Hülyék vagyunk?

A N Y A N Y E L V Ü N K

Az egyik üzlethálózat azt javasolja, hogy „fukarkodjam velük”, káromkodásra rímeltet: „A fukar mindenit”, sőt nyelvtorzítástól sem riad vissza: „az árak le vannak fukarkodva”. Ha az üzlethálózat fukar (fösvény, szűkmarkú, smucig, sóher, zsugori), akkor milyen lehet az áruja? Ha én, a vevő lennék az – akkor kikérem magamnak!
Ahogy azt is, hogy hülyének nézzenek. Bevallom, eleinte kicsit szántam, később megmosolyogtam azokat az embereket, akik buszon, villamoson – mint hajdani szégyentáblát – harsány piros nejlonszatyrokon hordozták a „hülye” feliratot. Ősi büntetőszokásra emlékeztettek, penitenciára, esetleg elővigyázatosságra: tőlük minden kitelik, figyelmeztettek, előre megmondták, jó lesz kikerülni őket!
A teljes feliratok persze egy áruházlánc reklámmondatai: „Mert hülye azért nem vagyok…”, „Nem lehet hülye, aki ilyen zacskót cipel”. De a hülye csupa nagybetűkkel kiordít a szövegből.
Emlékszem, hogy a hülye szó használata nemzedéki szakadékot képzett szüleim és énközöttem. Szüleim soha nem mondták ki, durva szónak tartották. Édesanyám legföljebb annyit mondott – véletlenül is ráérezve a szó eredeti jelentésére: hüle vagy hüllő. Ez volt a legtöbb. Mi gyerekek viszont már sértésként használtuk: „Te hülye!” Rákosfalván ezért verekedni kellett.
Később, ahogy terjedt korosztályunkban a hülye szó, kezdte elveszteni durva, sértő, bántó jelentését. Már fizikai elégtételt sem kellett mindig venni érte. Ma már alapvetően nem sértő, bár nyelvi alakjától és használati környezettől azért jelentősen függ. „Na ne hülyéskedj már” – nem bántóbb, mint ha azt mondanánk: „Na ne bolondozz már”. A hülyéskedik tehát körülbelül azt jelenti: bolondozik. A „te hülye vagy” kijelentés hangszíntől, helyzettől függ. Lehet elnéző legyintés, de komoly fenyegetés is, főnöknek mondva biztos kirúgás. Ismerik a viccet? Az alkalmazott nagyon feldühödik valamin, és bejelenti munkatársainak, hogy most bemegy a főnökhöz, s megmondja neki, hogy mekkora hülyének tartja. Két perc múlva kijön. A kollégák kérdezik, na mi történt? „Végül is megegyeztünk. Én bocsánatot kértem, ő meg megígérte, hogy nem rúg ki.”
A hülye elég nagy utat járt be a magyar nyelvtörténetben. Nem indult bántó szóként. A hűl, elhűl igéből alakult ki a folyamatos melléknévi igenév (-ó, -ő) -e változatával. Így keletkezett a kergül-ből a kerge, a szül-ből a szüle, a peng-ből a penge. Ez utóbbiaknak van másik változatuk is: szülő, pengő. A hül-nek is megvan ez a változata: hül-ő, vagyis hüllő (nyelvújítási szó: hideg vérű állat, a szó utal az efféle állatok hidegebb hőmérsékletére). Anyukám tehát kétszeresen is helyesen mondta ránk, csintalan gyerekekre, hogy „hüllők vagytok”: etimológiailag és illemtanilag is.
A hüle~hülye kezdetben tehát az elhűlést mutató, oktalanul csodálkozó, bambuló emberekre vonatkozott. A hüledezik szavunk is őrzi a hűl szótövet. 1792-ben első előfordulásakor a butácska, málészájú emberek, illetve a siketek, értelmi fogyatékosok megnevezése. Semmi bántó nem volt abban, hogy az értelmi fogyatékosok intézményeit kezdetben „magyarországi hülyeintézeteknek” nevezték. Hülye szavunk jelentése ezek után folyamatosan durvult. A „hülyeintézetek” neve is megváltozott. A XX. század első felében a hülye sértő, bántó szóvá vált. A tanárok, illemtankönyvek, etikettek tiltották, sajtóban, rádióban és televízióban nem fordult elő. Egy ideig. Manapság a hülye kezdi elveszíteni durva jellegét. Mintha visszatérne kialakulása kori jelentéséhez. Aki hülye, az egy kicsit butácska, értetlen, málészájú.
Legutóbb már nekem is adtak egy hülye feliratú piros zacskót. A feliratot befelé fordítva, szinte menekültem a kocsiig, hogy elrejtsem. Otthon vettem észre, hogy a másik felén is ott szerepelt a hülye.
Pontosabban az, hogy „nem lehet hülye az, aki…” Most engem, minket kicsit hülyének néznek, avagy legyintsek rá?