Felülmúlhatatlan nőnap

A magyar férfi kézilabdázás legszebb eredménye nőnapon született meg: válogatottunk az 1986-os svájci világbajnokság március 8-i döntőjében ezüstérmet nyert. Pontosabban a második helyezést már az előcsatározások során megszerezte, hiszen sorozatban hat mérkőzésen győzött Dánia, Svédország, Algéria, Izland, Románia és Korea ellen. Ma húsz esztendeje, a jugoszlávokkal szembeni fináléban tehát valójában már csak az arany veszett el, de az eredmény így is csodálatos, kivívói nem csupán két évtized elteltével ünneplik azt, hanem már két perccel a döntő lefújása után sejteni vagy inkább tudni lehetett: a férfiválogatott már-már meghaladhatatlan magasságba ért.
Az 1978-as és ’82-es vb-ről ugyanis egyaránt kilencedikként tért haza a világklasszisokat felvonultató együttes, és bár balsorsa mindkétszer egy-egy gólon múlott, természetesen nem véletlen, hogy éppen az 1986-os gárda volt képes egy vagy éppen két góllal hozni három kulcsmérkőzését. Hiszen az ezüstcsapat talán nem is elsősorban a játékosok egyéni képességei, hanem mentális és morális egysége, ereje révén volt győzelemre ítélt alakulat; ezt vallja Mocsai Lajos szövetségi kapitány is, aki akkor 32 évesen vezette a vb-dobogóra a válogatottat.
„Sikerünknek több összetevője volt – emlékezik Mocsai. – Akik politikai döntés következményeként lemaradtak az 1984-es olimpiáról, kiéheztek a sikerre, és tudták, számukra az utolsó esély az 1986-os vb, hogy nagyot alkossanak. Döntő tényező volt a dac is, az ellenfelek ugyanis a magyar válogatottat körülbelül a 6–12. helyre rangsorolták, és ez nagyon dühített bennünket. Ideális összetételű keretünkben megvoltak a hatalmas küzdők és a művészek is, a közös munka során nemcsak a vb, hanem már az ahhoz vezető út óriási élményt jelentett mindannyiunk számára.” Aki fel tudja idézni a hajdani televíziós képsorokat, egyetérthet vele, hogy játékosaink valóban kegyelmi állapotban kézilabdáztak, Mocsai Lajos a többi közül két momentumot emel ki: „A románok ellen már a döntő volt a tét, és edzőjük kijelentette, a magyaroktól nem kell tartani, mert még soha nem fordult elő, hogy világversenyen legyőztük volna őket. Svájcban aztán ez is megesett. Részben Kovács Misinek köszönhetően, aki pedig akkora elefántpuszit kapott, hogy mire a kispadhoz ért, kétszeresére dagadt a térde, ilyet még életemben nem láttam. Az orvosunk ott, helyben elképesztő mennyiségű vizet szívott le belőle, miközben a románok kiegyenlítettek, úgyhogy Misi tudta, nincs mese, valahogy vissza kell állnia. Be is sántikált a pályára, és előbb indulócselből lőtt gólt, majd kiharcolt egy hetest, így nyertünk két góllal. Kovács Péter pedig a döntőben vállalt heroikus áldozatot, hiszen törött kézzel játszott. A zürichi kórházban könyékig begipszelték a karját, de a meccs előtti éjszaka levágtuk róla a kötést, akupresszúrás masszázzsal kezeltük, és ő másnap gólt lőtt, sáncolt, ütközött.”
Mindezek után érthető, ha Mocsai Lajos úgy fogalmaz, az 1986-os férfiválogatott volt élete legtisztább, legfeddhetetlenebb csapata. E méltatás önmagában felér egy vb-ezüsttel – talán még egy
-arannyal is.