Pontvadászat, avagy mi a tudás mércéje?

Nehéz lenne összeszámolni, hány félresikerült oktatási reformot indítottak el az utóbbi másfél évtizedben. Némelyik szorgoskodás csak arra volt jó, hogy a bevált rendszereket és pozitív szellemiségű közösségeket szétzilálják. Túl vagyunk a kétszintű érettségi sajátos próbáján, s a tavalyi negatív tapasztalatokból talán lehetett volna okulni. Ám ennek nem sok jelét látni. Ráadásul küszöbönáll a felsőoktatás teljes átalakítása, amelynek célja a nemzetközi hátteret és a mozgatókat tekintve: az oktatást a globális piac árucikkévé tenni. A hét végén a Nemzeti Pedagógus Műhely a Szent Imre Gimnáziumban ismét nemzetközi konferenciát tart, folytatván a tavalyi közös gondolkodást.

Kormos Valéria
2006. 02. 22. 0:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Milyen látható hátrányai vannak máris az érettségi megosztásának? Milyen társadalmi átrendeződés várható attól, ha a műveltséget, a tudást, a tehetséget „lecsiszolják”, hogy bárhol, bármikor hasznosítható legyen? Milyen irányba szeretné terelni Európa fiataljait a pénzvilág? E gondolatokról beszélgettünk Baranyi Károlylyal, a Nemzeti Pedagógus Műhely alapítójával, Fóthi Ákossal, az ELTE Informatikai Karának egyik tanszékvezetőjével, és Szlavikovszky Beáta középiskolai tanárral.
– A Nemzeti Pedagógus Műhely a múlt évben Látlelet a fiatalságról címen tartott nemzetközi konferenciát. Az ott elhangzottak középpontjában a humánum és az a felelősség állt, amelyet a most felnövekvő és jövendő fiatalok sorsa iránt éreztek. Mitől féltik őket leginkább?
Baranyi Károly: – A mi fiataljaink más jellegű veszélyeknek vannak kitéve, mint ha egy háborús vagy válságövezetben élnének. Az egészséges fejlődésüket megakadályozó törekvések viszont mindennapjaikban nagyon is jelenvalók. A mi földrajzi és kulturális környezetünkben például alapvető fontosságúnak és védendőnek tekintjük az anyanyelvet, elvárjuk annak magas színvonalú oktatását. Ugyanígy a nemzeti értékeink tudatosítását, történelmünk megfelelő ismeretét. Álságosnak tartjuk, hogy miközben a diákok személyiségi jogainak abszolút védelmét hangsúlyozzák, egyre nagyobb teret nyernek azok a pedagógiai irányzatok, amelyek nem készítik fel a fiatalokat a szabad döntésekre, a személyes felelősségre.
– A tavalyi fórum záróközleménye két témára összpontosított: a kétszintű érettségi ellentmondásaira, továbbá a felsőoktatásban a bolognai képzési rendszerhez való csatlakozás buktatóira… Figyelembe vették-e aggodalmaikat a döntéshozók?
– Eddig ennek nem láttuk a jeleit. A mi szakmai műhelyünk is tudatában volt annak, hogy szükség van bizonyos változásra, ezért már 1996-ban kidolgoztuk az egységes és egyszintű érettségi koncepciónkat. Arra a fórumra, ahol ezt nyilvánosságra hoztuk, meghívtuk az oktatási tárca képviselőjét, de nem jött el.
– Hogyan összegezné a kétszintű érettségivel kapcsolatos kifogásaikat?
– A módszer nem emberközpontú, nem a nevelést, a tudás elsajátítását tartja fontosnak. Ráadásul a rendszere áttekinthetetlenül bonyolult. Törekvései arra irányulnak, hogy az éppen aktuális munkaerőpiacra alkalmas tömeget képezzenek. Így az oktatás színvonala óhatatlanul a megszüntetett szakiskoláké felé mozdul el. Azzal, hogy kétféle tananyag, kétféle követelmény van, nem az esélyeket növeljük, épp az ellenkező folyamat indul meg. A lépésről lépésre építkező, a gyermekek szellemi éréséhez is igazodó tanterveket felborították, helyette a „mozaikszerűség” lépett. A logikát, intuíciót, matematikát megkívánó fizikánál például a középszintű érettséginél a megértést szolgáló feladatok helyett, tesztlapot kell kitölteni. Ugyanakkor annak a gyereknek, aki érdeklődésénél fogva ezen a területen szeretne tovább tanulni, külön tanfolyamokra vagy órákra kell járnia.
– A kétszintű módszer mellett az egyik érv az, hogy a fiatalok szabadon, képességeiknek megfelelően választhatnak. Ezt önök miért nem tartják pozitívumnak?
– Voltaképpen tizenhat évesen, lélektanilag sérülékeny időszakban kell a jövőjüket meghatározó döntést hozniuk. Nem is annyira a tantárgyak választásában rejlik a csapda, hanem abban, hogy a tanulás „mértékét” is maguk határozhatják meg. Fennáll a kockázata annak, hogy azok is a könnyebb utat választják, akik többre lennének képesek, de még nincsenek tisztában értékeikkel. Ezért mondjuk, hogy a kétféle elbírálás nem a lehetőségeiket tágítja, hanem éppenséggel beszűkíti azokat.
– Egy gimnáziumi osztályon belül hogyan lehet a sokféle érdeket összehangolni?
– Általános tapasztalat, hogy az igazi közösség úgy tizenhat, tizenhét éves korban kezd kialakulni. Ez a rendszer viszont magában hordja azt, hogy a diákok a választott szintek és tantárgyak szerint elkülönüljenek. A jobb képességű gyerekek a gimnázium utolsó két esztendejében már nem a tudásukat gyarapítják, hanem ügyeskednek, igyekeznek alkalmazkodni az új feltételekhez. Nem véletlenül használják a „pontvadászat” kifejezést.
Hogy az új módszerrel ki jár jól és ki rosszul, arra Szlavikovszky Beáta két jellemző példát említ.
– Az egyik negatívum, hogy akik most tavasszal jelest kapnak az emelt szintű magyar vagy történelem érettségijükre 28 pontot vihetnek magukkal tovább, viszont akik – mondjuk – öt évvel ezelőtt ezekből a tárgyakból szintén jelesre vizsgáztak, azoknak harminc pont „jár”. Tehát itt már belépett a rendszerbe egyfajta esélyegyenlőtlenség. Információink szerint a régebben érettségizettek köréből, továbbá akik másod vagy harmad diplomát szeretnének, igen sokan ki is akarják használni a fenti előnyt. Az egyetemek nem számítottak minderre.
A középiskolai élet hagyományait, szellemi, formáló hatásait tekintve óhatatlanul szóba kerülnek azok a rendelkezések, amelyeket a személyiségi jogok védelmére hoztak, de eredményük egészen más. Ma egy osztályfőnöknek semmiféle háttér-információja nem lehet a tanítványairól. A naplóban nem szerepelhet a szülők foglalkozása, sem a családi státusa. Így a tanár hiába látja, hogy a gyerekkel mentálisan vagy fizikailag baj van, a segítségnyújtás lehetőségei erősen korlátozottak. A közelmúltban jó néhány olyan rendelkezés született, amely lehetetlenné teszi a fegyelmezést. Például, akkor sem küldhetnek ki valakit az óráról, ha harminc ember munkáját zavarja, teszi tönkre. Ugyanakkor előírás, hogy a késéseket alkalmanként és percenként adminisztrálni, majd összegezni kell. A szélsőséges liberális elvek szerint „toleránsnak” kell lenni, ha a diák káromkodik, „beszól” az órán, vagy éppen verekszik. Tehát a mai „klímában” egyszerre vannak jelen a kilengések és számos olyan előírás, szabály, amelyek szinte falat emelnek a tanár és a tanítványa közé.
– Mégis, egészen az utóbbi időkig a hivatását szerető embernek megvolt az a jó érzése, hogy ha belép a tanterembe, saját tudása, felkészültsége szerint taníthat – veszi át a szót Fóthi Ákos, majd így folytatja:
– A jelenlegi folyamat viszont arra kényszeríti őket, hogy mindezt felejtsék el. Az a dolguk, hogy bizonyos típusú feladatok megoldására trenírozzák a gyerekeket. Szóbeli feleltetés, kis előadás már alig van, az értékelést a felmérők, a tesztek jelentik. Ma egy gyerektől nem kérdeznek, hanem „mérik.” Az iskola működésének a célja nem a tudás fejlesztése, hanem a mérhető eredmények produkálása. Testmagasságot vagy súlyt az iskolaorvosi vizsgálatokon mérhetnek ugyan, de hogyan mérik a személyiségjegyeket és szellemi képességeket, a tehetséget? Igaz, hogy a mérések szerinti elbírálási módszerek jelentős szakirodalommal rendelkeznek, s bizonyos területeken megvan a létjogosultságuk. De azt is látni kell, hogy mindez nagy üzlet.
– Üzlet, mégpedig azért, mert – mint Baranyi Károly leszögezi – a több ezer feladatból álló, a szabványoknak megfelelő, komputerizált adatbankot előzetesen „bemérik”, nyilvánosságra hozzák, évről évre összeállítják. A tételeket szétküldik, és központilag javítják az összes érettségi dolgozatot.
Nem érdektelen azon sem elgondolkodni, mi rejlik az oktatásban is létjogosultságot nyert „minőségbiztosítási rendszer” mögött – javasolja Fóthi Ákos. – Voltaképp ipari fogalomról van szó, amely a gyártási folyamatoknál a szabványoknak megfelelő terméket jelenti. Ezt plántálták át az oktatásba, mégpedig úgy, hogy nem a pedagógus személyisége a fontos, hanem a „gyártási folyamat” szabályozottsága. Eszerint nincs szükség kiváló képességű pedagógusokra sem, hiszen ezen az alapon a gyengébb épp olyan „terméket” hoz létre, mint a tehetséges.
– Számos, olyan nyilatkozatra került sor, hogy a felsőoktatási intézmények semmiféle előnyét nem látják a kétszintű érettséginek, hiszen számukra nem a sablonok a fontosak, hanem az intelligencia, a fegyelmezett gondolkodás, a kitartó tudás az érték – teszi hozzá Baranyi Károly.
– A jelek szerint ezeknek az érveknek nem volt foganatjuk. Mi várható a felsőoktatás átalakításától? Milyen árat fizet a jövendő értelmisége és a magyar társadalom mindezért?
Előjáróban Fóthi Ákos megjegyzi, hogy húsz éve az ELTE-n már próbálkoztak a kétszintű képzés bizonyos elemeivel, de aztán rájöttek, hogy vannak olyan területek, ahol ez nem alkalmazható. – Nem véletlen, hogy például az orvosi és a jogi egyetemeken most sem engedték megbolygatni a rendszert, a kialakult metodikát. Franciaországban is azt tapasztaltam, hogy noha részesei a bolognai folyamatnak, de ragaszkodnak a nemzeti, a tradicionális alapokhoz. Szakmai szempontból a pedagógusképzésnek sem kedvez az új képzési modell, de úgy látszik, itt nem volt elég erős az önvédelem. Az látható, hogy az első három évben voltaképp főiskolai színvonalról van szó, s az egyetemek ennek a besorolásnak megfelelő állami támogatást kapják a diákok után. Ez anyagilag az eddiginél nehezebb helyzetbe hozza az érintett intézményeket.
– A liberális oktatáspolitikusok az előnyök között a pragmatizmust, a gazdaságosságot említik. Ez az érv is sántít?
– Sántít, de nagyon. Hiszen szó sincs okos gazdálkodásról. A parasztember ugyanis nem szokta eladni a jövő tavaszra félretett vetőmagját. Itt pedig ez folyik, amikor jól működő rendszereket vernek szét, legyenek azok kis iskolák vagy nagy egyetemek. Pusztán azért, hogy bizonyos gazdasági csoportoknál a pénz hasznosuljon, s a jövő nemzedékeit „betörjék”, a saját érdekeiknek megfelelően mozgassák. E pénzfialó szemléletnek akarják alávetni a magyar és az európai felsőoktatást. Ebben nincs se múlt, se jövő. A pillanatnyi érdek dönt.
Nem véletlenül említi Baranyi Károly, hogy ez a szisztéma, jellegénél fogva azokat a közösségeket kezdi ki, amelyek útjában állnak. A családokat, a történelmi egyházakat, az egyetemek tudományos, szellemi műhelyeit, a tanítvány-tanár értékteremtő kapcsolatát.
– De vajon sikerül e mindenkit betörni? Hagyja-e a fiatalság, hogy megfosszák mindattól, ami a lényege? Hogy ne legyen szükség a bátorságra, eredeti gondolkodásra, a tehetségre?
– Azért a pénzügyi utópiának is megvannak a korlátai. Lehet, hogy egy nemzedéket sikerül „átalakítaniuk”, de jönnek az újabbak. Az ő szellemi-morális igényeiket pedig semmiféle hatalom nem tudja előre bemérni – mondja Baranyi Károly.

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.