„Népen belüli ellentmondás”

Közíróink, politikusaink és ünnepi szónokaink szinte egybehangzóan azt állítják, hogy az ötvenhatosok azért a többpárti demokráciáért küzdöttek, amely a rendszerváltás után legalább formailag megvalósult. A történész megütközik: ennyire nem érdekli őket, amiről írnak és beszélnek? Avagy végleg letettek arról – netán képtelenek is rá? –, hogy Illyés Gyula és Bibó István nyelvén olyan forradalomról oktassák a mai kor hallgatóit, amely egy csapnivalóan hitvány, bürokrata uralkodói kaszt ellen és a termelési javak közös ellenőrzésének óhaja jegyében tört ki? Régóta el sem hangzik, ami az akkori – a párt és a szakszervezetek meghatározta – életszínvonal hivatalos mutatóiból kitűnik, hogy a munkáscsaládok 15 százalékának még lepedőre sem telt, télen minden ötödik munkás kabát nélkül járt. Fekete Sándor a kabáttalanok forradalmáról beszélt Hungaricus című röpiratában, amiért kis híján akasztófára került.
A 1956-os Magyar Nemzeti Bizottmány egykori elnökének, Dudás Józsefnek – akinek alakja pontosan beleillik a népi forradalmi vonulatba – mintha változatlanul az elhallgatás lenne az osztályrésze. Az ötvenedik évfordulón is. Kinyilatkoztatásnak tűnnek a Hollós–Lajtai szerzőpáros ihlette kompilációk, mint például az, hogy a Szabad Nép székházában lévő fegyvereseinek nem volt jó hírük, vagy hogy vezéri szerepre törése megbonthatta volna a forradalom egységét. A Dudás személyét övező kétely régi keletű, amely az illegalitás honi és erdélyi viszályain, illetve a Moszkvához fűződő viszonyával kapcsolatos vitákon alapszik. Ráadásul 1945-ben mint gépészmérnök, a Fogaskerékgyár január 20-án az oroszok által kinevezett igazgatója elhatározta: a vállalati nyereségből fokozatosan kivásárolja a tőkés tulajdonost azzal, hogy a kifizetésekből a munkások részvényekhez jutnak, s az övék lesz a többségi, majd a teljes tulajdon. (A gyár egyébként jóvátételként a székhelyét az alsó-ausztriai Badenben felütött szovjet parancsnokság megrendelésére készített autóalkatrészeket.)
Gerő Ernő, aki igazi tanult inkvizítorként építette ki az általa nem nagyon szívelt Rákosi személyi kultuszát, egyik beszédében nyíltan is elutasította ezt a fajta „szövetkezeti szocializmust”. Dudás erre átlépett a kisgazdákhoz, nehogy az ugyancsak elhajló Demény Pál sorsára jutva Péter Gábor foglya legyen. Különben is az első, nem hivatalos moszkvai fegyverszüneti delegáció tagjaként túl sokat tudott az 1944-es simulékony, csakis a szovjet „bumácskákra” mozdult és végsőkig kiváró hazai pártvezetésről. A Magyar Közösség – valójában a kisgazdapárt – ellen lefolytatott kirakatper során őt is őrizetbe vették, de Rajk László belügyminiszter utasítására – aki úgy látszik, nem feledkezett el Dudás szerepéről a dél-erdélyi román kommunista párt újjászervezésében – szabadon engedték. Azután mégis az elsők közt került a recski, sokak által haláltábornak aposztrofált büntetőtáborba. Ha nemcsak a bábukat, hanem az azokat mozgató ördögi akaratot is figyeljük, elégtétellel nyugtázhatjuk, hogy az őt letartóztató ávós őrnagy – az illegalitásban s a moszkvai út előkészítésében egykori társa – csakhamar az egyik szomszédos priccs tulajdonosa lett. 1951-ben kiadták a román államvédelemnek – az 1933-ban román bíróság által kommunista szervezkedés miatt rárótt kilenc évből hatot ült le Dudás román fegyházakban –, s csak a még hátralévő három év letöltése után került vissza Magyarországra.
1953-ban levették az ÁVH válláról a pártmunka és a közigazgatás fölös terheit, a recski lágert s a többi internálóhelyet is felszámolták. A pártmunkások pletykálni kezdtek, nyilvánosan árulkodtak egymásra, és az első tíz elítélt közt rehabilitálták a hírhedt katonai rendőrség, a Kat. Pol. két börtönbe zárt tisztjét, Berkesi Andrást és Kardos Györgyöt. Ők később az aczéli kultúrkorszakban játszottak meghatározó szerepet irodalmunkban, előbb azonban ÁVH-s ellenlábasaikat, élükön Péter Gábor altábornaggyal, rács mögé dugták. Aczél Györgyöt is ekkor engedték szabadon, egy építőipari tröszt vezérigazgatói széke, 52 ezer forint készpénz, kétszobás lakás, háromhetes üdülés és egy márkás karóra várta, kitüntetéseiről és tartalékos ezredesi váll-lapjáról nem is beszélve. (Aczél hasonlít Voltaire Candide-jának tanítómesterére, Panglossra, akit felakasztottak, de életben maradt, és igazi Panglossként továbbra is hitt a minden világok legjobbikát hirdető filozófiában, csak Leibnitz helyett Marxéban.) Dudás ezalatt örülhetett, hogy technikusi munkát talált, és a Nagy Imre-i változások sem győzték meg arról, hogy a párt reformerei és dogmatikusai – akik szívből kívánták egymás romlását – előbbre jutottak a magyarok gondjainak megoldásában.
Ha valaki csak úgy magától – nem hivatalból s Moszkvát bosszantandó, mint a jugoszlávok – igazi munkásigazgatásról mert álmodni a szocializmusban, azt mindig úgy kezelték, mint egy veszedelmes szekta alapítóját. Dudás pedig, mint láttuk, már a koalíciós időkben is ilyen ember volt. Tudta azt is, hogy el kell söpörni a kibontakozás útjában álló hazaáruló nómenklatúrát. A fegyveres felkelés győzelmének küszöbén, 1956. október 27-én beszédet tartott az összegyűlt tömegnek a Széna téren, két nap múlva megalapította az 1848-ra emlékeztető nevű Magyar Nemzeti Bizottmányt, s azonmód szembekerült a számára csupán a kommunista restaurációt jelentő, egyébként inkább csak papíron, mintsem a valóságban is hatalmat gyakorló Nagy Imre-kormánnyal. Az utca népe a Szabad Nép munkatársainak hirtelen megtérését a forradalom államosításának tartotta, a bukott diktátor, Rákosi képe mellé vödröt helyeztek az emberek, ráírva: „Ide tessék köpni!”, s Nagy Imrét mint a „legszélesebb alapokon nyugvó, legnemzetibb legkormány” fejét továbbra is csak úgy oroszosan „Nagyimrov”-nak aposztrofálták.
Dudás október 30-án tárgyalt Nagy Imrével, és állítólag figyelmeztette, hogy ne bízzon a Pestre küldött Anasztaz Ivanovics Mikojan ígéreteiben. Ő még a fegyverszüneti tapogatózások során, 1944-ben találkozott vele Moszkvában, s az örmény már akkor megbízhatatlan volt. November 3-ig Dudás adta ki a Magyar Függetlenség című lapot, de összeütközésbe került a saját fegyvereseivel is, akik a második szovjet invázió előtt leváltották. Kétszer a kormányerők is letartóztatták, de Maléter Pál kénytelen volt szabadon engedni. November 4-én megsebesült és kórházba került. A passzív ellenállás szervezése idején, november 21-én Kádárék tárgyalás ürügyével a Parlamentbe csalták, ahol foglyul ejtették, s az SZKP elnöksége Magyarországgal foglalkozó delegációjának döntése alapján az azonnal hadbíróság elé állítandók közé sorolták. A Katonai Kollégium különtanácsa 1957. január 21-én halálra ítélte a fellebbezés lehetősége nélkül. Egyes hírek szerint a siralomházban bosszúból, felső utasításra megverették. Bár csontjainak igazságügyi orvos szakértői vizsgálata a verést valószínűsítette, azt már nem lehetett megállapítani, hogy ebbe halt volna bele. A január 20-i Népszabadságban lehozott hivatalos jelentés szerint – amely nyomatékosan cáfolta, hogy Dudás József valaha is a kommunista párt tagja lett volna – január 19-én Szabó bácsival, a Széna téri parancsnokkal együtt akasztották fel. Ez éppen Csou En-laj kínai miniszterelnök látogatása után történt, aki többek közt a népen belüli ellentmondást tanulmányozta hazánkban, ésszerű, ám elkerülhetetlen megtorlásokra biztatva Kádár elvtársat.