Milyen látható hátrányai vannak máris az érettségi megosztásának? Milyen társadalmi átrendeződés várható attól, ha a műveltséget, a tudást, a tehetséget „lecsiszolják”, hogy bárhol, bármikor hasznosítható legyen? Milyen irányba szeretné terelni Európa fiataljait a pénzvilág? E gondolatokról beszélgettünk Baranyi Károlylyal, a Nemzeti Pedagógus Műhely alapítójával, Fóthi Ákossal, az ELTE Informatikai Karának egyik tanszékvezetőjével, és Szlavikovszky Beáta középiskolai tanárral.
– A Nemzeti Pedagógus Műhely a múlt évben Látlelet a fiatalságról címen tartott nemzetközi konferenciát. Az ott elhangzottak középpontjában a humánum és az a felelősség állt, amelyet a most felnövekvő és jövendő fiatalok sorsa iránt éreztek. Mitől féltik őket leginkább?
Baranyi Károly: – A mi fiataljaink más jellegű veszélyeknek vannak kitéve, mint ha egy háborús vagy válságövezetben élnének. Az egészséges fejlődésüket megakadályozó törekvések viszont mindennapjaikban nagyon is jelenvalók. A mi földrajzi és kulturális környezetünkben például alapvető fontosságúnak és védendőnek tekintjük az anyanyelvet, elvárjuk annak magas színvonalú oktatását. Ugyanígy a nemzeti értékeink tudatosítását, történelmünk megfelelő ismeretét. Álságosnak tartjuk, hogy miközben a diákok személyiségi jogainak abszolút védelmét hangsúlyozzák, egyre nagyobb teret nyernek azok a pedagógiai irányzatok, amelyek nem készítik fel a fiatalokat a szabad döntésekre, a személyes felelősségre.
– A tavalyi fórum záróközleménye két témára összpontosított: a kétszintű érettségi ellentmondásaira, továbbá a felsőoktatásban a bolognai képzési rendszerhez való csatlakozás buktatóira… Figyelembe vették-e aggodalmaikat a döntéshozók?
– Eddig ennek nem láttuk a jeleit. A mi szakmai műhelyünk is tudatában volt annak, hogy szükség van bizonyos változásra, ezért már 1996-ban kidolgoztuk az egységes és egyszintű érettségi koncepciónkat. Arra a fórumra, ahol ezt nyilvánosságra hoztuk, meghívtuk az oktatási tárca képviselőjét, de nem jött el.
– Hogyan összegezné a kétszintű érettségivel kapcsolatos kifogásaikat?
– A módszer nem emberközpontú, nem a nevelést, a tudás elsajátítását tartja fontosnak. Ráadásul a rendszere áttekinthetetlenül bonyolult. Törekvései arra irányulnak, hogy az éppen aktuális munkaerőpiacra alkalmas tömeget képezzenek. Így az oktatás színvonala óhatatlanul a megszüntetett szakiskoláké felé mozdul el. Azzal, hogy kétféle tananyag, kétféle követelmény van, nem az esélyeket növeljük, épp az ellenkező folyamat indul meg. A lépésről lépésre építkező, a gyermekek szellemi éréséhez is igazodó tanterveket felborították, helyette a „mozaikszerűség” lépett. A logikát, intuíciót, matematikát megkívánó fizikánál például a középszintű érettséginél a megértést szolgáló feladatok helyett, tesztlapot kell kitölteni. Ugyanakkor annak a gyereknek, aki érdeklődésénél fogva ezen a területen szeretne tovább tanulni, külön tanfolyamokra vagy órákra kell járnia.
– A kétszintű módszer mellett az egyik érv az, hogy a fiatalok szabadon, képességeiknek megfelelően választhatnak. Ezt önök miért nem tartják pozitívumnak?
– Voltaképpen tizenhat évesen, lélektanilag sérülékeny időszakban kell a jövőjüket meghatározó döntést hozniuk. Nem is annyira a tantárgyak választásában rejlik a csapda, hanem abban, hogy a tanulás „mértékét” is maguk határozhatják meg. Fennáll a kockázata annak, hogy azok is a könnyebb utat választják, akik többre lennének képesek, de még nincsenek tisztában értékeikkel. Ezért mondjuk, hogy a kétféle elbírálás nem a lehetőségeiket tágítja, hanem éppenséggel beszűkíti azokat.
– Egy gimnáziumi osztályon belül hogyan lehet a sokféle érdeket összehangolni?
– Általános tapasztalat, hogy az igazi közösség úgy tizenhat, tizenhét éves korban kezd kialakulni. Ez a rendszer viszont magában hordja azt, hogy a diákok a választott szintek és tantárgyak szerint elkülönüljenek. A jobb képességű gyerekek a gimnázium utolsó két esztendejében már nem a tudásukat gyarapítják, hanem ügyeskednek, igyekeznek alkalmazkodni az új feltételekhez. Nem véletlenül használják a „pontvadászat” kifejezést.
Hogy az új módszerrel ki jár jól és ki rosszul, arra Szlavikovszky Beáta két jellemző példát említ.
– Az egyik negatívum, hogy akik most tavasszal jelest kapnak az emelt szintű magyar vagy történelem érettségijükre 28 pontot vihetnek magukkal tovább, viszont akik – mondjuk – öt évvel ezelőtt ezekből a tárgyakból szintén jelesre vizsgáztak, azoknak harminc pont „jár”. Tehát itt már belépett a rendszerbe egyfajta esélyegyenlőtlenség. Információink szerint a régebben érettségizettek köréből, továbbá akik másod vagy harmad diplomát szeretnének, igen sokan ki is akarják használni a fenti előnyt. Az egyetemek nem számítottak minderre.
A középiskolai élet hagyományait, szellemi, formáló hatásait tekintve óhatatlanul szóba kerülnek azok a rendelkezések, amelyeket a személyiségi jogok védelmére hoztak, de eredményük egészen más. Ma egy osztályfőnöknek semmiféle háttér-információja nem lehet a tanítványairól. A naplóban nem szerepelhet a szülők foglalkozása, sem a családi státusa. Így a tanár hiába látja, hogy a gyerekkel mentálisan vagy fizikailag baj van, a segítségnyújtás lehetőségei erősen korlátozottak. A közelmúltban jó néhány olyan rendelkezés született, amely lehetetlenné teszi a fegyelmezést. Például, akkor sem küldhetnek ki valakit az óráról, ha harminc ember munkáját zavarja, teszi tönkre. Ugyanakkor előírás, hogy a késéseket alkalmanként és percenként adminisztrálni, majd összegezni kell. A szélsőséges liberális elvek szerint „toleránsnak” kell lenni, ha a diák káromkodik, „beszól” az órán, vagy éppen verekszik. Tehát a mai „klímában” egyszerre vannak jelen a kilengések és számos olyan előírás, szabály, amelyek szinte falat emelnek a tanár és a tanítványa közé.
– Mégis, egészen az utóbbi időkig a hivatását szerető embernek megvolt az a jó érzése, hogy ha belép a tanterembe, saját tudása, felkészültsége szerint taníthat – veszi át a szót Fóthi Ákos, majd így folytatja:
– A jelenlegi folyamat viszont arra kényszeríti őket, hogy mindezt felejtsék el. Az a dolguk, hogy bizonyos típusú feladatok megoldására trenírozzák a gyerekeket. Szóbeli feleltetés, kis előadás már alig van, az értékelést a felmérők, a tesztek jelentik. Ma egy gyerektől nem kérdeznek, hanem „mérik.” Az iskola működésének a célja nem a tudás fejlesztése, hanem a mérhető eredmények produkálása. Testmagasságot vagy súlyt az iskolaorvosi vizsgálatokon mérhetnek ugyan, de hogyan mérik a személyiségjegyeket és szellemi képességeket, a tehetséget? Igaz, hogy a mérések szerinti elbírálási módszerek jelentős szakirodalommal rendelkeznek, s bizonyos területeken megvan a létjogosultságuk. De azt is látni kell, hogy mindez nagy üzlet.
– Üzlet, mégpedig azért, mert – mint Baranyi Károly leszögezi – a több ezer feladatból álló, a szabványoknak megfelelő, komputerizált adatbankot előzetesen „bemérik”, nyilvánosságra hozzák, évről évre összeállítják. A tételeket szétküldik, és központilag javítják az összes érettségi dolgozatot.
Nem érdektelen azon sem elgondolkodni, mi rejlik az oktatásban is létjogosultságot nyert „minőségbiztosítási rendszer” mögött – javasolja Fóthi Ákos. – Voltaképp ipari fogalomról van szó, amely a gyártási folyamatoknál a szabványoknak megfelelő terméket jelenti. Ezt plántálták át az oktatásba, mégpedig úgy, hogy nem a pedagógus személyisége a fontos, hanem a „gyártási folyamat” szabályozottsága. Eszerint nincs szükség kiváló képességű pedagógusokra sem, hiszen ezen az alapon a gyengébb épp olyan „terméket” hoz létre, mint a tehetséges.
– Számos, olyan nyilatkozatra került sor, hogy a felsőoktatási intézmények semmiféle előnyét nem látják a kétszintű érettséginek, hiszen számukra nem a sablonok a fontosak, hanem az intelligencia, a fegyelmezett gondolkodás, a kitartó tudás az érték – teszi hozzá Baranyi Károly.
– A jelek szerint ezeknek az érveknek nem volt foganatjuk. Mi várható a felsőoktatás átalakításától? Milyen árat fizet a jövendő értelmisége és a magyar társadalom mindezért?
Előjáróban Fóthi Ákos megjegyzi, hogy húsz éve az ELTE-n már próbálkoztak a kétszintű képzés bizonyos elemeivel, de aztán rájöttek, hogy vannak olyan területek, ahol ez nem alkalmazható. – Nem véletlen, hogy például az orvosi és a jogi egyetemeken most sem engedték megbolygatni a rendszert, a kialakult metodikát. Franciaországban is azt tapasztaltam, hogy noha részesei a bolognai folyamatnak, de ragaszkodnak a nemzeti, a tradicionális alapokhoz. Szakmai szempontból a pedagógusképzésnek sem kedvez az új képzési modell, de úgy látszik, itt nem volt elég erős az önvédelem. Az látható, hogy az első három évben voltaképp főiskolai színvonalról van szó, s az egyetemek ennek a besorolásnak megfelelő állami támogatást kapják a diákok után. Ez anyagilag az eddiginél nehezebb helyzetbe hozza az érintett intézményeket.
– A liberális oktatáspolitikusok az előnyök között a pragmatizmust, a gazdaságosságot említik. Ez az érv is sántít?
– Sántít, de nagyon. Hiszen szó sincs okos gazdálkodásról. A parasztember ugyanis nem szokta eladni a jövő tavaszra félretett vetőmagját. Itt pedig ez folyik, amikor jól működő rendszereket vernek szét, legyenek azok kis iskolák vagy nagy egyetemek. Pusztán azért, hogy bizonyos gazdasági csoportoknál a pénz hasznosuljon, s a jövő nemzedékeit „betörjék”, a saját érdekeiknek megfelelően mozgassák. E pénzfialó szemléletnek akarják alávetni a magyar és az európai felsőoktatást. Ebben nincs se múlt, se jövő. A pillanatnyi érdek dönt.
Nem véletlenül említi Baranyi Károly, hogy ez a szisztéma, jellegénél fogva azokat a közösségeket kezdi ki, amelyek útjában állnak. A családokat, a történelmi egyházakat, az egyetemek tudományos, szellemi műhelyeit, a tanítvány-tanár értékteremtő kapcsolatát.
– De vajon sikerül e mindenkit betörni? Hagyja-e a fiatalság, hogy megfosszák mindattól, ami a lényege? Hogy ne legyen szükség a bátorságra, eredeti gondolkodásra, a tehetségre?
– Azért a pénzügyi utópiának is megvannak a korlátai. Lehet, hogy egy nemzedéket sikerül „átalakítaniuk”, de jönnek az újabbak. Az ő szellemi-morális igényeiket pedig semmiféle hatalom nem tudja előre bemérni – mondja Baranyi Károly.
origo.hu
Szörnyű buszbaleset Ausztriában: magyar diákok haltak meg
