A választást a költségverseny döntötte el

V o k s 2 0 0 6

Halmos Károly
Sok mindent elmondtak már a Fidesz választási vereségével kapcsolatban, de pár tényező rendszerint figyelmen kívül marad. A Fidesz hosszú ideje megnyilvánuló stratégiája a politikai szféra tiszta viszonyainak megteremtése volt. Ennek érdekében a közélet szereplőit állásfoglalásra késztették. Így gondolták „bedögleszteni” a volt állampárt által hátrahagyott aknákat, kizárni a Torgyán-féle kint is vagyok, bent is vagyok játékot. Ez az elképzelés 1998 és 2002 között nem párosult az oszd meg és uralkodj hatalmi elvének érvényesítésével, és az ellenérdekelteket egységfrontba kovácsolta. Ezt nevezték az akkori bírálók egész pályás letámadásnak.
Négy évvel ezelőtt a Fidesz két céllal indult neki a ciklusnak. Az egyik a machiavellista párt és pártvezér képének eloszlatása – a közép megnyerése céljából. A másik a nagyvárosok megnyerése a kistelepüléses vidék segítségével. Mindkettő mögött az a vezérelv lebegett, hogy a köz javát szolgálná, ha a következő Országgyűlést két párt alkotná. E végső cél, sokak álláspontjával szemben, kívánatos lett volna. Szemben az érzelmi alapú ellenvéleménnyel, miszerint a kétpártrendszer túl közel van az egypártrendszerhez, a kétpártrendszernek integratív hatása lett volna: a társadalom különböző csoportjainak meg kellett volna küzdeniük a politikai reprezentáció lehetőségéért, s hogy tárgyalási pozícióikat javítsák, maguk is szervezésre lettek volna késztetve. Ugyanakkor a pártok sem ülhettek volna babérjaikon: arra kényszerültek volna, hogy a legkülönfélébb érdekcsoportokat kíséreljék meg egymás mellé szervezni. A Fidesz választási felkészülését ennek az állapotnak az előmozdítására tette fel. A várt siker nem jött el. Vajon miért látszott az elképzelés annak idején az esetleges más elképzeléseknél jobbnak, s mi tette hihetővé, hogy célravezető lesz?
Az első cél megvalósítása sokáig jól haladt. Még a december 5-i népszavazás sem jelentett lényeges törést, bár egy szempontból változtatásra kényszerített. A nemzeti szempontot ettől kezdve háttérbe kellett szorítani a szociálissal szemben. Az igazi csapda a köztársaságielnök-választás volt. Érdemes visszaidézni az akkori helyzetet. Az MSZP jelöltje a párt népi szárnyának embere, de személyében államasszonyi erényeket nem csillogtató politikus, a Fidesz a támogatását nem vállalhatta. Az SZDSZ számára a házelnök nem kvalitásainak hiánya miatt nem volt elfogadható, inkább azért, amit képviselt. A Fidesz jelöltje széles körű támogatást élvezett a középen, de a SZDSZ nem merte vállalni (lelkük rajta, a történet szempontjából valójában csak maga a helyzet az érdekes). A Fidesznek döntenie kellett: tovább ápolgatja-e a kezes bárány képzetét, vagy vállalja a kínálkozó alkalmat, és győzelme esetére megkísérli előkészíteni a hatalmi ágak harmonikus együttműködésének lehetőségét. Az utóbbit választotta, akaratát azonban az MDF-frakció fegyelmezetlensége miatt csak nagyon erős eszközök igénybevételével tudta érvényesíteni.
Bár a politika a konfliktusok lejátszásának terepe, a szedáláson alapuló, konfliktuskerülő posztkádári politikai kultúra még – nolens volens – velünk él. Ha visszapörgetjük az eseményeket, kiderül, hogy az elnökválasztás volt a fordulópont. Az elnökválasztási sikert miniszterelnökünk kíméletlenül kihasználta a mögötte álló párt rendbetételére, leszámolt nemzeti érzelmű, vallásos, de gyönge riválisával, s alkalmat kapott arra, hogy megkezdje kampányát, mielőtt az apparátus szertefut. A népszerűségi eredmények őszi változása már csak jelezte a korábban elindult folyamatokat. A Fidesz a csatát megnyerte, de felhalmozott goodwillje jó részének feláldozásával. A közép azt érzékelte, hogy a Fidesz továbbra is, ha kell, keresztülveri, amit akar. Sokan elkezdtek farkast látni, vagy a másik oldal szempontjából fogalmazva, kezdték látni a farkast a bárány bőrében. Ettől kezdve a békülékeny Fidesz képe helyreállíthatatlan volt.
Aki pálcát akar törni az ellenzék legnagyobb pártja fölött, annak a mából visszatekintve arra kell válaszolnia, vajon megérte-e Sólyom László köztársasági elnöksége az egy évre rá bekövetkezett vereséget. Ilyenek bizonyosan sokan vannak. Magam azonban ma sem gondolom, hogy másként kellett volna eljárni. Hogy sikerül-e megnyerni a választásokat, sohasem lehet tudni, az viszont már most is bizonyos, hogy legalább köztársasági elnökünk bölcsen és méltósággal képviseli hazánkat. Arra, hogy ezt a fontos győzelmet miért kellett választási vereséggel megfizetni, a második cél vizsgálata ad választ.
Az állampárti berendezkedés legsúlyosabb politikoszociológiai következménye, hogy a társadalomban csak egyetlen politikai pillér maradt állva, az állampárt alá szerveződött társadalomé. A többi, másutt szokásosan létező tömb, például a kereszténydemokráciáé, elcsökevényesedett és súlytalanná vált. A Fidesz a 2002-es vereség után a lijpharti értelemben egytömbös magyar társadalomban megkísérelt megszervezni egy másik tömböt. Bár kérdéses, vajon lehet-e egy társadalmat fölülről megszervezni, de a posztkommunizmus leküzdésére tett kísérletként heroikusnak minősíthető s pártolható. Az elgondolás szerint ha a fővárosban és a nagyvárosokban a baloldal verhetetlen, akkor a kis települések (továbbiakban vidék) népességét kell mozgósítani olyan mértékben, hogy az fölülmúlja a nagyvárosokban fennálló hátrányt. A külvilágnak nagyon kevés információ állt rendelkezésére a szervezés-szerveződés eredményeiről. Ma azonban már látszik, hogy a mozgósítás nem sikerült. Ha a városok 70-75 százalékával szemben a vidéknek csak a hatvan százaléka mozgósítható, akkor az nem jelenti feltétlenül, hogy a vidék mobilizálhatatlan, de azt mindenképpen, hogy ennek olyan ára van, amelyet képtelenség megadni. Ennek belátására feltételezzük, hogy a választási mozgósítás nagygyűléseken keresztül zajlik, s e rendezvények költsége független a település lélekszámától. Feltételezzük, hogy az emberek mindenütt ugyanannyi fáradságot (például utazás a nagygyűlésre) hajlandók arra áldozni, hogy mozgósítsák őket. A szimpatizánsok tehát ugyanakkora sugarú körből fognak rekrutálódni, de a ritkábban lakott vidéken sokkal kevesebben. Ugyanannyi választási ráfordítás kevesebb embert mozgat meg, amit – úgy látszik – a választókörzetek kisebb létszáma sem egyenlít ki. A kérdés tehát a költségverseny során dőlt el. Utólag világos, hogy ez a szempont lehetett a döntő. Emlékezhetünk, a Fidesz elnöke kinyilvánította: azért nem kezdte meg a kampányt akkor, amikor az MSZP, mert nem bírta volna erőforrásokkal. A kampány nyelvezetéből világos volt, hogy a legszélesebb, legiskolázatlanabb rétegekhez akar szólni. Nem sikerült kellő mértékben. Ennek következtében nem sikerült olyan mértékben mozgósítani, hogy a kis pártok az ötszázalékos küszöb alá szoruljanak. Le kell vonni a következtetést: az angolszász kétpárti politikai tér kialakítására vonatkozó törekvést – bármilyen rokonszenves is – le kell venni a napirendről.

A szerző történész, egyetemi docens

Tölgyessy Péter vitaindító cikkéhez (Második megintés, Magyar Nemzet, április 29.) eddig hozzászóltak: Kiszelly Zoltán (Taszítások és vonzások, május 3.); Dobránszky János (Piros lap a választásokon, május 3.); Vaszil György (Újragombolni a mellényt, május 4.); Rockenbauer Antal (A helyzet súlyosabb, mint Bokrosék idején, május 4.); Horváth Béla (A kisgazdák szerepe a választásokon, május 6.); Szabó A. Ferenc (A Fidesz hiányzó társadalomismerete, május 8.); Tóth Gy. László (Politikai csendélet a vereség után, május 10.).