mintázatát rajzolják le a gomba hatására. Ráadásul a gomba erőteljesen fallikus szimbólum is, és ezt szívesen szőttem bele a mesémbe. A gombák a föld legrejtelmesebb élőlényei közé tartoznak, már csak azért is, mert sem nem növények, sem nem állatok. Annyira átszövik az emberi képzelet világát, hogy a Mitológiai enciklopédia általános címszavainál a róluk szóló cikk hosszabb, mint a holdról vagy akár az emberről szóló! A leírás egyébként a következő mondattal zárul: a gombaábrázolásokba kódolt mitologikus üzenet nagy része megfejtetlen. Engem ez a megállapítás elbűvöl.
– Mikor kezdheti el a Tündérkör forgatását?
– Még nem tudom, mindenesetre az előmunkálatokból három év telt el. Nemrég voltam újra Berlinben, folytatódnak a tárgyalások, készülnek a koprodukciós szerződések, de én már csak sodródom a folyamattal. Jó dolog Kelet-Európába születni, de itt maradni és itt alkotni kifejezett hátrány. Semmiképpen sem gondolkodhatom csak a magyar piacban. Ráadásul egyetemes dolgokról beszélek, de nem azért, mert ennyire univerzális vagyok, hanem mert nem látom másnak értelmét. Sosem fogok filmet csinálni Budapest couleur locale-járól, de New Yorkéról sem.
– A megkezdett regény is teljes mértékben az új Fliegauf szellemi terméke?
– Mint már említettem, a saját belső mércém szerint is ebben a munkában találtam meg a legnagyobb önazonosságot. A munkacíme Örök mosoly, angolul Womb, azaz Anyaméh. Szerelmi történet, a régi Fliegauf ilyet soha nem írt, ezért is készülök rá nagyon. Három idősíkban játszódik, a nyolcvanas évek elején, az ezredfordulón és a jövőben, 2030 táján. Egy gyerek-, egy kamasz- és egy felnőttszerelem története. Egy nő egyes szám első személyű monológja. Úgy tervezem, hogy a Tündérkör elkészülte után először filmet készítek belőle, a producerekkel már leszerződtem. Mivel nagyon szeretek írni, még az is lehet, hogy fogom magam, elmegyek Dél-Amerikába, és inkább a regényt írom meg először.
– A Tündérkörrel a nagyközönség felé nyit. Ez azt jelentheti, hogy felhagy a művészfilmkészítéssel?
– Engem az art house már alig motivál, a két filmemmel elértem, amit ebben a művészeti közegben szerintem elérni érdemes. Most, hogy kezdek felnőtté válni, úgy érzem, készen állok valami másra, ez persze nem azt jelenti, hogy bármit is visszavonnék eddigi filmjeimből. Ellenkezőleg, ahogy múlik az idő, egyre jobban hiszek a belső hitelükben, ám a világnézetem már nem annyira végletes, mint a Dealer idején volt. Őszintén örülök, hogy több embernek szólhatok. A Tündérkör nyelve az angol lesz, mivel ahogy az ókorban jobbára a görög, a középkorban a latin, manapság az angol a bolygó nyelve. És csak kis részben lesz magyar film, mivel a német, a francia és az angol finanszírozás jóval meghaladja a magyart. Mindazonáltal úgy vélem, tévedés a tömegkultúra és az elitkultúra éles szétválasztása, korunk szellemi közege nem más, mint a kettő sűrű szövedéke.
origo.hu
Ez nem ellenzék, hanem vírus, amit le kell gyűrni
