Csak törni lehetett

Tudatos forradalmár vagy gátlástalan csibész? Hős, aki bátran szállt szembe a diktatúrával, vagy mindenre kapható kamasz, aki előbb-utóbb bármely rendszerben, ha nem is a bitófán, de a börtönben végezte volna? Akármit is mondanak a történészek, akármilyen alapossággal is rögzítik Mansfeld Péter életének utolsó két esztendejét, tárják fel cselekedetei sorát, nem tudhatják megtörni a magyar Gavroche legendáját. Kétségtelen, hogy az 1956-ban még csak tizenöt és fél esztendős fiú számlájára mai mércével mérve is több olyan cselekmény írható – autó jogtalan használatától a fegyverrejtegetésen át az emberrablásig –, amely alkalmas arra, hogy megrendítse a tiszta lelkű forradalmár legendáját. Csakhogy forradalmi hevületű időkben más a mérce, ahogyan jogszerűségen sem az európai jogrendet értették a megrettent, tekintélyét minden eszközzel visszaállítani szándékozó diktatúrában.
Mansfeld Péter és társai – Blaski József, Furka László, Bóna Rezső, Egei Attila és Holecz István – tizenévesek voltak bandaháborújuk idején. Ki gondolná ma róluk, hogy képesek lehetnének veszélyeztetni a rendszert? A társadalmi veszélyt, miként az a kutatásokból, a dokumentumokból kideríthető, a diktatúra nem is a tinédzserek „bűnözésre hajlamos” természetében látta. Mansfeld Péter történelmi bűne a hajthatatlansága lett. A rendőrségi kihallgatások és a bírósági tárgyalások alatt reménytelen helyzetében is példátlan bátorságról, lelkierőről tett tanúbizonyságot. Kitartott elvei mellett, nem törekedett arra, hogy megnyerje fogva tartói, bírái rokonszenvét. Ezért, e makacs elvhűségéért volt reménytelen eset, ezért jelenthetett bírái szemében súlyos veszélyt a fennálló társadalomra.
Szilágyi Andor nemcsak rendezője, hanem forgatókönyvírója is a filmnek. Mielőtt hozzákezdett a történet megírásához, végigolvasta a Blaski- és Mansfeld-ügy teljes jegyzőkönyvét. Sok időt töltött Mansfeld Lászlóval, aki tíz esztendővel fiatalabb ugyan a bátyjánál, de jól emlékszik a családi történetekre. Beszélt ötvenhatos halálraítéltekkel – Wittner Máriával, Mécs Imrével –, a még életben lévő társsal, Blaski Józseffel, és segítségére volt Hintsch György 1994-ben forgatott dokumentumfilmje, az Irgalmatlanul, amelyben megszólalnak a történet tanúi és szereplői: Mansfeld Lászlótól a régi barátokon át a kirendelt védőig.
A tények ismertek, azokhoz sokat nem lehetett hozzátenni. Az ügyész már első fokon halálbüntetést kért Blaski Józsefre és Mansfeld Péterre. Mátsik György vádbeszédében hangsúlyozta: „Igen nagy a vádlottak társadalmi veszélyessége, akik a kapitalista restauráció törekvői. Kiemelni kívánom, hogy ezen bűnügyben másképpen kell vizsgálni azt a tényt, hogy a vádlottak valamennyien munkásszülők gyermekei, úgy kell vizsgálni őket, mint osztályárulókat. Nem megtévedt emberekről van szó, hanem tudatos ellenforradalmárokról. […] Kiemelni kívánom továbbá, hogy politikai síkon nincs fiatal- vagy idősebb korú vádlott. Velük szemben a legdrákóibb szigorral kell eljárni a büntetés kiszabásánál.” A Guidi Béla vezette bírói tanács mégis az életre szavazott, Blaskit és Mansfeldet nem bitófára, hanem életfogytig tartó börtönbüntetésre ítélte, Furka Lászlót három, Bóna Rezsőt nyolc, Egei Attilát négy, Holecz Istvánt pedig hat évig tartó szabadságvesztésre.
A másodfokon ítélkező Vágó Tibor bíró vezette tanács azonban már irgalmatlannak bizonyult. Úgy ítélte meg, hogy „a bűnösségi körülményeknek a büntetés mértékére kiható értékelése… II. r. Mansfeld Péter terheltnél téves volt. Ez a terhelt volt ugyanis a fő szellemi és gyakorlati irányítója úgy a szervezkedésnek, mint a lopások és fosztogatások sorozatának. A cselekménye konkrét elkövetésénél is rendszerint élen járó szerepet töltött be. A cselekménye társadalmi veszélyességének rendkívüli súlya mellett viszonylag fiatal kora dacára is igen nagyfokú a személye társadalmi veszélyessége… Mindezekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság népbírósági tanácsa úgy találta, hogy a terhelt megnevelését már egy hosszabb időtartamú börtönbüntetéstől sem lehet elvárni. Ezért vele szemben az általános prevenció, illetve a társadalmi védekezés érdekében a legsúlyosabb büntetés kiszabása volt indokolt.” Blaski József életfogytiglaniját és Furka László három évét a Vágó-tanács jogerőre emelte, Bóna Rezső ítéletét tíz évre súlyosbította, Holecz Istvánét öt évre mérsékelte. Bónát 1964-ben, Blaskit 1963-ban, a többieket 1960–61-ben helyezték szabadlábra. Csekély kárpótlás, hogy Vágó Tibor bíró egy, a rendszerváltozás után adott interjúban eltúlzottnak, hibásnak minősítette a Blaski- és Mansfeld-perben hozott ítéleteit.
Mansfeldre tehát a bíróság jogerősen kimondta a halálbüntetést, miután a tanácsvezető és a népbírák a kegyelmi kérvényt egyhangúlag utasították el. „Meggyőződésem, hogy a kíméletlenség magyarázata nem a vádpontokban rejlik. Azt nem tudták elviselni a bíráskodók, hogy Mansfeld még a teljes reménytelenségében is szembe mert velük szállni. Ezért tűnhetett javíthatatlan, átnevelhetetlen »ellenforradalmárnak« a szemükben” – írja Eörsi László történész.
Az ítélethirdetés után negyvennyolc órával, 1959. március 21-én, tehát tizenegy nappal tizennyolcadik születésnapja után végezték ki Mansfeld Pétert. Téves az a sokszor idézett állítás, amely szerint csak arra vártak vérbírái, hogy elérje a nagykorúságot. Az 1957. július 15-én hatályba lépett 34. sz. törvényerejű rendelet lehetővé tette a fiatalkorúak halálbüntetését.
Az író-filmrendező, ha Mansfeld Péter életének és halálának megfejtésébe kezd, a tények mellett érthetően az okokat, a lelki motívumokat is kutatja. A Mansfeld-történet lassan húsz éve foglalkoztatja Szilágyi Andort, ám nemcsak a romantikus legenda érdekli, hanem a fiút és családját övező társadalmi közeg is.
– Tudatosan vállalta, amit elkövetett, ez egyértelművé válik a jegyzőkönyvekből – mondja a rendező. – A jegyzőkönyvek mondatai azonban néhány helyen olyanok, mintha azokat tollba mondta volna valaki. Nem tartom kizártnak, hogy Mansfeld vallomását helyenként megváltoztatták. Az én történetemben Mansfeld mellett fontos szerepet kap a mama és a kihallgató tiszt alakja. A mama élete végéig nem hitte el, hogy a fia nem él. Mivel a kivégzéséről csak néhány soros hír jelent meg az újságban, azt remélte, hogy a Szovjetunióba vitték, mint annak idején a nagypapát is, aki nem tért vissza a málenkij robotból. Tragikus bizonyosságot csak a több mint harminc esztendővel későbbi exhumálás adhatott volna számára, ha napokkal előtte meg nem hal. És itt van Fenyvesi, a kihallgató tiszt figurája. Őt a filmben Fenyő néven szerepeltetem, mert nincsenek visszaigazolásaim arról, hogy az üggyel és a fiúval kapcsolatban az igazinak is lett volna annyi kérdése önmagához, a világhoz, mint képzeletbeli megfelelőjének.
Szilágyi készülő filmje – amelyben Mansfeldet Fancsikai Péter alakítja, a mama tragikus figuráját a Passióban világhírűvé vált Maia Morgenstern, a rendszer két „arcát”, a kihallgató tisztet és felettesét pedig Nagy Ervin és Eperjes Károly – abban a tekintetben fikció, hogy igyekszik környezetet rajzolni Mansfeld és társainak alakja köré. Kitalálja, mi történhetett a háttérben, magyarázatot keres arra, miért volt fontos a rendszernek, hogy Mansfeld Pétert kivégezze, hiszen a fiatalok nem öltek embert, és még az osztrák követség elől elrabolt posztos rendőrt is bántatlanul elengedték. A legsúlyosabb vád az államellenes összeesküvés volt, pedig a fiúbanda valójában köztörvényes tetteket vitt véghez: a közértfeltöréstől a fegyverrejtegetésig. Nincs olyan bűnük a lajstromban, amelyikért akasztófa járna.
– A romantikus lelkületű Mansfeld egy pont után hajlíthatatlanná vált. Csak törni lehetett. Bűne csupán az elszántság, amellyel szembeszállt az őt fogva tartó hatalommal. A megalázkodás, a meghunyászkodás Mansfeld Péter számára ismeretlen fogalmak. És mint ilyennek, az akkori játékszabályok szerint, lakolnia kell – mondja a rendező.
Mansfeld magára vállalt mindent. Elmondta, hogy részt vett a Széna téri ellenállásban, segített Szabó bácsinak, akire apjaként tekintett, sőt még futárkodott is a Széna téri és az óbudai Schmidt-kastélyban lévő forradalmárok között, később pedig fegyvereket gyűjtött. Mindezt tagadhatta volna. A fegyvernek azonban októberi Széna téri emléke volt, a meglovasított nagy fekete autóknak gyűlölt kommunistakáder-szaguk (ne feledjük, a család életében mély nyomot hagyott a jogtalanul a Szovjetunióba hurcolt nagyapa emléke), a rendőr pedig maga volt a hatalom szolgája. Mindebből már kikerekíthető volt az államellenes összeesküvés vádja.
– Az akkori tizenéveseket sokáig foglalkoztatta a forradalom romantikája – mondja Szilágyi Andor. – Amikor a felnőttek többsége már Kádár Jánosnak csápolt a Hősök terén, sok munkásgyerek még mindig őrizte a lángot. Az egyiket Mansfeld Péternek hívták. Ennyi az egész.
Az utókor és az 1989-es rendszerváltás rehabilitálta Mansfeld Pétert, ám a történet ezzel nem ért véget. Szerepét ma is sokan vitatják, ki elnézéssel, ki engesztelhetetlenül viszonyul történetéhez. A fiatalok pedig, akik e most készülő film főszereplői, korábban szinte alig tudtak valamit róla és a forradalomról. Alighanem ötven év sem elég a történelmi távlathoz. Szilágyi Andor arra készül, hogy hiteles képet rajzoljon Mansfeld Péterről, és ezzel talán végérvényesen lezárja a Mansfeld-ügyet.