Második megintés

A Fidesz minden igyekezete ellenére veszített a választáson. A parlamenti többség 2002-es, tízmandátumos előnye megháromszorozódva 34-re gyarapodott. Az ellenzéki kultúrájú országban az első két esztendő szánalmas szocialista botladozása után kapott felhatalmazást a folytatásra Gyurcsány Ferenc. A négy évvel korábbihoz képest a Fidesz kissé javított a fővárosban. Az ország többi részén viszont csaknem mindenütt erősödött a baloldal. Legnagyobb arányban éppen a Tiszántúl nyakas magyar mezővárosaiban és falvaiban fordított az MSZP. A szocialisták előretörtek a mezőgazdasági vidékek jó részén és minden adat szerint a fiatalok között is. A jobboldal mögött igazán szilárdan csak az antikommunista tradíciójú nyugat-magyarországi megyék, a Duna–Tisza köze gazdaparaszti hagyományú területei, Debrecen és a vallásosabb aprófalvas körzetek tartottak ki.
A sorozatos kampányhibák ellenére a Fidesz a lehető legnagyobb elszánással küzdött. A választók többsége mégsem akarta Orbán Viktort ismét a kormány élén látni. Hiába minden hit, erő, akarat, az ország nagyobbik része újfent nem kért a nemzeti oldal kínálta erényekből. Ma állampolgárok sokasága érzi magát keservesen meg nem értve és cserbenhagyva. Nekik a legegyszerűbb volna a magyarság örök értékei iránt érzéketlen többség elleni keserű szenvedélybe menekülni, az MDF árulásának képzetében hinni, vagy az 1998-asnál egyébként lényegesen nagyobb médiafelület szűkösségén keseregni. A mélyen átélt fájdalom könnyen csatlakozhat zivataros évszázadaink mitikus feldolgozásának régi hagyományához. Ám az elzárkózás a vereség valóságos okainak feltárásától csak arra lehet jó, hogy a remény fellángolásai után monoton ismétlődéssel újabb bántó kudarcok következzenek.
A jelenlegi magyar politikai szerkezet alapjai 1991–95 között formálódtak, és 1998 után rögzültek véglegesen. A demokratikus átmenet után összeroppanni látszó MSZP egy-két év elteltével visszanyerte erejét. A rendszerváltozás tengernyi viszontagsága közepette bukdácsoló Antall-kormány ellen a szabad demokrata értelmiség az akkori ellenzék egységfrontját kívánta szembeállítani. Az SZDSZ nem az MSZP-be szeretett egyszerre bele, hanem mindjobban engedett a tradicionális magyar politikaformáló rétegek elleni engesztelhetetlenségének. A Fidesz még sokáig élénken bírálta a jobboldal világát, ám semmilyen érdeke nem fűződött ahhoz, hogy a baloldali értelmiség egységének újrateremtését támogassa. Vezetői megérezték: ezzel a rendszerváltó párt létezésének az értelme veszne el. A médiaelitek által korábban rajongásig magasztalt fiatal demokraták válaszul kíméletlen támadások kereszttüzébe kerültek. Saját hibái miatt is a Fidesz kevés híján kiesett a következő parlamentből.
Az állampárt elleni küzdelemben nagy párttá emelkedő SZDSZ viszont koalíciót kötött az 1994-es választásokon abszolút többséget szerző MSZP-vel. Már harmadszor a huszadik században, a polgári radikális értelmiség többsége a szocialistákat választotta. Ám ezzel az SZDSZ átlépte a magyar politikai tagoltság akkor még legmélyebb törésvonalát. Választói nem is követték térfélváltását, és 1998-ban már kétharmad részben a Fideszre szavaztak. Az elitellenes rohamaikkal egy időre megerősödő kisgazdák kivételével választási vereségük után a jobboldal régi pártjai képtelenek voltak a váltásra. Parlamenti frakcióikban jelentős arányban a bántó kurdarcokért leginkább felelős személyek ültek. Kisszerű belső vitáik hamarosan pártszakadásokhoz vezettek. Ezzel szemben a baloldali véleményirányítók attakjai még inkább összeforrasztották a Fidesz kicsiny szervezetét. Nemsokára Orbán Viktor maradt az ellenzék egyetlen, a szélesebb választóközönségre is vonzerőt gyakorló vezetője.
Az MSZP talpra állását követően az őszinte identitáskeresés és a politikai ésszerűség egyformán a jobboldal felé vitte a Fideszt. Vezetői az 1993–94-ben kapott össztűz traumájából levonták a következtetést: az ellenséges véleményvezérek minden valamirevaló jobboldali erőt démonizálnak, ha nem törik meg a baloldali értelmiség valóságértelmezési monopóliumát, akkor elvesznek mint önálló akarattal bíró politikai párt. Ezért amint lehetett, belekezdtek egy saját világ- és történelemképpel, sajtóval, kiterjedt intézményrendszerrel és gazdasági háttérrel bíró ellen-MSZP megteremtésébe. Nem kísérleteztek egy új szintézis létrehozásával, hanem abból építkeztek, amit akkor és ott, 1994 után az ellenzékben találtak. Előbb inkább Antall József örökösének mutatkoztak, de rövidesen felismerték, hogy annak mértéktartása nehezen összeegyeztethető alkati radikalizmusukkal, és a hívei egyébként is kisebbségben vannak a jobboldali szavazók között, akik sokkal inkább fogékonyak a sérelmi magatartásra és a Nyugat-ellenes dacra. A siker vágyától hajtott, de a megszokott közegükből kilépők szorongásától sújtott Fidesz-vezetők személyes dilemmáikra adott meggyőző válasznak érezték a jobboldalon továbbélő két világégés közti antiliberális hagyományt.
A szocialisták bürokratikusan fontoskodó megfogalmazásaival szemben Orbán Viktor a dolgok leegyszerűsítésére való hallatlan képességével és az érthető tőmondatok világosságával sokak számára tette átélhetővé politikáját. Ösztöneivel sokszor jobban megérezte az emberek vágyait, mint az ország értelmiségi kutatói. Megértette, hogy a választásokat az átlagemberek döntik el. A választási győzelem élményét ígérő delejes ereje 1998-ban magával ragadta a hajdani Ellenzéki Kerekasztal pártjainak szavazóit. Az MDF, az SZDSZ és a kereszténydemokraták választói után a második fordulóban a kisgazdák hívei is csatlakoztak a Fideszhez. Kormányra lépése után azonban Orbán Viktor bele se nagyon kezdett egy sokféle értéket és viselkedésmódot befogadó, széles gyűjtőpárt felépítésébe, hanem inkább a hagyományos jobboldal magatartásmintáit kívánta átvinni egész közönségére. Egyetlen akarat és kultúra képviseletének törekedett alárendelni az egész nem szocialista oldalt. A közélet iránt érdeklődő állampolgárokat igyekezett a saját harci szenvedélyével telíteni, az emberek többségét meg iparkodott üzenetei ámuló fogyasztójává tenni.
Egyik hazai nagy párt felemelkedése sem épült anynyira egyetlen ember képességeire, mint a Fideszé. A többi új párt belerokkant a sokféle belső irányzat vetélkedésébe. Mindössze a több évtizedes szervezetet működtető MSZP tudta megőrizni viszonylagos egységét gyűjtőpártként is. A Fidesz kormányra kerülve is a zárt férfiközösségek szoros belső kohéziója alapján cselekedett. Csakhogy hatalomra lépve a döntéseket kizárólag egyféle tapasztalat alapján mérlegelő vezetés bizonyult az iránytévesztések egyik legközvetlenebb előidézőjének. Ha Orbán Viktor hibázott, környezete a legritkább esetben volt képes gyors korrekciók kezdeményezésére. Inkább mindenki futott utána, és minél harsányabban hangoztatta a kormányfő igazát. A párt vezetői általában képtelenek voltak bármiféle önreflexióra, a magukétól eltérő vélemény befogadására. Hosszú politikai pályája alatt a Fidesz elnöke egyetlen külső partnerét sem tudta valódi szövetségesként tartósan elfogadni, hanem módszeresen igyekezett mindenkit alárendeltségi rendszerébe betagolni. Aki nem fogadta el függő helyzetét, az sokszor hamarosan ellenségnek számított.
Választási győzelme után a Fidesz nem bajlódott összetett közönségének minden rétegét kielégíteni törekvő egyensúlykereső politikával, hanem inkább megpróbálta az MSZP és a közte levő törésvonalat átjárhatatlan szakadékká mélyíteni. Választóitól a változtatásra kapott felhatalmazást, ami szükségképpen ütközésekkel járt. Orbán Viktor tevékeny térfoglalása csak baloldalról nézve látszott vétkes klientúraépítésnek, tábora magja részére a jobboldal maradandó gazdasági és médiabázisának megteremtésére irányuló törekvés valóságos új honfoglalásnak számított. Kormányzása idején folytatódott az 1997-ben induló lendületes gazdasági növekedés. A miniszterelnök szilárdan kézben tartotta az államháztartást és a kormánykoalíciót. A Fidesz vezetői a maguk „nekünk minden sikerülhet” optimizmusát kívánták átvinni az ország egészére. Ám a közhatalom, ha érdekei úgy kívánták, túlságosan is gyakorta kerülte meg kreatív jogalkalmazással a jogállami garanciákat. A Fidesz-beszéd nagyotmondásai, tódításai akkor sem váltak igazzá, ha milliószor ismételték őket. A párt néhány emberének magatartása alkalmanként kihívóan szembefutott a polgári értékekkel.
A Fidesz háborús politikát folytatott, miközben gyakorta súlyos stratégiai hibákat vétett. Orbán Viktor 1993–94-es tapasztalatai alapján úgy vélte: ellenfelei úgyis elindítják a hideg-polgárháborút, hát előnyösebb, ha kormányra lépése után villámháborús taktikával azonnal számos fronton rohamoz. Kísérletet sem igazán tett az ellentábor megosztására, új egyensúlyokat teremtő lokális ütközetek megvívására. Márpedig mindig a mélyen tagolt védelemé az előny a szemből támadó ellen. A sokáig lomhán mozduló szocialisták idővel ellesték a Fidesztől a modern médiapolitizálás eszköztárát. A szünet nélküli agresszió mozgósította a baloldal híveit. A Fidesz vezetői rendszeresen megsértették az életük javát a kádári évtizedekben eltöltő korosztályok érzelmeit. A párt olyannyira a saját világlátását próbálta kiterjeszteni az egész polgári szavazóközönségre, hogy abban nem maradt elég helye az ős-Fidesz és az SZDSZ volt szavazóinak, sőt az egykori antalli középnek sem. Márpedig a magyarok többsége nem kíván egy felülről kijelölt életmódminta szerint létezni.
2002-ben az MSZP a korábbiaknál is nagyobb arányban diadalmaskodott a hajdani szocialista iparosítás vidékein és a nagyvárosi lakótelepeken. De a kormányváltást a Fidesz által büntetésbe helyezett vagy rosszul kormányzott térségek, elsősorban Budapest, de Pécs, Eger, Nyíregyháza, Szeged, részben Székesfehérvár, Szombathely és Győr lakói okozták. Az itt élők világosan kifejezték véleményüket a kézből etető vagy büntető politikáról. A jobboldal túlkapásai magasabb státusú városi szavazók százezreit hajtották át a politikai tagoltság másik térfelére. A Fidesz vezetői azonban egyetlen stratégiai melléfogásukon sem gondolkodtak el igazán. Leginkább a helyi aprómunka elmaradását, a jobboldali mozgósítás alacsony szintjét tették felelőssé a vereségért. Orbán Viktor a két választási forduló közti napok elszánt küzdelmében került végleg teljes érzelmi egységbe híveivel. A váratlan kudarctól azonban megbicsaklott a valóságérzékelése. Egy időre bezárkózott törzsközönsége világlátásának falai közé. 2002 tavaszától már nem volt igazán ura önmagának, azóta a választott-elfogadott vezéri szerep igényei húzzák-vonják előre.
A kormányzati felelősség fegyelme alól szabadulva, a jobboldalt elöntötte a tradicionális magyar sérelmi magatartás. Amíg a szocialistáknak volt miből költeniük, addig heveskedésével a Fidesz messze távolodott a megnyugvásra vágyó szélesebb közvélemény hangulatától. Ellenzék még soha olyan rosszul nem szerepelt önkormányzati választáson, mint 2002-ben. Az újabb vereség után a volt miniszterelnök úgy próbált javítani politikáján, hogy a számára valóságos lelki fundamentummá vált vezéri pozíciója változatlan maradjon. A hazai jobboldal antikapitalizmusa jól összeegyeztethetőnek tetszett a kádári kisemberek rendpártiságával és oltalmazó állam iránti vágyával. Továbbra sem a közép felé fordult hát, hanem megkísérelte a szocialistáktól elszeretni törzsközönségük bizonytalanabb részét. Piacgazdasághoz nem illeszkedő állampolgári vágyak teljesítését garantálta sorjában. A kisemberközpontú magatartás nyilvánvalóan háttérbe szorult a baloldalon, a régi kulturális azonosság azonban stabilan az MSZP mögött tartotta régi táborát. Viszont a Kádár-korszakból hozott ösztönökre alapozó politika tovább gyöngítette a korábban még meghatározónak számító kommunista–antikommunista törésvonal jelentőségét.
A kilencvenes évek vége óta a jobboldal nem állt elő egyetlen igazán átütő új vezetővel sem. Orbán Viktor karizmatikus hőssé emelkedésével a régi meghatározó személyiségek legendás összhangja meggyengült. Többen a könnyed határozottság helyett kedvtelen agresszivitással álltak a választók elé. A Fideszt megjelenítő új emberek jelentős hányada a pártállami korszak vagy az igazi háttér nélküli szatellitszervezetek mindenkor mozgékonyan alkalmazkodó emberei közül érkezett. Csakhogy valódi politikai tehetség nem születhet egyedül Orbán Viktor rámutatása által. Kiválasztottjai nemigen bővítették a Fidesz által elérhető közönséget. Némelyikük az amatőrök bántó hibáival dolgozott.
A polgári közép nagyvárosi, nem vallásos, nyugatos polgárosodást kívánó szavazóiról lemondó Fidesz-politika következtében a jobboldal által elérhető választóközönség elvileg kisebb lett, mint a kormánykoalícióé. Orbán Viktor csavarosan kitalált kampánnyal remélte mégis megszerezni a győzelmet. Depresszió keltésével otthon próbálta tartani az ellentábor híveit. Viszont a Fidesz szavazóit igyekezett minden úton-módon voksolásra bírni. Ám egy ilyen ellentétes célokat kitűző kampányban temérdek lehetőség adódott a melléfogásra. A bármi áron való győzni akarás túlzásai és a második szándék örökös napvilágra kerülése folyvást lehetőséget adott a riválisnak. A saját közönségnek szánt kijelentések megoldották a kormánytöbbség legfőbb gondját: voksolásra biztatták a pártjaik botladozása miatt elbizonytalanodott baloldali szavazókat. Az MSZP választási mondanivalója egyébként nem volt átütő. A baloldal pártjai azonban végül is hatékonyan tették a jóléti témák helyett a választások alapkérdésévé: kívánják-e az emberek Orbán Viktor visszatértét a kormányzásba?
Orbán Viktor ragyogó politikai tehetségének talán a legtöbbet tábora határokat nem ismerő rajongása ártott. A kudarcok elől egyre gyakrabban menekült hívei közé, és mint a mákonyt itta szeretetüket. A behízelgő udvaroncoktól körülvéve azonban mind gyakoribb tévedései valódi kontroll nélkül maradtak. Fokozatosan régi sablonjai foglyává vált. Folyvást saját közegében szerepelve elszokott a váratlan helyzetek megoldásától, a valódi polémiáktól. A miniszterelnök-jelöltek vitájában a merészen rajtaütő Gyurcsány Ferenctől a kezdeményezést nem tudta hatásosan átvenni. Az erő ezúttal az MSZP irányítója oldalán mutatkozott. Érzékelve a háborús politikája iránti ellenérzéseket, tanácsadói igyekeztek viszszafogottabbá tenni a Fidesz elnökének szerepléseit. Ezzel azonban vonzerejének lényegét csorbították. A mérsékelt Orbán Viktor sokszor semmitmondó lett. Meggyengült személyiségének áradása, a cselekvőképesség sodró lendülete, amely korábban annyi embert magával ragadott. Az utóbbi években inkább csak válsághelyzetben szabadult fel régi tetterejéből valami.
A vezető politikusi hivatás hihetetlen energiákat követel betöltőjétől. A modern tömegdemokráciák korában a legnagyobbak sem képesek 15–20 évnél tovább a csúcson maradni. Orbán Viktor pályája pedig már 18 esztendeje tart. Fiatalsága ellenére a Fidesz elnöke van jelen a leghosszabb ideje a közéleti küzdőtéren. Annyi szerepet és mondanivalót kipróbált már, hogy a szélesebb közönség előtt szükségképpen mérséklődött megszólalásainak ereje. Az MSZP-kormányzás feltételezett következményeinek drámai hangvételű kifejtése négy éve még csaknem megfordította a választások eredményét, most meg tovább gyarapodott a szocialisták előnye. A jobboldali radikális mozgalmak híveinek nagyobbik hányadát a Fidesz már régen elragadta. A közép pártjai viszont megerősödtek. Az MDF új szavazóinak jelentős része kétségkívül Orbán Viktor politikája elől menekült a párthoz. A volt miniszterelnök által felépített szerkezetnek egyszerűen nincsenek további növekedési lehetőségei. Márpedig ha egy szervezet képtelen a fejlődésre, az menthetetlenül visszafejlődik. Ami a választási eredményből láthatóan voltaképpen már el is kezdődött.
Az MSZP a szemünk előtt változik bürokratikus káderpártból érzelmileg is átélhető közösségé. Míg a régi jobboldali világlátás középpontba kerülése egyre inkább elzárja a fiataloktól a Fideszt, addig a gyurcsányi újítások fokozatosan utat nyitnak a szocialistáknak az ifjabb generációk lelkéhez. Így már az idő múlása sem feltétlenül a jobboldalnak dolgozik. Az új kormány, ha esze van, minden ellenzéki tiltakozás ellenére még a helyi választások előtt kellő eréllyel végrehajtja az elkerülhetetlen megszorításokat, és januártól elindít egy-két reformot. Aztán békében készül a 2010-es választásokra. Annak idején Horn Gyula korántsem a Bokros-csomag miatt veszített, hanem mert megbízatása vége felé látványosan elbízta magát. Előjött Bős–Nagymarossal, a földvásárlási lehetőségek megváltoztatásával. Módszeresen megtörte koalíciós partnerét, és főleg mert akadt egy friss, tetterős kihívója.
A Fidesz nagy párttá emelkedett, ám továbbra is többször a régi kollégiumi módon cselekszik. Alapvető változások hiányában a jobboldal magjának kivételével egyre kevesebb választó lesz, aki politikusaitól kívánja hallani az igazságot. Néhány frontember olyannyira elveszítette szavahihetőségét, hogy az emberek jó része még a legnyilvánvalóbb tényállításokat sem igen fogadja el tőlük. Bármennyire fájdalmas is milliónyi tisztelőjének, Orbán Viktor végleges és visszavonhatatlan távozása nélkül nincs valódi kilátás az érdemi fordulatra. Ma láthatóan a személyéhez kötődő heves ellenérzések adják a szocialistáknak a legtöbb esélyt a több cikluson átívelő kormányzásra. Amennyiben a Fidesz nem képes a váltásra, a történelem alighanem átlép rajta. Ma még teljesen bizonytalan, hogy lényegi átalakulás nélkül milyen gyors lehet a párt romlása. A hirtelen összeomlás sem kizárható, ám sokkal valószínűbb a lassú leépülés. A pártvezetés akár nyolc-tíz évre is bevetheti magát másfél milliós törzsközönségének védvonala mögé. Irányítói még hosszú időre megőrizhetik tisztségüket. Bármenynyire szeretné is a baloldali értelmiség, az MDF nemigen képes magával ragadni a jobboldali bázis jelentősebb részét. A nemzeti radikális pártok meg csaknem minden erejüket elveszítették. Mégis idővel elkerülhetetlen a vezető párt lemorzsolódása és főleg a lelkesedés ellobbanása. Minél tovább késlekedik a változás, annál könnyebb dolga lesz a kormánykoalíciónak.
Ezernyi jelből láthatóan a volt miniszterelnök jó ideje már a vereségre is készült. Az első forduló éjszakája óta már nemcsak a választások megnyeréséért, hanem mítosza megmaradásáért is küzdött. Egy karizmatikus hőst legyőzheti a túlerő vagy még inkább az ármányos árulás, de nem maradhat alul döntően a saját hibájából, mert gyorsan odalehet a befolyása. A Fidesz elnökét a jobboldalon senki emberfia nem képes visszavonulásra késztetni. Ma mégis csupán távozásának módjáról és idejéről dönthet alighanem. Ha valóban kizárólag a nemzet számít, és nem a tapsok és a stallumok, nemsokára határoznia kell. További kudarcok után igencsak keserves lehet a jövője.
Orbán Viktor politikai pályájának nem kevés a feltétlenül megőrzendő vívmánya. Ezek közül a legfontosabb az egységes jobboldal létezése. A Fidesz, a sajtó és egyéb intézmények működésén jócskán akad igazítanivaló, ám mindezek veszélybe kerülhetnek, ha nem rendezett körülmények közt történik a vezetőváltás. A pártban egyelőre senki nem látszik, aki könnyedén átvehetné Orbán Viktor örökségét. A volt kormányfő sokat tett azért, hogy ne is akadjon hihető utódjelöltje. Ám nem is lenne jó, ha legszűkebb környezetéből érkezne a jobboldal következő tartós irányítója. Most nem egyszerűen vezetőcsere kellene, hanem egy személyre szabott hatalmi szerkezet lényegi megváltoztatása szükséges. Az általános felújítás nélkül bajosan lehet ismét esélye a jobboldalnak a sikerre. A magasra vivő zsákutcából nem könynyű a visszatérés a széles gyűjtőpárthoz. Meglehet, csupán átmeneti megoldások sora vezethet majd el a meggyőző eredményhez.
A múlt vasárnap a magyarok többsége egyértelműen kifejezte akaratát: nem kér a Fidesz eddigi magatartásából. Hamarosan elválik: a jobboldal képes-e okulni a leckéből. Ha nem: Gyurcsány Ferenc lesz, aki történelmi lehetőséget kap arra, hogy végleges rendszerré formálja a demokratikus átmenet utáni Magyarországot.

Tölgyessy Péter
A szerző alkotmányjogász, a Fidesz volt országgyűlési képviselője