Lakni valahol

k ö n y v e s h á z

Gyakran még értelmes emberektől is hallani olyasmit, hogy „a cigányoknak” nem érdemes lakást adni, mert szétverik, eltüzelik a parkettát, egyébként is egytől egyig bűnözők. A lakáshirdetési rovatok tolvajnyelvében egy időben megjelent a „jó ház” kifejezés, ami nagyjából azt jelentette: cigánymentes. Arról most ne beszéljünk, hogy ez a formális logika alapján annyit jelent, hogy egyesek szerint minden cigány származású ember valamiféle különös félállat, akit a lehetőség szerint a városok és falvak peremén kell „tartani”, mert úgyis a putriban érzi jól magát. (Nem érzi jól magát.)
Nagyon messze vezető szociológiai kérdés, hogy a többségi társadalom egyes tagjai Európa-szerte miért akarják magukat „megvédeni” a cigányoktól, akiket leginkább azzal vádolnak, hogy nem képesek a többségi normák szerint élni. (Eközben a társadalom gyakorlatilag semmit sem tesz azért, hogy legalább a lehetőséget megadja erre: a lemorzsolódás már az óvodában elkezdődik, a kisegítő osztállyal folytatódik, ami a gimnáziumi felvételnek még a minimális esélyét is elveszi – innentől pedig „a cigány” mehet takarítónak vagy segédmunkásnak. Ha annak felveszik.)
Persze hiába jajonganak az értelmiségiek, akik a demokrácia, a jog és az esélyegyenlőség filozófiájáról értekeznek, ha az egész nem fordul át mindennapi gyakorlatba. A jog semmit sem ér, ha nem érvényesül, arról nem is beszélve, hogy konkrét emberi sorsokról nem lehet filozofálni.
Nem tudom, egy mélyreható elemzés vagy egy Provokátor-féle tévéműsor segít-e többet abban, hogy az, aki hajlamos az általánosításra, rádöbbenjen: „a cigányok”, akiktől tart vagy akikkel nem akar egy utcában lakni, nem arctalan massza, hanem különféle emberek csoportja.
Amikor pedig a különféle emberek megszólalnak, és elmesélik a sorsukat, nemegyszer bedőlnek a védelmi vonalak. Erre épít a Roma Sajtóközpont háromnyelvű kiadványa, a Lakni valahol – történetek is. A cigány, magyar és angol nyelvű kötet alapvetése az, hogy itt nem a romákról mesél valaki, hanem maguk a magyar, görög, bolgár, román, szerb, szlovák romák mesélik el a sorsukat: hogyan próbálnak fedelet találni a fejük fölé, vagy megtartani azt, ami nagy nehezen meglett, mert néha még a szeméttelep szomszédságából is elűzik őket, eldózerolják a kunyhóikat, mint Görögországban.
A kötetből megtudhatjuk, hogy a „létező világok legjobbika”, a Kádár-szocializmus alatt hogy épültek fel a „csökkent értékű” lakások, ahova aztán beköltözhettek a romák (nem volt bennük parketta, nem volt mit feltüzelni), hogyan küzd a rákos anya a gyerekeiért, hogy az erdőben épült viskóból ne vigyék őket állami gondozásba, milyen egy bolgár cigány lakótelep. Olvashatunk arról is, hogy 1993-ban, miután Románia tagja lett az Európa Tanácsnak, Hadréven egy roma–román konfliktus után meglincseltek három roma fiatalt, rendőri biztatásra felgyújtottak tizennégy házat, elűzték a romákat, majd megtiltották az áldozatoknak, hogy beszéljenek arról, ami történt. A különféle hivatalokban időről időre úgy döntenek, hogy „áthelyeznek” (lebontanak) egy-egy cigány telepet. Aztán az ott lakók menjenek, amerre akarnak. Csak ne legyenek ott.
De hol legyenek?
Hol lakjanak? Hová járjanak iskolába és hol dolgozzanak? Miből adjanak enni a gyerekeiknek? A globális romakérdést papíron nem lehet megoldani, ha egyáltalán van romakérdés úgy általánosságban. A mindennapokban lehet megoldani. Lakással, oktatással, munkahelyekkel és leginkább: szemléletváltással. Az utóbbihoz viszont még nagyon sok hasonló kiadvány kell.
(Lakni valahol – történetek. Roma Sajtóközpont Könyvek, 4., Budapest, 2005. Ármegjelölés nélkül)