(kitől fél Tárnoki néni…)

Én nem tudom, mások hogy voltak ezzel – mondta Tárnoki néni egy független szocialista közvélemény-kutató intézet kérdezőbiztosának –, de én a Kádár-korszakban nem féltem semmitől, legfeljebb az övsömörtől, ami a szomszédunkban lakó férfiszabót majdnem a sírba vitte.
A kérdezőbiztos egyetértően mosolygott, és beírta a megfelelő rubrikákba, hogy az interjúalany lojálisan ítéli meg a hatvanas és hetvenes éveket, és nem bánná, ha lenne Ki mit tud? és Táncdalfesztivál, bár a valóságshow-kal is elégedett.
– Most viszont – folytatta Tárnoki néni kérdezés nélkül – sok mindenkitől és sok mindentől félek, sőt rettegek. Kezdetben Csurkától rettegtem meg az Árpád-sávtól, aztán jött Potyka bácsi a szkinhedjeivel meg Szabó Albert karöltve a turullal. Az utcákon és tereken a bokáját csattogtatta a fasizmus. Szorongásomat csak a taxisblokád enyhítette, jó volt érezni, hogy a mi oldalunkon is van erő. Aztán a Hóbagoly ijesztett rám, bár róla mostanra kiderült, hogy Horn Gyulához méltó úriember, s annak idején nem is ő fütyülte ki Árpi bácsit. De Torgyán doktortól féltem igazán, szerencsére ott volt Kuncze, aki a parlamentben mindig letörte a szarvát, ha pondrózott meg férgecskézett. Minimum tíz évig rettegtem tőle, mostanra nyugodtam meg egy kicsit, hogy látom, ott ül a Buzerában a TV2-s szupersztárok között, és békésen elnevetgél a zseniális Bochkor Gáborral, az utolérhetetlen polihisztor Verebessel meg az isteni Havas Henrikkel. Ez számomra azt jelenti, hogy a jó végül mindig diadalmaskodik, és ha a tigrist domesztikálják, szívesen eszik Whiskast.
A kérdezőbiztos, aki tulajdonképpen az alany fogyasztási és étkezési szokásaira volt kíváncsi a Coca-Cola megbízásából, itt közbeszólt.
– Hányszor eszik húst hetente?
– A Whiskasban van hús – felelte Tárnoki néni, és elragadó műfogsorát kivillantva nevetett. – Nekem a Whiskasról olykor a Viszkis rabló jut az eszembe, aki most éppen újságírónak készül a börtönben. Hát mégis igaz a mondás: rablóból lesz a legjobb pandúr.
– Ön pandúrnak tartja az újságírókat? – zökkent ki szerepéből a kérdezőbiztos.
– Isten őrizz – felelte Tárnoki néni. – Hisz sajtószabadság van, még O. V. is mutogathatja a családját a tévében. Hogy jön ide a pandúr?
– Ön Pepsit vagy Coca-Colát fogyaszt?
– Nem fogyasztok. Ha tehetem, csapvizet iszom. De alighogy ment Torgyán, jött Bácsfi Diána. A hideg futkosott a hátamon a lendítéseitől. Most mit csinál?
– Én? – kérdezte a biztos.
– Nem. Az a nyilas tyúk. Hogy vinné el a madárvész. Biztos valamelyik polgári körben vagy szakmai konzultációs testületben agitál a Fidesznek. Tudja, kitől féltem igazán?
– Nem.
– A Kövér Lacitól. Amikor azt mondta, hogy akasszam föl magam, ijedtemben meg is tettem, de elszakadt a kötél. Közben rájöttem, hogy nem ő a Sátán, ő csak Belzebub.
„Belzebub” – írta a megfelelő rubrikába a kérdezőbiztos.
– Az O. V. áll mögötte. Minden mögött az O. V. áll. Tőle már akkor rettegtem, amikor még csak az aranyos Fodor Gábor hónaljáig ért. Mert én megérzem a gonoszt. A természetgyógyászom is azt mondta, amikor feltette a nyakamra az elektromágneses tekercset, hogy Tárnoki néni, magából tökéletes médium lehetne. Az O. V.-tól tizenhat éve rettegek, és ez egyre fokozódik.
– Zöldség szerepel az étrendjében? – próbálkozott a biztos.
– Miért volna ez zöldség? – kérdezte Tárnoki néni. – Én azt csodálom, hogy az öt gyereke meg a felesége nem fél tőle, hiszen annyit hallani mostanában családon belüli erőszakról.
– Imádják – szólalt meg a hároméves Esztike, aki eddig tágra nyílt szemmel hallgatta a beszélgetést. – Én is imádom – nézett dacosan dédanyja szemébe.
– Nem értek egyet a véleményeddel – mondta méltósággal az idős hölgy. – De az életemet adnám érte, hogy kifejthesd. Ám most egyelőre csönd! Hozzám jött a közvélemény-kutató néni, nem hozzád. Mi is a kérdés?
A kérdezőbiztos meggyötörten felelte: – Én nem tudom…