Illúzió-Magyarország

Vasárnap óta tudjuk, amit régóta sejteni lehetett, de nem akartuk soha elhinni: a sajtó és az egyes politikai erők által gerjesztett Orbán-fóbia erősebb a tényeknél. Egy olyan országban élünk, ahol a valóságnak alacsony az árfolyama, az ember a saját szemének is csak abban az esetben hisz, ha a látvány egy tévékészülék közvetítésével érkezik. A szerkesztett kép pedig legtöbbször köszönő viszonyban sincs a valósággal, de sokan mégis a dobozból jövő „való világot” hiszik hitelesnek.
Nyolcmillió-negyvenhatezer választópolgárból múlt vasárnap közel öt és fél milliónyian mentek el voksolni. Közülük kétmillió-háromszázharminchatezren voksoltak a szocialistákra. Őket nem zavarta a soha nem látott mértékű államháztartási hiány, a sok ezer milliárddal megnövekedett államadósság, a miniszterelnök-jelöltjük Fittelina- és Nomentana-ügyei, a visszatartott áfakifizetések, nekik csak egy volt fontos: nehogy visszajöjjön Orbán. A Szabad Demokraták Szövetségére valamivel több mint háromszáz-ötvenezren szavaztak: nekik sem számított a botrányba fulladt érettségi, a skandalum a kakaóbiztos számítógépek körül, Csillag miniszter ámokfutása és a példátlan munkanélküliség, csak az volt a lényeg, nehogy visszajöjjön Orbán.
A Magyar Demokrata Fórum kétszázhetvenkétezer-nyolcszázharmincegy szavazójából érdekes volna tudni, hány olyan baloldali érzelmű polgár akad, aki kiábrándult a szocialista–liberális koalícióból, így jobb híján Dávid Ibolyára voksolt. Csak azért, mert ő „kőbe véste”, hogy semmiképpen sem lép koalícióra Orbánnal. És jó volna tudni azt is, hogy hány, magát konzervatívnak valló embert sikerült megfertőzni a kórral: még a jobboldalnak is az az érdeke, hogy nehogy visszajöjjön Orbán.
Hétfő óta tudjuk azt is, amit az első forduló előtt igyekeztek eltitkolni: az államháztartás deficitje egyetlen hónapban 353,7 milliárd forint volt, az első negyedévben pedig 789,2 milliárd, vagyis az egész évre tervezett hiány több mint fele. Az egyik gazdasági portál elemzése szerint ha az éves tervet korrigálják az egyszeri tételekkel (például a nemzeti Autópálya Zrt.-től átvállalt adóssággal), akkor jóval hatvan százalék fölött vagyunk. Veres János pénzügyminiszter nem aggódik, szerinte év közben rendeződik a helyzet, a „prognosztizált államháztartási deficit teljesülni fog”. Ez két dolgot jelenthet: vagy nyer az ország valami gigantikus lottójátékon egy-két ezer milliárd forintot, vagy – ha nyer a jelenlegi koalíció – olyan brutális megszorítások lesznek az év második felében, amelyhez képest a Bokros-csomag maga volt a szociális Kánaán. Halkan jegyezném meg, hogy lapunk már az első forduló előtt megírta, hogy a tervezettnél százmilliárd forint körüli összeggel nagyobb lett az államháztartás márciusi hiánya, és Varga Mihály fideszes politikus néhány napja azt is közölte, számításai szerint közel 790-800 milliárd forint lesz az államháztartás első negyedéves hiánya. Akkor azt mondták a kormányon lévők, hogy a Fidesz riogat, és depressziókampányt folytat, teljesen alaptalanul, most pedig szemrebbenés nélkül bejelentették ugyanazt az eredményt.
Négy éve még az MSZP is elismerte, hogy a gazdaság jól teljesít, az államháztartási hiányt kézben tartotta az Orbán-kormány, az ország adósságállománya csökkent. Akkor azt ígérték – és a már akkor sikeresen felgerjesztett Orbán-fóbia mellett ezzel nyertek –, hogy még ennél is jobb lehet, ha ők veszik át a hatalmat. Most történelmi csúcson a hiány, az adósság és a munkanélküliség, de megint nyerésre állnak, mert sikerült beleépíteni az agyakba: csak nehogy visszajöjjön Orbán!
Nem tudom, hogy egy ilyen jól megtervezett és profin kivitelezett manipuláció ellen miként lehet védekezni. Szellemi síkon olyan ez, mint amilyen volt a maga nyers, brutális valójában a balkáni válság. Ott egy pszichiáter tudta jól megtervezett, aljas manipulációval fegyverbe szólítani a népet, hogy évtizedekre zsákutcába kerüljön az ország. Nálunk – gyorsan hozzátenném, hogy szerencsére – csak a szavazatokért indult a manipulációs háború. Médiamunkások, kilóra megvett értelmiségiek kaptak pénzt, paripát és fegyvert a nyolc éve tartó hadművelethez. Az eredményt látjuk: ma már azt nézik hülyének, aki a valóságról beszél.
Mitől tud működni ez az egész? Az ok – mint annyi más rossznak az oka – a rendszerváltás előtti évtizedekben keresendő. A mutyi-Magyarország megállapodásában, amelyben mindenki tudta, hogy rossz irányba mennek a dolgok, hogy nagy a baj, de nem beszéltek róla. A kisembernek is csurrant-cseppent valami a közösből a nyitva hagyott kiskapuknak köszönhetően, de cserébe elnézte, hogy a nagyoknak nagy falat jusson.
Ma mindez megvan, csak kicsit másképpen. Szívük mélyén sokan tudják, hogy baj van, csak valahogy olyan kínos lenne beszélni róla, ezért inkább találnak más, kibeszélhető félelmeket és fóbiákat. Aki pedig őszinte, azt kiutáljuk – olyan ez, mint amikor a vasárnapi ebédre megérkezik a távoli rokon, és nyílt, józan paraszti ésszel feltett kérdéseivel zavarba hozza a családot. Mindenki tudja, hogy igaza van, hogy már régen férjhez kellett volna adni a lányt, de nem kellett senkinek, a nagymama pedig szenilis, az apa alkoholista, csak eddig senki nem mert beszélni róla. Mikor pedig szembesíti őket a tapintatlan rokon a saját nyomorukkal és a kibeszéletlen problémáikkal, azonnal véd- és dacszövetség alakul ellene: kiutálják, megalázzák, ellehetetlenítik. A következő vasárnap már megint olyan, mint amilyet hazudtak maguknak – szó sem esik a múlt heti afférról, mindenki mosolyog és viselkedik, legföljebb éjjel, amikor senki sem látja, telesírják a párnát a bánatukkal.
Az első forduló éjszakáján volt egy szimbolikus gesztus: Gyurcsány Ferenc híveivel felzabáltatta a narancsos buktát. Szívből jövő jelenet volt annak a politikai erőnek a vezetője részéről, aki magát demokratának, européernek, az ellenfelet tisztelőnek tartja. A győzelmi mámorban egyetlen pillanatra megint lehullt a lepel a cinikus, az intellektualitást és az emberséget nélkülöző, gátlástalan és velejéig hazug politikáról. Tévéország lakói nem döbbentek meg ezen, nekik mindössze „jó poén” volt az egész – igaz, azóta nem harsogják a kereskedelmi tévék és rádiók éjjel-nappal, hogy az egyik miniszterelnök-jelölt az ellenfél megsemmisítésére, a másik felfalására buzdította híveit. Mikola István egyes kijelentésein viszont őszintén felháborodtak az emberek, mert a nyilvánosság kilencven százalékát a kezükben tartó szerkesztők úgy gondolták, hogy azon fel kell háborodniuk. Igaz persze az is, hogy nem szabad, nem kell megsérteni embereket, meg kell találni annak a módját – kampányidőszakban különösen –, hogy tapintatosan, a másik érzéseit figyelembe véve mondjunk véleményt embercsoportokról vagy élethelyzetekről.
Két éve egy rettenetes betegségben meghalt egy hozzám igen közel álló személy. Az Alzheimer-kórt a hozzátartozók betegségének mondják, hiszen nincs fájdalmasabb, szörnyűbb érzés, mint tehetetlenül végignézni, ahogyan lassan, de menthetetlenül szellemileg leépül az, aki neked nagyon fontos. Valami hasonló folyamat zajlik most le nálunk – tudatosan elsorvasztják az emberek józan eszét, leszoktatják őket a gondolkodás luxusáról.
Szeretném hinni, hogy van visszaút, van gyógyír a bajra. Lehet, hogy összeomlásra van szükség a katarzishoz, de az is előfordulhat, hogy húsvét után egy héttel is lesz egy feltámadás.