Nem csak a bajban kell jó barátoknak lenni, a kapcsolatoknak „békeidőben” is magas hőfokon kell égniük. Ha a jó sorsunk megadta, hogy békében élhetünk, s az Európai Unión belül a fejlődést biztosító távlatokkal rendelkezünk, érdemes lenne a jövő érdekében építkezni a közös történelmi múltra, fogalmazta meg az emlékműben megvalósuló gondolatot Kollár János, aki a Győr-Moson-Sopron Megyei Lengyel Kisebbségi Önkormányzat és a Pilsudski Történelmi Társaság elnökeként a terv megvalósításának fő motorja. Mint hozzátette, az emlékmű ötlete régóta érlelődött, megvalósítása társadalmi összefogásnak – Lengyelországból érkező jelentős adománynak, magyar magánszemélyek, szervezetek, vállalatok anyagi vagy eszmei támogatásának – köszönhető.
A kisalföldi városban 1998 óta működik lengyel kisebbségi önkormányzat, amely a kezdetektől tudatosan törekedett arra, hogy a Győrben és annak környékén élő lengyeleknek a képviseletét ellássa, illetve emellett a lengyel–magyar kapcsolatok területén igyekezzen egyfajta híd szerepet betölteni.
A Győrbe került lengyelek túlnyomó többsége a 70-es, 80-as években vegyes házasságok következtében települt le Magyarországon. Ehhez járult, hogy szintén a 80-as években több mint ezer lengyel dolgozott a vagongyárban. De jelentős lengyel kolónia működött a városban már a második világháború idején is, hiszen az 1939 után menekültek katonai központi kórháza Győrben működött. A lengyelség még régebbi generációja pedig a két világháború között, a gazdasági válság idején érkezett. Családtagokkal együtt mintegy 300–400 lengyel él ma a városban, többségük azonban már asszimilálódott, így nem beszéli ősei nyelvét. Ezért az önkormányzat elindította a lengyel iskolát, a felnőttek pedig ingyenes nyelvtanfolyamon vehetnek részt. Győrben elég sok jelentős lengyel történelmi emlékhely is létezik, ezek rendbetételét néhány éve az önkormányzat és a Pilsudski Történelmi Társaság vállalta. E munka során merült fel 2004 őszén az emlékmű építése. Tóth Dávid szobrászművész Stanislaw Worcell XIX. századi lengyel emigráns politikus a két nép évszázados összetartozására utaló szép hasonlatát öntötte formába.
Az embereket emlékeztetni kell erre a kivételes barátságra – veti fel Kollár János –, hiszen a 90-es éveket követően mintha kicsit megfeledkeztünk volna egymásról. Sokat rombolt egykor a kádári állami propaganda is, azokat azonban, akik tudták, miről van valójában szó, ezzel nem lehetett a lengyelektől eltántorítani. A nagy szabadság, a sorompók felnyitása ugyanakkor inkább Nyugat felé orientálta mind a magyarokat, mind a lengyeleket. Kollár János úgy véli, 17 évvel a rendszerváltás után talán már elérkezett az a kellő lélektani és történelmi pillanat, amikor a régi kőkemény fundamentumokat igénybe véve új alapokra lehetne helyezni a modernkori lengyel– magyar kapcsolatokat.
A győri lengyelek azonban a múltból táplálkozva már a jövőbe tekintenek. Ennek jegyében az első köztéri lengyel–magyar barátság emlékmű avatásának napjára egész napos programot szerveztek, amelynek része a testvérvárosok, -települések találkozója, a két nép történelmi kapcsolatainak a felvillantása mellett az önkormányzatok Európai Unión belüli szerepét, az együttműködés lehetőségeit boncoló konferencia. Huszonkét év után elhozták Magyarországra a világhírű Sziléziai Állami Népi Együttest is, amely a rendezvény sikere érdekében a Győri Balettal egyetemben térítésmentesen vállalta a fellépést az esti gálakoncerten. Ez utóbbi példa is igazolja, hogy nagyon sok olyan kihasználatlan erő létezik még ebben a kapcsolatban, amelyet a hivatalos szervek nélkül, a társadalmi és civil szféra összefogásával még jobban ki lehetne aknázni.
A rendezők kezdeményezték, hogy az év egy napját nyilvánítsa a két ország parlamentje a lengyel–magyar barátság napjává. Legyen egy olyan nap – fejti ki Kollár János –, ami köré építkezve hol itt, hol ott találkozhatnának a két ország önkormányzatai, civil szervezetei. Mind Lengyelországban, mind Magyarországon szép számmal működnek ugyanis társadalmi és civil szervezetek, a munkájuk azonban egyelőre nem összehangolt, csak részben tudnak egymásról. Az uniós tagság új távlatokat is ad, így Kollár János szerint meg kellene nézni, milyen pályázatok segítségével lehet például közös kulturális, turisztikai, gazdasági projekteket beindítani. Úgy gondolom – folytatja a győri önkormányzati vezető –, hogy szerencsés lenne felállítani lengyel– magyar viszonylatban egy közös koordinációs irodát. Utal arra, hogy a 90-es években elkezdődött egy, a két állam által támogatott közös alapítvány létrehozása. Az ötlet azonban elhalt, így jó lenne a Szent Hedvig Alapítványba életet lehelni. Az államnak Kollár János szerint sokszor nem is kellene egyebet tennie, mint hagyni működni a dolgokat, bár nem árt, ha a nagypolitika kedvező légkört, társadalmi hangulatot, egyszóval minden tekintetben optimális körülményeket teremt a kapcsolatok újra magasabb hőfokra hozásához.
Tudomásul kell venni, hogy a kelet-közép-európai térben Magyarország neve legjobban Lengyelországban cseng. Erre sok példa mellett érdemes egy talán szélesebb körben is ismertet említeni. A legutóbbi eurovíziós fesztiválon több szakértő is sikerre esélyesnek ítélte a magyar együttest, a Noxot, ám az összeurópai telefonos szavazást figyelve megdöbbentő volt, hogy magasan Lengyelországban kapták a legtöbb szavazatot. Ez a szimpátia egyértelmű fokmérője volt. Mint ahogy az is, hogy magyar részről ez a rokonszenv azért nem volt ilyen látványos. Mindenesetre ezt a két nemzet között egyértelmű szimpátiát nem kihasználni bűn.
origo.hu
Nyilvánosságra kerültek azok a kérdések, amelyek miatt Magyar Péter megfenyegette az MNB munkatársát
