Ménesi kadarka

L u g a s

Olyan különleges termékről beszélek, amely a legenda szerint még a Himnusz eredeti változatában is kiemelt helyet kapott: „Ménes szőlővesszein nektárt csepegtettél” – írta volna a sort Kölcsey az irodalomtörténeti legenda szerint, de később Ménest kicserélte a jobban hangzó Tokajra. Akár így, akár úgy (egyébként én a Ménes verzióról semmilyen filológiai adatot nem találtam), mégis: Ménesnek egy nagyszerű minőség szinonimájának kell lennie.
S az is volt: Ménes a történelmi Magyarország egyik leghíresebb szőlővidéke. S a terroir is lényegében ugyanolyan gyűjtőnevet jelentett, mint a páros csillag Tokajé; ménesi boron az egész Arad-Hegyalján készített borokat értjük. Ezekről még Szent István korából őrzünk adatokat; településneveket, szőlőbirtokokat, dűlőket és tulajdonosok privilégiumait – ma viszont a Maros menti Arad–Déva országúton úgy suhanunk el Ópálos (Paulis) és Baracka mellett a történelmi Erdély felé igyekezve, hogy észre sem vesszük az észak–déli tengelyű Hegyalját a lassan el-eltűnő teraszokkal és elvadult tájjal. Legföljebb az tűnik fel, hogy Arad után közvetlenül az út mellett néha viharvert villamosok húznak el – az 1906-ban épített hegyaljai vasút maradványai. (Eredetileg 68 kilométeres volt az Arad–Pankota és mintegy 50 kilométeres az Arad–Radna szakasz – ma már csak az Arad–Gyorok vonalat használják.) Pedig Ménes neve ezer év alatt sokszor jelentette a dicsőséget – leginkább a nemzetközi hírűvé vált kadarka szőlőből készített aszújával. A dualizmus fénykorában Arad-Hegyalja húsz-egynéhány településén közel ötezer hektáron termeltek szőlőt (majdnem annyit, mint Tokajban), mára viszont eltűnt a szőlőföldek nagy része. Csávossy György, az erdélyi borászat doyenje szerint a rendszerváltozás az erdélyi szőlőkben egy újabb filoxéravész csapásával ért föl.
A régi példabeszédek – tanítómese-summázatok, a tradíció emlékfoszlányai – azt mondják, hogy párba állítva az ország leghíresebb nedűit, a tokajit a betegnek, a ménesit az egészségesnek kell innia. Ezt a finom disztinkciót Perecsényi Nagy László – tiszteletbeli szolgabíró és literátor, a jénai mineralogiai társaság választmányi tagja – írta le, aki nagygalsai szőlőjéből 1804-ben 45 akó fehérbort szűrt, és Orodiás című latin nyelvű munkájáért tizedmentességet kapott rá. Mindezeket megtoldotta némely meglepő élettani tapasztalatával is: „a ménesiben erősítő mosztony, értelmet erősítő szesz, szeretet, barátság, tiszta jó kedv és egyéb kiütköző tulajdonság heves és szép szín tölle kipiroslik, úgy, hogy a munkás, ép embert száz esztendőnél is tovább fenntartja: most is ezen vidék körül, aki mértékletesen élt a ménesi borral 103-105-117 esztendő embert, és kivált kapást találni lehet, aki jól kidolgozván a hegyen magát, jó borral más napra felfrissíti magát, erősíti inait, akármi kemény ételt a gyomrában széjjel főz”. A Berzsenyi-kortárs Perecsényi Nagy aztán meg is teremti a Bécsig és más külföldi piacokig eljutó arad-hegyaljai borok mítoszát és kultuszát. Leírja, leltározza a Ménes körüli településeket, a szőlőket, a művelési módot, a borászatot, a birtokot és épületet, magát a bort és a kolnákat (présházat) a szőlőben.
„Mi szép vagy Kolna Ménes oldalán! / Borod setét mint a cigány leány” – veszi át Vörösmarty. Jókai is egy álló hetet tölt el Magyarádon, a híres szüreten, ahol patriarchális emberi viszonyokat talál. Fényes Elek már a ménesi borok európai sikereiről beszél: „Legnevezetesebb gazdasága szőlőhegyében áll, mely Ménest egész Európában ismertté teszi. Itt szűretik azon aszú bor, melly sötét vörös, sima, édessége, tüze s más boroktól különböző szekfű illatú, kedves zamatja által annyira elhíresedett, hogy sokan még az ős tokajinak is elibe teszik.”
Kadarka – ménesi aszú. Jó pár éve némi kutatást is folytattunk a ménesi aszú után, gyászos eredménnyel. Nemcsak hogy nem készítenek aszút, nem találkoztunk olyan emberrel sem, aki valaha kóstolta volna (még a ménesi tudományos kutatóintézetben sem). Az aszúkészítés a háború után megszűnt, sok egyéb ok mellett a kadarka szőlő elhanyagolásának és idő előtti leszüretelésének egyenes következményeként. Egyedül Balla Géza már akkor is kibontakozni látszó pincészetében (Wine Princess) láttam biztató jeleket: elsősorban a kadarka szelektálásában és régi értékeinek rekonstrukciójában. Ez a szőlőfajta nem problémamentes: egy közelmúltban megjelent munkájában egy angol szakíró (Alex Liddell) lesújtó véleményének adott hangot. Azt írta az egyébként rothadásra és fagyra érzékeny fajtáról, hogy a színe jellegtelen és termése bizonytalan. Sőt egy szekszárdi termesztőt cáfolandó azt is állította, hogy a kadarka biztosan nem fogja helyreállítani a magyar borok becsületét. „Lágy, piros bort ad, amely fűszeres-gyümölcsös ízzel nyit, középen üres, majd a torokban kirobbanó ízeket kapunk, amit rövid lecsengés követ.” Végső summázata: a kadarka mindig jellegtelen. A hungarikumok iránt meglepően érzéketlen szerzőtől nem itt kell megvédeni a legjobb szekszárdi kadarkakészítőket – például Vida Pétert vagy Vesztergombit –, de az biztos, hogy az angol szakértő nem kóstolta Balla Géza borait. Különösképpen nem ízlelhette Balla 2003-as kadarkáját, amely szerintem új időszámítás kezdete a kadarkakészítés történetében. Biztos, hogy ez a bor Liddellt minden szegmensében cáfolja: nem lágy, hanem testes, nem piros, hanem bíborvörös (egyenesen „setét, mint a cigány leány”), szegfűszeges és telt (nincs benne semmi üresjárat), nem robbanékony, hanem harmonikus tanninokkal bír. Olyan hosszú és pontos, mint egy jól kitartott hang egy Bach-szonátában. Nos: ez az őszinte kadarka igazolja a híreket az egykori Ménesről – nem könnyű, hanem testes vörösbor (egyébként ezzel ellentéte is a finoman és művészien kicsiszolt szekszárdiaknak), színtónusai olyan megkapóak, hogy sokáig arra gondoltam, Balla Géza keveri, színezi valamivel. De nem – egyszerűen felkutatta Arad-Hegyalján azokat a kadarkaklónokat, amelyek a klasszikus ménesit adhatják: a régi, öreg tőkéket, amelyek egészen más fürtszerkezetűek, és fürtterhelésük is példaszerű. Sőt Balla Géza azóta megtette következő lépését is a ménesi sakktáblán: Cadarissima néven kiváló szamorodni típusú vörösbort készített, amely alig van pár centire a várva várt ménesi aszútól, a – feltehetően – nagyszerű természetes édes bortól. Azt hiszem, hogy Balla nyomán a kadarka egyszerre igazol és cáfol: igazolja az elődöket, Perecsényi Nagytól Vörösmartyig és mindazokig, aki ditirambust zengtek róla, és cáfolja a mai tamáskodókat, akik egy nagyszerű hungarikum piacképességében kételkednek.